KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 19., kedd

    “Akinek a szíve diplomás” – Interjú Tana-Kovács Ágnessel

    2020. augusztus 19., szerda 06:02

    Éppen tíz éve a Szkéné Színház művészeti vezetője, de az ő története jóval régebben kezdődött a Műegyetem második emeletén. Anyai ösztönről, egyetlen társulatról, potméterek igazgatásáról, faldöntésről és útjelző zászlókról is beszélgetett Jászay Tamás.

    – Igaz, hogy kamaszfejjel jártál először a Szkénében?
    – Amikor 77-ben végeztem Kárpáthy Zoltán pantomimművész stúdiójában, én már Szkéné-látogató voltam. Nem volt ebben semmi csoda, hiszen minden olyan helyen feltűntem, ahol mozgást vagy pantomimet lehetett tanulni. Regős Pali bácsival egyébként először a körúton találkoztam. Hogy eltartsa a fiait, kirakatokat mosott, én is így láttam meg. Odaléptem hozzá és nagy tisztelettel megkértem, hogy vehessek tőle órákat: ő lerakta a kis gumilapátot, és azt mondta, szívesen lát. A Szkéné terébe készült Bartók-trilógiájának első darabját már itt láttam.

    Tana-Kovács Ágnes

    – Miért épp a pantomim? A Szkéné 50 éves történetét követő interjúsorozatból kiderül, hogy sokak pályája ezzel a műfajjal indult, de mára mintha eltűnt volna.
    – A maga tiszta formájában tényleg nincs jelen, mivel valójában beépült a színházi kultúrába, más mozgásstílusokhoz hasonlóan. A pantomim varázslatos dolog, ami közelebb áll a gyermeki lélekhez, hiszen elképzelt tárgyakkal és személyekkel manipulál, ugyanakkor sokkal jobban megmozgatja a felnőtt fantáziát is, mint bármilyen más mozgásnyelv. Nem véletlen, hogy az a diploma, amit Marcel Marceau párizsi iskolájában – ahová annak idején én is jelentkeztem – szerzett az ember, a világ összes színházában megnyitotta a kapukat. Ez a technika akkoriban annyira forradalmian új volt, hogy ezzel a diplomával bárhol el lehetett helyezkedni koreográfusként. Nagy József ’Szkipe’ barátom hiába unszolt Párizsban, az utolsó pillanatban visszaléptem. Nem bántam meg, itthon olyan csodálatos emberektől tanulhattam később, mint Fodor Géza, Honti Katalin, Dúró Győző, Máté Lajos és mások.

    – A nyolcvanas években izgalmas mozgásműhelyekben dolgoztál.
    – A Mimikri Pantomimegyüttesben kezdtem, majd M. Kecskés Andrishoz a Corpusba kerültem. Ő új perspektívát nyitott a pantomimen belül, amikor a populáris helyett az expresszív vonulatot képviselte. Nem véletlen, hogy milyen sokan indultak tőle: Goda Gábor, Rókás Laci, Uray Péter, Virág Csaba, Hudi László, Juhász Anikó vagy akár Szkipe, a későbbi világhírű Jel Színház alapítója. Andris olyan hévvel tanított, annyira mélyen rajongott a műfajért, hogy a lelkesedése azonnal átragadt a tanítványaira. Így lettem egyszer és mindenkorra pantomimes, akkor is, amikor a saját stílusomat keresgélve női Chaplinként a felnőtt világhoz csatlakozni akaró clownként jelentem meg a színpadon. Aztán Malgot István mozgásszínházához csatlakoztunk néhányan. Vidékre szerződtünk: a kecskeméti Katona József Színházban akkor Jancsó Miklós, Hernádi Gyula és Gyurkó László egészen furcsa színházat képzelt el… Aztán 85-ben Ábrahám Erzsivel és Goda Gáborral megalapítottuk az Artust.

    – Te akkor színpadi karriert láttál magad előtt?
    – Nem volt határozott tervem. Mindannyiunknak volt hivatalosan munkahelye, és a szabadidőnkben, a szó legnemesebb értelmében véve, de mégis lelkes amatőrökként űztük ezt a tevékenységet. A hobbi persze komolyabbá vált, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a színház főállású hivatássá váljon a számunkra. Az elhivatottság érzése ott volt a szívünkben, de arra nem volt lehetőség, hogy ebből meg is éljünk. Ez akkor nem zavart: dolgoztunk, és a hétköznapjainkba teljes odaadással beillesztettük a próbákat, az éjszakába nyúló beszélgetéseket, önmagunk képzését, a kitekintést és minden mást.

