Az Agón című darab írója, zeneszerzője és látványtervezője a három éve elhunyt Józsa Péter Pál. Műve az ókori görög tragédiákhoz, a színház legősibb gyökereihez nyúl vissza. Apokaliptikus látomását – az ember szellemi viaskodását és tusáját – négy operaénekes, a Honvéd Férfikar, 39 fős zenekar és nyolc színész jeleníti meg a színpadon.

„A világot megélni és megérteni akaró, sodródását látó, azt se elfogadni, se megváltoztatni nem tudó, érzékenyen gondolkodó, törékeny, önmagát is felemésztő Ember éles, fájdalommal és aggodalommal teli sikolya az Agón.

Számomra az elmúlt harminc-negyven év legjobb színházi szövege Józsa Péter Pál műve. (…) Az Agón az ókori görög tragédiák, a színház legősibb gyökereihez nyúl vissza. A világ – a kórus – és az Ember szellemi viaskodását (az agón szó jelentése verseny), (halál)tusáját mutatja be. Az Ember egyetlen hatalmas monológja ez: éles diagnózis és apokaliptikus látomás. Józsa Péter Pál asszociációi, fogalmazásának mívessége és távlatai, valamint a hozzá komponált zenemű ereje, a szó és a zene különleges harmóniája ragadtak magukkal, amikor közel tíz éve először került a kezembe a mű. A szerző radikálisan gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó ember volt, aki ezért perifériára tétetett. Megalkudni nem tudó és nem is akaró értelmiségi-művész volt, ki vállalta ezért a nélkülözést is. Szomorú és fájó elégtétel, hogy egyik legfontosabb zeneművét is már csak a 2019-ben bekövetkezett halála után mutatták be” – mondja a darabról Vidnyánszky Attila.

„Eredetileg a Liberalizmus diszkrét bája című előadást akartam megrendezni. Ebben az aktuális politikai viszonyainkra való reagálás is benne lett volna, de úgy éreztem, hogy a pandémia által is felforgatott, megrendült életünkben sokkal inkább az emberiség nagy, alapvető kérdéseinek elmélyült felvetésére van szükség. Ahogyan Józsa Péter Pál gondolkozik a világról, az egyfajta felülemelkedettséget is jelent, mert távlatosabb, elemzőbb rálátást ad a létezésünket feszítő gondokra, konfliktusokra; az egyént, de az egész emberiséget, azon belül magyarságunkat érintő nagy kérdésekre” – fogalmazott a darab kapcsán Vidnyánszky Attila.

„Először kicsit kétségbeestem a szövegtől” – mesélte Martos Hanga Ungvári Juditnak a Nemzeti Színház oldalán. A színészhallgató, aki Nagy Mari mellett a női princípiumot képviseli az előadásban.

„Annyi mitológiai, történelmi utalást tartalmaz, hogy szinte szótáraznom kellett, igyekeztem mindennek utánanézni. Nagyon nagy kihívást jelentett az elvont gondolatokat úgy színpadra rakni, hogy közben szituációkat is érzékeltessünk, igaz ezek valójában kis töredékek csupán. Próbáltam kitalálni, milyen konkrét helyzeteknek felelnek meg a gondolatok, amelyek megjelennek ebben a műben. Voltak hasonló gyakorlataink az egyetemen is, igyekeztem ebből a módszerből kiindulni. A próbákon nagyon sokat ötleteltünk, lépésről lépésre haladtunk, azt lehet mondani, hogy közös alkotói folyamat volt. Mivel ez nem egy hagyományos darab, jobban rá kellett hagyatkozni a rendezői koncepcióra, Vidnyánszky Attila útmutatásaira, ez egyúttal azt is jelenti, hogy meg kellett bíznom benne, abban, hogy az egész jól működik majd. Azt hiszem, ez a bizalom megszületett bennem. Nehézség volt viszont a zene, hiszen eleinte nem a zenekarral dolgoztunk együtt, hanem felvételre próbáltunk, később az élő zenét is nehéz volt megszokni, összehangolni a színpadi történésekkel. A zene viszont nagyon sokat ad hozzá az előadás hangulatához.Nagyon nehézzé teszi most ezt az előadást az is, hogy a tartalma összecseng a világ külső történéseivel, a háborúról szóló gondolatok például.

Örökérvényű probléma az emberiség történetében az erőszak, vagy a férfi-nő viszonyban az egymás megértése-meg nem értése; ezek mind benne vannak a darabban.”

„Olyan ez az egész, mint egy asszociációs áradat, egy hatalmas gondolatfolyam” – fogalmazott Mészáros Martin, az előadás egyik szereplője.

„A szöveg elsősorban az érzékekre igyekszik hatni, ehhez a zeneiség is hozzájárul. A szövegben pontosan be vannak jelölve a zenei részek, így gyakorlatilag mi is partitúra szerint mozgunk, Strausz Kálmán karmesterrel úgy gyakoroltuk be, mint egy zeneművet, intett, hogy mikor kell belépnünk. Ez merőben újszerű színészi feladat, nagy technikai kihívás volt, hiszen zenei végszavakra kell reagálnunk. Maga az alapanyag egy ember védőbeszéde, ezt interpretáljuk úgy, hogy mindenki egy kicsit vádló és vádlott is a történetben, és ehhez építettük hozzá a szituációkat, a szereplők közötti viszonyokat, nehéz, de szép közös munka volt. Teljesen másfajta nyelvet beszélünk, mint amit a néző megszokott, nincs lineáris történet, ez egy helyzet, amelyben egy ember elmond egy vádbeszédet. Mi is asszociálunk a játékunkkal, azt meséljük el, ami nekünk jutott eszünkbe a szövegről. A néző szerintem akkor jár el jól, ha engedi hatni magára az érzelmeket, és nem akar mindent precízen értelmezni, úgy viszont biztosan hatni fog.Maga a mű nagyon sötét képet fest a világról, de a mi előadásunk végén mégis megszületik a remény, és szerintem ez a legfontosabb üzenet, hogy bármennyire lent vagyunk, bármilyen sötét is ez a kép, ha a végén megcsillan a remény, akkor érdemes küzdeni.

A cím is ezt sugallja, az Agón, mert ez azt jelenti, hogy verseny, de inkább az életért, a reményért folyó versenyről van szó, számomra legalábbis ez a mondanivalója. Minden mondata rímel a mára, annak ellenére, hogy görög utalásokkal átszőtt a szöveg szellemi háttere.”

Még több információ az előadásról itt.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt