Lengyel Ferenc színészi alakításait jól ismeri a közönség, de rendezői munkássága ritkábban kerül a rivaldafénybe, íróként pedig még kevesebben találkozhattak vele. Az Ópiumkeringő című darabot Karády Katalin életének egy sokak számára ismeretlen időszakáról írta, majd vitte színre egy különleges összetételű társulattal. Hazánk egyik legismertebb jazz nagyzenekarának, a Modern Art Orchestrának 18 tagja és Pataki Szilvia játszik az előadásban, amelyben egy pillanatra sincs csend. A Subicz Gábor hangszerelte slágerek mellett izgalmas atmoszférát teremtenek a zenészek, miközben a színésznő minden rezdülését egy kamera is követi. Az előadást a Zsidó Művészeti Napok keretében november 27-én tűzik műsorra a MOM Kultban.
Honnan merítettél ihletet, honnan szereztél alapanyagot a Karády Katalinról szóló Ópiumkeringő című darabodhoz?
Nagyon sokat olvastam, gyakorlatilag mindent, amit csak fellelhető volt Karádyról. De magától Karádytól is, hiszen naplót vezetett. Ami tulajdonképpen egy feltupírozott és hamis napló, hiszen nagyon sok pontatlanság van benne, például az időpontokban is, hogy mikor született, vagy mikor mi történt vele. De akkor ő már sztár volt, nyilván volt oka rá, hogy mit miért így írt le.
És épp amikor a napló megszakad, akkor kezdődik a mi történetünk. Onnantól kezdve ő nem írt és nem beszélt. Soha nem adott interjút, nem akart hazajönni, amikor Amerikába került. Úgyhogy ebből az időszakából végképp nem volt sok kutatható anyag. Azokat az információkat, hogy mi történt vele, vagy mi történhetett vele, különböző emberekkel való beszélgetésekből tudom. Így az Ópiumkeringő egy fikció, sok esetben az én fantáziám szüleménye.
Az azonban tény, hogy a németek bevonultak, és letartóztatták, majd négy hónapig vallatták és kínozták. Van, aki szerint megerőszakolták, de ez se biztos. Ebben a darabban ez megtörténik. Tehát fontos, hogy nem egy dokumentarista művet fognak látni a nézők, hanem szépirodalmat. Egy monodrámát, amit én írtam.
Miért Pataki Szilviát választottad Karády szerepére?
Pataki Szilvivel már sokszor dolgoztam korábban a Pesti Magyar Színházban, illetve a Karinthy Színházban is. Már akkor megláttam a benne rejlő képességeket, és megismertem a hihetetlen flexibilis és nagyon tehetséges énekhangját. Egyáltalán nem akartam, hogy ebben az előadásban ő Karády Katalin a hangján búgjon, hiszen azt bármikor meghallgathatjuk egy lemezen. Engem az érdekelt, hogy van egy színésznő és egy zenekar – a Modern Art Orchestra, akik hihetetlen elánnal és koncentrációval vannak jelen –, és végig szól a zene. Ehhez pedig egy olyan ember kellett, egy olyan színész, akinek iszonyú jó füle van, aki elég érzékeny, hogy mindent halljon és hallhatóvá tegyen.
Miért nem egy énekesnőt választottál erre a szerepre?
Mert ezt el is kell játszani!
Ez a tizenkét stáció nagyon komoly színészi feladat. Nehéz azt jól megjeleníteni, hogy folyton borzalmak történnek veled, és mindezt úgy átadni, hogy az ne legyen túlzás, és ne legyen olyan erőszakos sem, hogy a nézők hátra hőköljenek. Ennél a darabnál pontosan, fegyelmezetten és erőteljesen kell ott lenni az egész történet mögött.
