November 23-án született Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, érdemes művész, kétszeres Jászai Mari-díjas és háromszoros Kossuth-díjas színművésznőnk. Rá emlékezünk.

“A szemöldökök között az összegyűrt ránc, ez a kiugró és vándorló, gondterhelt vonás a legkevésbé drámai jelenetekben is végigkíséri Törőcsik szomorú arcát. Nem mintha a bekövetkező drámát, a rossz előérzetet akarná kifejezni. Nem, Törőcsik nem ez a sorstól hajszolt tragikus színésznő: ezek a ráncok nem elvont tragikumot, nem a végzet közeledő lépéseinek előrejelzéseit, hanem egy állandó szenvedésnek kitett érzékeny embert mutatnak meg, aki az élet legapróbb igazságtalanságát is érzékeli”. (MGP)

Törőcsik Mariról saját szavaival:

„Híres történet”: Az a bizonyos „híres történet” annyi, hogy a jegyző úr Mariánt írt be, ahogy mondom: Marián. Ez pedig férfinév. Magam is mindig így írtam, még az iskolában is, és a személyi igazolványomban is ez szerepelt. A Körhinta előtti évben tűnt fel Krencsey Mariann, és Fábri morgott, hogy most már minden színésznő Mariann?! Kellett egy másik név. A drága Hegyi Barna előbb viccesen az „Átokmariann”-t ajánlotta, aztán azt mondta: „Ha Jászai Marinak jó volt, neked is jó lesz a Mari”. (…) Most már talán elárulhatom, hogy ez lett a hivatalos nevem is. Nem tudom, megírhatjuk-e… Egyszer meg kellett újítani a személyi igazolványomat, bemegyek a hivatalba, és a nő az ablak mögül lelkesen rám köszön: „Szervusz, az Alkotmány utcában együtt jártunk iskolába!”. Elkezdi csinálni az új igazolványt, de megakad: „most akkor mi a te neved, Mari?”. Mari vagyok én mindenhol, mondom neki, csak hivatalosan nem. De nincs kedvem kérvényekkel vacakolni… „Tudod mit? Én beírom.” És beírta. Mit gondol, ha ez most megjelenik, nem kezdik el nyomozni, ki volt az a nő az ablak mögött, és hogy merte csak úgy beírni?!

Soha: Én soha nem akartam színész lenni, mert el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehetek az. Tíz-tizenkét éves koromban mászkáltam a faluszélen, ahol régen Karády Katalinnak volt egy tanyája, és vártam, hogy majd valaki felfedez. Színpadon soha nem szerepeltem, de nagyon jó hangom volt, mindig kiválasztottak, ha az iskolában énekelni kellett. Aztán egyszer, amikor már Budapestre jártam iskolába az Alkotmány utcába, a húsvéti szünet után Tarnaszentmiklóson a pesti vonatra várva összefutottam egy Kácsor Béla nevű fiúval, aki vegyészmérnök hallgató volt, és szintén a fővárosba tartott. Együtt szálltunk fel a vonatra, aztán Hevesvezekényen csatlakozott hozzánk egy fiú, Buzás Pali, aki Béla osztálytársa volt az egri Dobó István Gimnáziumban. Kérdeztem tőle, hogy maga is vegyészmérnök hallgató? Ő azt felelte, nem, én dramaturg hallgató vagyok a Színház-és Filmművészeti Főiskolán.

Múlt: Én már a múlthoz tartozom, és ma a múltra nincs idő. Rám nem lehet azt mondani, hogy csak ültem a babérjaimon, és nosztalgiáztam. Aktív voltam, jöttem-mentem, mint a mérgezett egér. De tágasabb időben léteztem: volt időm várni a holnapra, belefeküdni a jelenbe és visszakapaszkodni a múltba. Múlt nélkül nincsen élet.

Idő: Figyeljen ide, ma engem nem vennének föl a főiskolára. Mert a felvételire monológokat kell hozni. Hát a monológ az nagyon nehéz dolog, az az előadás után jön. Én általában a koromnál idősebb szerepeket játszottam, és Major Tamásnak harminchat évesen megcsináltam a Júliát. Talán az erkélyjelenetet el is tudtam játszani, arra büszke vagyok. De a méregmonológot soha nem tudtam jól elmondani – és negyvenkét évesen egyszer fölriadtam Velemen, és rájöttem, hogyan is kellett volna elmondani. Ma erre nincs idő – nincs idő megtanulni a szakmát, mert azonnal teljesíteni kell.