    – Az Artusban végzett tevékenységed mellett a bécsi Theater Brett színpadán önálló esttel is jelentkeztél. A külföldi pálya lehetősége nem vonzott?
    – Ez volt a Pandóra szelencéje, amit M. Kecskés stílusában hoztam létre. Az akkori tudásom kiteljesülése volt, úgy éreztem, hogy ha ott befejezném a mozgásszínészi pályámat, már megérte élnem. Ami a külföldi létet illeti, dehogynem, ráadásul a mozgás nyelve nemzetközi nyelv, hívtak is. De a családi helyzetem, a barátaim, az életem nem engedte ezt a váltást.

    – M. Kecskés és a Corpus után Goda és az Artus. Miben volt más ez utóbbi?
    – András ösztönös művész volt, expresszív, plasztikus, költői világgal. Képtelenség volt utolérni vagy akár csak másolni azt, amit csinált. Gábor tudatosabban komponált, a formavilágával másféle világba léptetett bennünket, amikor erőteljes filozófiai és dramaturgiai erőt vitt a munkába. Amit akkor csináltunk, egészen újszerűnek tűnhetett a néző számára. Abban tökéletesen biztos vagyok, hogy a Vakok vagy Az apokaliptuszfa virágai című előadásaink ma is, sőt ma különösen megállnák a helyüket. Az egyetemes kultúrából fakadtak ezek a munkák, egyfajta szakralitás jellemezte őket. Valami, ami minden időben torokszorító és személyes út a katarzis felé.

    – Akkor éreztétek, hogy nagyon más, amit ti csináltok?
    – Ezt soha nem fogalmaztuk meg így. És itt már a Szkénéről, a közegről is kell beszélni, aminek a levegője sok-sok ember munkájából született, rengeteg vita és beszélgetés, sőt kiabálás, veszekedés, kibékülés nyomán. Nem akarok senkit megbántani, de a mi szemünkben Magyarországon az egyetlen igazi művészszínház sokáig a Szkéné volt. Úgy értem ezt, hogy itt mindig és mindenki megkapta a szabadságot: aki idejött, szabadon gondolkodhatott, a rendezést, a dramaturgiát úgy rakta össze, ahogy akarta, a vágyainak általában csak az anyagiak szabtak határt. Ezt a hozzáállást, mármint a teljes művészi szabadságot más színház nemigen tudta vagy tudja felmutatni. Az előadások egyébként önmagukat is alakították: aki bekopogtatott, az már felkészült arra, hogy milyen ajtón akar belépni. Persze sokszor jelentkeztek, jelentkeznek ma is profilidegen, elvadult ötletekkel. De a különböző műhelyek mára mind megértették, hogy legalább annyira komolyan kell venniük magukat, amennyire mi komolyan vesszük őket. Jelenleg a lelkemben a Szkéné művészei egyetlen, nagy társulatot alkotnak. És nem csak azért, mert keresztül-kasul játszanak, közreműködnek egymás előadásaiban, hanem mert az egymás iránti tisztelet és szeretet a nagy palotaforradalmak idején sem tűnik el. Ez egy közösség, ahol biztonságban érezhetik magukat az emberek. Ha ma leülök egy társulattal beszélgetni, akkor jó, ha azt érzem, hogy ugyanolyan a szellem, mint a legelején, vagy a „hőskorban”, az Arvisuránál, a Picarónál, az Utolsó Vonalnál vagy Pintér Bélánál. Nyitott, pimasz, lázadó, humoros, társadalomkritikus.

    – Az Utolsó Vonal Művészeti Alapítványnak amúgy alapító tagja voltál, aztán a kilencvenes években mintha eltávolodtál volna a Szkénétől.
    – Lényegét tekintve korántsem, csupán egy gerincbaleset miatt pályát módosítottam. Mozgásművészként már nem dolgozhattam, viszont kerestem egy formát, ahonnan hatékonyan tudom támogatni és tovább csinálni a színházat. Azért hoztuk létre 90-ben többekkel a Casus Kortárs Művészeti és Menedzserképző Kollégiumot, mert még csak hasonló képzés sem volt elérhető, az ELTE később részben tőlünk vette át a képzési tervet. A kulturális menedzser vagy a kortárs művészeti menedzser kifejezés sem forgott még közszájon. A képzés szisztémája menet közben alakult, a tanári karba olyanokat kértünk fel, akik jól működtettek egy „nagy ügyet”, így a tapasztalataikat meg tudták osztani. Szabó Gyuri (Petőfi Csarnok), Márta István (Kapolcs, Művészetek Völgye), Jordán Tamás (Merlin Színház) és sokan mások, jogászok, nyelvtanárok, közgazdászok működtek közre, de az irodalom, a képzőművészet, a zenei élet felől is jöttek tanárok. Célunk volt minél több emberrel összeismertetni a hallgatókat.

