Pályatársak és barátok búcsúztatták a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett színművésznőt június 20-án délelőtt, a Fiumei úti sírkertben. A ravatalozóban Rajkai Zoltán a Katona József Színház tagja moderátorként közreműködött a szertartáson. A búcsúbeszédeket Tóth Auguszta a Nemzeti Színház színművésze, dr. Bősz Anett humán területekért felelős főpolgármester-helyettes, Szentmártoni János művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkár és Máté Gábor a Katona József Színház igazgatója mondták. Mindannyian hangsúlyozták Máthé Erzsi kirobbanó tehetségét, egyéniségét. A beszédek után a Katona József Színház művészei a Sem eső nem esik című népdalt énekelték el, megrendítően szépen. Végül a gyászolók körében került sor Máthé Erzsi hamvai temetésének szórásos szertartására.

A Nemzeti Színház Tóth Auguszta beszédét idézi:

Drága Művésznő!
Engedd meg nekem, Kedves Erzsi!

Elmentél, elmentél, Te is. Annak a legendás, régi, nagy színész-generációnak talán az egyik utolsó, legkarakteresebb, legmarkánsabb tagja. 

A 2000-ben – a Schwajda György által alapított Nemzet Színésze címet 12-en kaptátok meg. Elsőként Agárdi Gábor, Berek Kati, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Lukács Margit, Psota Irén, Raksányi Kutya, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, és Te, Máthé Erzsi. Istenem! Micsoda névsor! Az elsők között kaptad ezt az elismerést és utolsóként mentél utánuk, az égi társulatba.

Tudod, én már egészen kislány korom óta gyakorlom a temetőbe járást és be kell valljam, nagyon őszintén, nem szeretek temetőbe járni . Nem szeretek , mert , még mindig nem tudtam megszeretni azt a megmásíthatatlan és örökre visszafordíthatatlan utolsó pillanatot, azt a bizonyos végső búcsút. Azt a szívszorító, gyomorösszehúzó érzést, fájdalmat és az utána támadó végtelen ürességet, a hiányt!

Tudod, hisz tudod, egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Nos, én azt biztosan tudom, hogy amíg én élek, Te ott leszel az emlékeimben, egészen mélyen és meghatározóan, a szívemben. Hiszen már nagyon régóta bekerültél. Valamikor az ősidőkben, amikor én még talán 16 éves se voltam és lehetőségem volt bekukucskálni egy titkos kulcslyukon, a Katona József Szinház, titkos kulcslyukán egészen be a büféig, az öltöző ajtókig és akkor egyszer csak Téged is láttalak, amint átviharzottál, átsuhantál a színpad felé, valami olyan meghatározó és kézzelfogható energiával, mely egyszerre volt tekintélyt parancsoló és távolság tartó, ami azt üzente: Most nem érek rá! “

Nos, ez a pillanat beégett, – hogy mondják a mai fiatalok – a retinámba, nem! A szívembe. És itt van az a pillanat is , amikor később már , mint gyakorló színész találkoztam Veled és Te rám néztél szuggesztív tekinteteddel és ezt mondtad: „Szervusz Bogaram! Hogy vagy?” És én csak annyit mondtam: „Igyekszem.” És felnevettél úgy, azzal a Máthé Erzsis sajátos nevetéseddel, ami engem is magával sodort és aztán együtt nevettünk, volt ebben valami titkos cinkosság, valami mélységes mély őszinteség és szeretet. Az nekem akkor, ott, olyan nagyon jólesett, jólesett, hogy tudtad ki vagyok, hogy figyelemmel kísérsz…

Tudod, én már egészen kicsi koromban megtanultam, hogy addig kell szeretni egymást, de nagyon, amíg élünk, hogy amikor az egyik közülünk elmegy, a másik csak a szeretetteljes pillanatokra emlékezzen.

Drága Erzsi, itt vagy bent, a szívemben örökké. Köszönöm Neked!

Búcsúzom Tőled drága művésznő! Bár tudod, én még mindig nem szerettem meg ezt a végső búcsút.

És búcsúzik Tőled a Nemzeti Színház valamennyi dolgozója, akik mind őriznek rólad, tőled valami pici szeretetteljes emléket, amit itt hagytál nekünk, csak úgy, egyszerűen, magától értetődően, mint egy alkalommal, amikor a Nemzet Színészei új tagot választottak maguk közé, és Te taxival érkeztél a Nemzetihez, kissé nehezen, amolyan láb-fájósan szálltál ki a kocsiból. Megtettél néhány lépést, majd a Téged váró kolléganőnk figyelmeztetett, hogy „Erzsike, az ajtóban vár a sajtó.”

„Igen? Kamera? Hol vannak? Ott?” – majd kihúztad magad, hirtelen, meggyógyultál és egyenes derékkal, méltóságteljesen beléptél a kamerák kereszttüzébe, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne….

Vagy Bodrogi Gyuszi születésnapi gála műsorára készülve, egy kedves köszöntő verset, szép, kalligrafikus betűkkel egy díszes oklevélre nyomtattunk és a Nemzet Színészeivel aláírattuk. Hozzád is elvittük, aki a kanapéról már nem szívesen álltál fel. Azt mondtad: “Na kisfiam, mi ez? Hozd ide, had nézzem, mit írok alá.” Majd a verset, amelyet még mi is nehezen olvastunk el, tökéletesen artikulálva, tagolva, gondolatot kötve gondolathoz, felolvastad. ”Na jó. Ez tetszik. Aláírom!” – mondtad. Hát igen, az a bizonyos őstehetség és szakmai tudás…

Búcsúzunk Tőled drága Művésznő!

Tudod, a régiek úgy tartották, hogy ha kisgyerek születik, akkor napocska, csillagocska születik a Földre, s ha meghal valaki, új csillag támad a mennyen. Lélekcsöppként érkezünk, anyaggá formálódunk, s ha menni kell, akkor porrá lesz a test, s a lélekcsöpp visszaszáll a csillagok közé.

Ragyogj hát tovább, de már odafent, mert a csillagok örökké élnek!