“Hogy milyen édes ez a Mari!”: Kezdetben nagyon nehéz volt, mert nemigen fogadtak el. A vágóhidak Szent Johannájában minden elképzelhető rosszat leírtak rólam: nem tudok beszélni, nem tudok mozogni, a színpadon nem vagyok személyiség, és utána zárójelben írták le a nevem. A Major ebbe belerokkant, annyira fájt neki. Utána megcsináltuk a Varsói melódiát, ami nem a drámairodalom csúcsa, ugyebár; emlékszem, rengeteg gyorsöltözésem volt benne, mindössze néhány próbát kaptunk a Katonában, szóval nehéz dolog volt – és emlékszem, a premieren Honthy Hanna ott ült az első sor közepén, és valahányszor nevetés volt, mindig megjegyezte az ő felejthetetlen intonációjával, “hogy milyen édes ez a Mari!”.

Körhinta: 1956. október 21-én vagy 22-én jöttem haza Párizsból a Körhinta bemutatójáról, mert a főiskola nem engedett ki Cannes-ba. Párizs legelegánsabb szállodájában laktam, a Maximba vittek, ahol akkor is a francia színészek krémje vacsorázott, száz szál nizzai rózsa várt a szobámban. Párizs legelőkelőbb mozijában mutatták be a filmet: a Vendome moziban. Francois Truffaut írt rólam egyoldalas dicshimnuszt. Utána minden évben Cannes-ba jártam, és hazatérve mentem statisztálni a Nemzeti Színházba, úgy, hogy kezem-lábam reszketett. A Garasnak mondtam, hogy tartsál engem, hogy le ne essem a zenekari árokba, mert vele mentünk némán a londoni színben. Színész akartam lenni, mert tudtam, hogy még nem vagyok az. Képes voltam különbséget tenni, azt is tudtam, hogy a Körhintával Fábri Zoltán egy olyan filmet csinált, amely először törte át a kelet-európai részről azt a falat, amelyen addig nem ment át film. Tudtam, hogy a filmekben sikerem van, de én semmit nem tudok ahhoz, hogy a színpadra lépjek, tisztában voltam vele, hogy nincsenek még a birtokomban azok az eszközök, amelyekkel ott ki tudom magamat fejezni. Jó természetem volt ilyen szempontból, de ez nem az én érdemem; anyámtól-apámtól örökölhettem, hogy helyére tudtam tenni a dolgokat. Mindig képes voltam magamban kételkedni, mindig, a jelen pillanatig. Másképp szerintem nem is megy, mert az ember soha nem lesz igazán jó a pályán, ha elégedett önmagával. Nincs az a sikeres pálya, ahol ne lehetne elhullani négyszer-ötször.

Szerelem: Ennyi idő után már igazán kívülről tudtam nézni az egészet, benne magamat is. Azt láttam, azt kellett látnom, hogy ebben a filmben felzeng a szerelem. És ez ritkaság. Igen, téesz, nem téesz – itt felzeng a szerelem. Pedig a színészetről tényleg nem tudtam semmit. A sírás egyébként később is nehezen ment. Eltelt tíz év, hogy egyszer végre sikerült. Tíz év! De akkor volt tíz év. Adott Major Tamás, adott a Nemzeti… Hogy megtanuljam, amit meg lehet tanulni. Ma már könnyen megy a sírás, elég öreg vagyok ahhoz, hogy bármikor elsírjam magam.