    – Aztán 97-től a Szkéné művészeti titkáraként dolgoztál.
    – Még a Casus kapcsán elvállaltam pár csapat menedzselését, hogy gyakoroljam azt, amit lényegében a hallgatókkal együtt tanultam én is. A Tranzdanznál, az Utolsó Vonalnál és a Forte Társulatnál produkciós vezetőként is működtem. Aztán valóban újra jött a Szkéné, ahol olyanokkal dolgoztam együtt, akiket már jól ismertem.

    – Ez a Szkéné történetében egy különösen érdekes időszak, hiszen az Arvisura lassan elhagyja a helyet, és nemsokára megalakul a Pintér Béla és Társulata. Milyen emlékeid vannak a művészeti titkári éveidből?
    – Nézd, ez a cím nem azt jelentette, amit egy kőszínházban: igen, összeállítottam a havi programot, de emellett játszottam újra színpadon, darabot írtam, sőt rendeztem, jelmezterveket készítettem és kiviteleztem. Ahogy egy mindenes cselédnek mindenhez kell értenie: ha kell, takarít vagy főz, de ha kell, terapeuta vagy akár művész. Ez egy hosszú tanulási folyamat is volt, de mindannak, amit tanultam, nem megfizethető a tandíja. Sok éven át ült velem szemben Regős Pali bácsi, tőle a derűt tanultam meg, a fiától, Jánostól pedig a toleranciát. Kitartást, következetességet, erőt sokaktól, meg azt is, hogyan nem szabad emberekkel, művészekkel, a műszakkal bánni. Azt hiszem, a mai színészoktatásból nagyon hiányzik, hogy a színházat az alapjaitól tanulják meg a frissdiplomás növendékek. Nálunk ezt az utat meg lehetett, és hiszem, hogy ma is meg lehet tenni.

    – Eljött a pillanat, amikor azt gondoltad, hogy a mindenes szerepköréből feljebb lépnél?
    – Ahogy a költő mondja: gondolta a fene! A művészeti vezetői poszt nálunk eleve mást jelent, mint a többi színházban, ráadásul nem voltak és nem lesznek vezetői ambícióim: valójában nem is tartom magam vezetőnek. Viszont nőből vagyok, teremtő, békítő és nem harcos szellemmel bírok, azonnal kiszúrom a hamisságot, ha valaki meg akar vezetni. Megdorgálom, már csak azért is, hogy finoman próbáljam a szabadságát feléleszteni. Amikor egy alkotó ember potmétereit magam elé képzelem, hiszek abban, hogy ha képes vagyok felhúzni az önbizalmat, a szeretetet, a türelmet, a tehetséget vagy a szerencsét, akkor gyönyörű lesz a világítás. Ha pedig sikerül letolnom a türelmetlenséget, a dilettantizmust, a mások kihasználásának vágyát, vagyis mindent, ami rossz, akkor még szebb lesz a kompozíció, a fények, a hangsúlyok helyükre kerülnek. Egyszerű a képlet: az embereket meg kell erősíteni a jóban, és el kell halványítani bennük a rosszat. Ebben áll az én vezetői feladatom.

    – Évtizedek óta kötődsz a Szkénéhez. Mi változott, mi alakult át itt ez alatt?
    – A hőskor után, ahol szinte hegemón helyzetből születtek művészeti koncepciók a Műegyetem hatalmas védőszárnya alatt, történt egy fordulat. Előtérbe kerültek a kifejezetten közéleti kérdésekre reflektáló előadások. Az első lépéseket Pintér Béla tette meg ebbe az irányba. Társulata hírneve egyre nőtt, vele együtt a Szkéné ismertsége is, és merem azt mondani, hogy az utóbbi években immár saját jogon. Remek érzés volt ezt követni, ahogy azt is, hogy más csapatok is inspirálódtak, igyekeztek azt az erőt és súlyt felmutatni, ami Béla színházát markánssá teszi. Ez egy elhúzódó, nem is minden elemében sikeres folyamat volt, mindenesetre ma azt érzem, hogy a Szkénébe befogadott és ott előadással jelentkező társulatok a saját műfajukon belül mind meg- és felrázzák, hatás alá vonják a nézőt.

    – 2010 óta a Szkéné művészeti vezetője vagy. Hogy tudtál megbirkózni a Regős-örökséggel?
    – Egy egész nyaram volt, hogy átgondoljam, mit tegyek, képes vagyok-e egyáltalán erre. A 2010-es év, amikor egy fillér támogatást sem kaptunk, arról szólt, hogy a megoldhatatlannak tűnő történetbe behívtam művészbarátaimat. Ebben a nem egyszerű történetben sokat számított a női attitűdöm, miközben a magyar színházi szakma egésze a vezetők szempontjából alapvetően férficentrikus. „Anyaként” működtem, ami sokszor segített.