Az Ópiumkeringő egy monodráma, ahol a színésznek másfélórán át folyamatosan koncentrálva kell jelen lennie, elmesélnie a történetet és előadnia tizenhárom dalt, úgy, hogy közben egy pillanatra sem szűnik meg a zene. Egyfolytában résen kell lenni, figyelni a karmesterre, a zenekarra, és a történetre. Mindeközben egy kamera végig kíséri, tehát láthatjuk kivetítve is az arcát közeliben, mintha egy fekete-fehér filmen néznénk. Hiszen ez is annak a kornak egyik sajátossága és Karády életének egy fontos része. Nagyon összetett feladat és nagyon nehéz.
Áll egy színésznő a színpadon, szinte meg sem mozdul, körülötte 18 zenész játszik, és mégis egy monodrámáról beszélünk. Van, aki szerint ez inkább zenés színház, esetleg koncertfilm, és van, aki szerint ez egy új műfaj. Te hogyan határozod meg?
Azért is adtam azt az alcímet, hogy jazz-sztori, mert számomra az a legfontosabb, hogy van a történet és a zene. Ennek a kettőnek a szimbiózisa érdekel.
A zene nekem olyan, mint egy szkafander, amibe el tudok rejtőzni, bele tudok bújni, ebben a levegő nélküli világban. A zene alappillére az előadásnak, erősen megsegíti az egész történetet. Ha a filmes eszközökre gondolunk, akkor sokaknak ismerős lehet a suspense effektus.
Mondjuk egy ember elindul a pályaudvarra, tudjuk, és hogy nyolc órára oda kell érnie, miközben látjuk, hogy átmennek előtte a járókelők és egy teherautó megakadályozza a forgalmat. De hogyha tudjuk, hogy ennek az utazásnak tétje van, mert ha nem ér oda időben, akkor megölik a gyerekét, azonnal másképp nézünk ugyanazokra a hétköznapi élethelyzetekre. Az Ópiumkeringőben is élet-halálról van szó. Rögtön a darab elején Karády bekerül egy börtönbe és röviddel utána közlik vele, hogy kivégzik. Minden reggel azzal kel, hogy aznap fogják kivégezni. Négy hónapon keresztül. Ez a suspense. Hogy itt bármiről kezdünk el beszélni ezek után, a néző agyában benne marad az a nagyon fontos mag, hogy ez a nő életveszélyben van. És jelen időben beszél, mintha most történne ez a nagy utazás, le a poklok poklába, a legmélyebb bugyrokba. Ez a jelenidejűség segíti a nézőt, hogy látja maga előtt a képeket, és ehhez nem kell a színésznek elmozdulnia. Nem kell szinte semmit csinálnia, hiszen a zene, a színész váltakozó állapotai, hevülete, artikulációja a mozgás. Ez egy nagyon sűrű jelenlét, nagyon izgalmas játék, amit remélem a nézők is szeretni fognak.
Nem akartad, hogy előjöjjön Karády búgó hangja, nem akartad, hogy Pataki Szilvia utánozza a legendás énekesnőt, mégis megtartottál valamit Karády külleméből, ami egyértelműen emlékeztet. Miért nem lehetett ezt is elhagyni, és miért nem állhat ott Pataki Szilvia hosszú hajjal, mai ruhában?
Tulajdonképpen nincsen jelmez, csak egy egyszerű fekete ruha. A hajban van egy kis variáció van, de az sem Kardáynak a jellegzetes hajviselete, hiszen az nagyon speciális volt. Amit minden nő utánozott abban a korban, ahogy másolták a ruháit is. Én nem törekedtem az utánzásra. Inkább tipizálni szerettem volna, rámutatni, hogy sajnos ez bárkivel előfordulhat.
Engem az egész történetből ez érdekelt a leginkább, hogy valaki ott van a csúcsok csúcsán, és másnap odaállítják a falhoz és kivégzik. Ugyanabban az országban, sőt ugyanazok az emberek, akik dicsőítették és tapsoltak neki, most a halálát kívánják. Ez a félelmetes.
Szerző: Gáspár Anna