Major: Az ritkán jön össze, hogy úgy játsszunk, mint a hároméves gyerek a sarokban. De ha összejön, azt rögzíteni kell. Major tudta ezt nagyon. „Maga lesz Szombathelyi Blanka tizenhat arca!”, ezt mondta nekem. Volt egy ilyen színésznő, be is mutattak neki, amikor hazajött Amerikából. Így hirdették: Szombathelyi Blanka tizenhat arca. A luzitán szörnyben egy csomó női szerepet játszottam, és volt egy monológom, amiben valaki elmond mindenféle szörnyűséget, ami vele és a családjával történt. Major azt kérte, hogy a monológ végén csorduljon ki a könny a szememből, aztán a kezemet, akár egy síró maszkot tegyem az arcom elé, így valahogy, és menjek ki. „Ne tréfáljon velem, Major elvtárs”, mert sokszor így szólítottam. „Hidegen, ’mindenen túl’ mondja a szöveget, és váratlan helyeken, ahol az ember nem tartana szünetet, álljon meg egy pillanatra”. Ezt mondta. És minden este, minden áldott este meg tudtam csinálni. Szöveg, könny, maszk, kimentem. Ezt a felvételt visszanéztem. Utálom magam visszanézni, színházban különösen. De ezt a felvételt szívesen megmutatnám a fiataloknak, mert láthatnák, hogyan dolgozott Major Tamás, egyáltalán, kiktől tanulhattam én a szakmát.

Művész Színház: Abba a megaláztatásba, ami velem itthon történt, mások bele szoktak halni. – Ez volt a Művész Színház vége. – Ez volt az, amikor megtámadtak, hogy elraboltam a pénzeket magamnak. Tréfa. Mintha erre a pohár vízre azt mondanám magának, hogy fenyőfa. „De hát, drága Mari, ez egy pohár víz!”, mondaná maga ártatlanul. Nem, ez fenyőfa. Na így csináltak ki engem akkor. Azt is tudom, kik. Talán majd egyszer elmondom. (…) De nekem nincs okom panaszra.

„Mariska, te egy tűrőbajnok vagy”, mondta Simon Zoli, a Nemzeti karnagya. Igen, tudok tűrni. De kell a szerencse is, és én egyik szerencséből zuhantam a másikba.

Kincs: Gondoljon valamire, és egyszer mosolyodjon el – nem létezik, hogy egy érzékeny, tehetséges ember arcán, tekintetében ne jelenne meg az, ami számomra is jelentéssel bír. Van nekem egy kincsként őrzött bókom Zsámbéki Gábortól, aki máskülönben takarékosan bánik a bókokkal. De hát én kiforszírozom azt, ha szükségem van rá: a Csirkefejet próbáltuk, egy adott pillanatban elmosolyodtam, ő meg felszólt a színpadra: „Drága Mari, ne tegye ezt, könyörgöm, mert ha maga mosolyog, elmosolyodik az egész Katona József Színház, de még a Petőfi Sándor utca is”. Jól van, nem mosolygok, mondtam, és kacagtunk.

Zsámbéki: Zsámbékinál beugrottam két szerepbe, de az első igazi találkozás a Szent György és a sárkány volt. Nagyon nehéz volt, de jól dolgoztam vele – és az utolsó előadásokra már kezdtem is jó lenni, bár volt egy monológ, amit sosem tudtam megcsinálni. Tudja, én imádok próbálni, de olyan nagyon boldogan, “örömködve” szeretem csinálni. Zsámbéki meg udvarias volt, figyelmes volt, visszafogott volt – hiába mondtam neki, hogy kiabáljon nyugodtan. És az egyik próbán – ott voltak a fiatalok is a színpadon – éppen térdeltem, előreborulva, lehettem már vagy hetvenéves, és valahogy nem ment tovább. És akkor odaszóltam Zsámbékinak: “Gáborom, jöjjön már ide, boruljon le itt előttem, és mondja azt, hogy Mariska, olyan jó magával dolgozni.” Erre fölnevetett, hogy ő ilyet nem szokott. Mondtam neki: “Gáborom, szokjon. Maga soha nem tud annyira unni engem, mint én saját magam. És azért jöttem el ide, erre a pokolian nehéz szerepre, mert nekem mindig kell valaki, aki elhiteti velem, hogy érdemes.”

Csak: Ha én belépek valahova, ott nem lehet más, csak társulati munka. Szeretem, ha van rendező, mert rendező nélkül hiába a társulati munka. Egy-egy könnyebb bulvárdarabot, amit átlátunk mindannyian, azt talán meg lehet csinálni rendező nélkül is – ott mondhatjuk egymásnak, hogy ki hova menjen. Ahhoz elég az embernek a tehetsége, a neme, a kora és az ízlése, de egy igazi darabnál rendező nélkül az ember modoros lesz, mert nem tudja, hogy az eszközeit jól használja-e.