    – Hogy telt el ez az utolsó tíz év?
    – Magunkat is fel kellett építeni Németh Ádámmal, a Szkéné új ügyvezető igazgatójával, de a színházat is át kellett alakítani. Óriási dolog volt, amikor a felújítást követően először léptem be az előtérbe, ahol a Duna és Budapest panorámája fogadott. Azt éreztem, hogy nem csak az a fal dőlt le, ami elválasztott minket a várostól, de egy belső akadály is eltűnt. Az egyetemi polgárokon túl ide akartam hívni azokat is, akik képesek arra, hogy az egész várost megszólítsák. És jöttek is örömmel a művészek, akiknek az értékrendje, a gondolkodása hasonló volt a miénkhez. Utána már ők is elkezdték egymást választani, ebben nem volt semmi tervezettség. Németh Ádám számára sem volt idegen a terep, hiszen a menedzsment területén korábban is velünk dolgozott, én csak abban segítettem neki, hogy a művészeti részt mélyebben átlássa, megszeresse. Ádám rapid, azonnali helyzetfelismerő, aki remekül és gyorsan szervült a helyzethez. Sokkal jobb vezető, mint én bármikor lehetnék.

    – Mi a munkamegosztás köztetek? Te nagyokat álmodsz, ő meg szól, ha nincs elég pénzetek?
    – Ma már pontos rálátása van a működésre, és van, amikor azt mondja valamire, hogy ez sok, hogy ez nem kell. Azért is vagyunk jó csapat, mert velem ellentétben ő nagyon racionálisan lát helyzeteket. Én néha vad dolgokról képzelgek, ő visszaránt a valóság talajára. De ez a mai viszonyok között éppenséggel előny.

    – Amióta a Szkénébe járok, te mindig jelen vagy, kedves vagy, mindenkihez van egy jó szavad, egy mosolyod. Áruld el: a művészeknek azért kell néha kemény mondatokat mondanod?
    – Nem titok, előfordult ilyen az elmúlt tíz évben is. Olyankor le kell ülni, megbeszélni azt, hogy az előadás miért nem illeszkedik a színház jelenlegi karakterébe. Nem volna hiteles a Szkéné, ha nem lennének nagy ritkán bukások. Abban is különbözünk a kőszínháztól, hogy a legtöbb alkotónak megadjuk az esélyt, aztán a közönség reakcióiból úgyis egyértelmű, ha valami nem működik. Egy befogadó színház nem attól lesz jó, ha bárki felléphet a színpadára, hanem akkor, ha egybefűzhetők, egymáshoz is illeszkednek az előadásai. Így lesz határozott profilja a színháznak: aki ide belép, az tudja, hogy milyen minőséggel találkozik, és tudja, hogy úgy szíven találjuk, hogy csak győzzön utána hazamenni! (nevet)

    – Milyen ma a Szkéné karaktere?
    – A Szkéné betölti azt a hivatását, hogy az útkereső emberek számára kis zászlókat tűzzön ki tájékoztatásul. Minden ember keresi azt a bizonyos boldogságot, a harmóniát, amit csak diszharmóniák és fájdalmak sorozatát megtapasztalva tud értékelni. A megtisztulás, a gondolati felfrissülés, a megrázkódtatás a szó jó és rossz értelmében egyaránt; ez az, ami kibillenti az embert a komfortzónájából. Ami tanít felhőtlenül röhögni, tapsolni, bravózni is. És erre alkalmas egy színházi előadás, amit személyesen, ott és aznap este lát a néző.

    – A Szkéné neve mára összeforrott a tieddel, Regős János szerint egy intézmény vagy.
    – De hát ez nem az én dicsőségem! Az itt dolgozó művészek, dramaturgok, írók, világosítók, hangosítók, szervezők, rendezők és sajtósok dicsősége. Nevetséges volna bármit ebből kisajátítanom, hacsak azt nem, hogy az itt töltött évtizedek alatt több diplomára elegendő tudást megszereztem, de nekem a legfontosabb eredmény mégis az, hogy a szívem lett diplomás. Nézem az előadásokat, és ezt az „okmányt” nagyon sokszor tudom használni. Gondolj csak bele: én beszélhettem, borozhattam Pilinszkyvel, Bódyval, Faludyval, Jancsóval… Innen van az a bizonyos diplomás szív. A hétköznapokban sok emberi konfliktust kell kezelni, és úgy érzem, van erre karizmám. Azt látom, hogy ez, a sok-sok idézőjelbe tett „lelkészi” feladat más társulatok működésénél erősen hiányzik. A derű, a bizalom, a segítő szándék és a szakmai tudás, ha harmonikusan ötvöződik, az nagyon hatékony tud lenni. És közben keresem azt a fiatal alkotót, ha úgy tetszik, utódot, aki hajlandó „belebújni a cipőmbe”.

    Szerző: Jászay Tamás

    - Színházi pillanatok az Instagramon -