Ádám Ottóról szóló kiállítás látható a Színészmúzeumban

A legendás rendező, színházigazgató és tanár, Ádám Ottó alakját idézi meg a Bajor Gizi Színészmúzeum március 17-ig látogatható időszaki kiállítása. Őrá emlékezik személyes hangvételű írásában egykori tanítványa, Balázs Ádám, aki Ádám Ottó első rendezőosztályának hallgatója volt – adta hírül a Fidelio.

Ádám Ottó és Huszti Péter a Csillag a máglyán olvasópróbáján 1975-ben (Fotó: Forrás: Ikladi László / Magántulajdon / OSZMI)

Részlet:

(…)

Az első felvételi vizsgán általános műveltségi tesztet kellett kitöltenünk, a második esszéírásból állt, a harmadikon – rövid felkészülés után – egy drámarészletet állítottunk színpadra; nekem például egy görög tragédia jutott. Olyanokat vett fel első rendezőosztályába, akik már egyetemi diplomával rendelkeztek; Ács János például a szegedi, Seregi Zoltán a debreceni, jómagam a pesti bölcsészkarra jártunk.

Legelső óráján azt hangsúlyozta, hogy a rendezés magányos mesterség.

A próbafolyamat közben a rendező még többet tud a szerepről, mint a színész, de ha minden tudását megfelelően átadta, akkor a bemutatótól kezdve már csak a színész számít. Nem az egyre divatosabbá váló „rendezői színház” híve volt, hanem a színészcentrikus teátrumé.

A színészhallgatói által is joggal kiemelt rendezői-pedagógiai érdemei mellett – mint humánum, pszichológiai érzékenység, költői realizmus – főiskolai óráin én elsősorban empátiát tanultam tőle. Olyan beleélő képességet, amit nemcsak rendezőként, de később – interjúkészítések során – újságíróként, majd diplomataként is hasznosíthattam.

Egyszer megemlítette, hogy fejfájási tüneteit orvosa a kamionsofőrökéihez hasonlítja.

Ez a diagnózis kedvére való volt, hiszen – fejtegette – a rendezőnek is hosszasan és koncentráltan kell figyelnie. Csak nem az országútra, hanem a színészre.

Ha valamelyikünk egy színmű figuráiról kezdett beszélni, rögtön kijavította:

Figurák, kérem, a bábszínházban vannak, az élő színházban: emberek.

Az amatőr színjátszásból hozott szakmai „lázadozásainkat” megértően fogadta; egy percre sem adva föl pedagógiai hozzáállását, melyet egyszer így fogalmazott meg: „Szerte a világon idősödő tanárok állnak oda gyereklázadások képtelenségei mellé, mert nincs elég önbizalmuk ahhoz, hogy önmagukat vállalják, nehogy öregnek deklarálják őket. Örökifjak akarnak maradni. De hát ezt természetesen nem lehet…”

A teljes írást itt érhetik el.