Messziről: Én mindig mindentől félek, különösen ha nagy szerepet nagy rendezővel kell megoldani. Ilyenkor leveszem a cipőmet, ők már tudják ezt, és verem a hátukat, hogy ezt a borzalmasan nehéz szerepet miért bízták rám. Vasziljev háta sokszor bánta már ezt. Félek, hogy nem tudok újat mondani, hogy a szerep nem nekem való, hogy öreg vagyok, hogy… Szóval így nyavalygok. Vasziljevnek is mondtam, hogy noha ép elmével jöttem vissza az agyhalálból, azt nem tudhatjuk, mihez kezdek ekkora szöveggel. És ezt nem próbálhatjuk ki előre, mert én csak a próbák alatt tudom rögzíteni a szöveget.

„Ha nem megy, leállunk”, ezt mondtam Vasziljevnek. Nem tudhatom, mi lesz. Végül is nagyon messziről jöttem vissza.

Pindurka: Évek óta szeretném, ha alakulna egy olyan kamara, amilyen a háború előtt volt. És az lehetne színész, aki kamaratag. Amikor két évre vállaltam a Magyar Színészkamara elnökségét a kilencvenes évek elején, ezen fáradoztam, de nem sikerült. Ha lenne ilyen, kiköthetnénk, mi a legalacsonyabb összeg, amiért egy színész munkát vállalhat, és azt is szabályozni lehetne, meddig lehetne dolgoztatni. Mert ha a francia színésznek lejár a munkaideje, azt mondja: sajnálom, el kell mennem, mert kirúg a kamara. A minőséget – sajnos – sehol a világon nem fizetik meg eléggé. Azt szoktam mondani: Lawrence Oliviernek nem volt a hegyen hatalmas háza, ahova utat építtetett, helikoptert sem vett és öt-hat kocsit, mint a Dallasból a Jockey Ewingot játszó színész. Nem irigylem azoktól, akik nagy sztárok, celebek, csak az a baj, hogy aki a Katona József Színházban 15–20 éve vezető színész, és tomboló sikerrel végigjátszotta a drámairodalmat, még mindig pindurka lakásának a hiteleit törleszti.

Védelem: Nem szabad azt gondolni, hogy a díjtól más lesz az ember. Csehov és Dosztojevszkij például kaphatott volna Nobel-díjat, de nem a díjaikon múlik, hogy milyen nagy írók. Miközben hihetetlenül jó díjakat átvenni. Az ember érzi, hogy elismerik a munkáját. A díjak megvédenek a tehetségtelenekkel szemben.

Acapulco: Én minden évben utaztam. 1960-ban már Mexikóban voltam, méghozzá olyan körülmények között, ahogy csak a leggazdagabbak. Nem én fizettem, hanem az acapulcói fesztivál. Első osztályon utaztam, luxuslakosztályokban laktam. Itthon még szekrényem sem volt, az estélyi ruhákat a lichthof ablakára akasztottam, a Bodrogi volt a férjem, szegedi vágottat vettünk, és tíz deka parizert. De ez nekem egyáltalán nem okozott gondot.

Megjelenés: A jó külsőhöz nyilván kell egyfajta tartás is, ami az ember egyéniségéből fakad – erre éppen a szerény körülmények közül érkező színészek sora a példa. Páger Antal sem az Esterházy-birtokon született. Az én esetemben ez mindenekelőtt a családi indíttatásnak köszönhető. A szüleim egyszerű családból származtak, de az édesapám már iskolaigazgató volt. Nagyon ügyeltek rá, hogy mindig kifogástalan legyen az egész család megjelenése. Ez az igényesség mindmáig bennem van a színpadon és a magánéletben is. Emlékszem, egyszer egy egészen rövid szoknyát viseltem egy fogadáson, amit Moszkvában tartottak az ötvenes évek vége felé egy filmszemle idején. Magas rangú diplomaták, politikusok is jelen voltak, mert akkoriban tartottak egy szovjet–magyar kormánytalálkozó is, és a tolmács megjegyezte nekem: nagyon dicsérik a lábamat. Megfordultam, hogy megnézzem, ki dicséri – nos, Vorosilov marsall volt, aki már 1917-ben tábornok volt. Mellesleg sosem tartottam magamat különösebben szépnek.

Sűríteni: Drága Hegyi Barnuska, az első filmem, a Körhinta operatőre hívta fel erre a figyelmemet, és tanácsolta, hogy ha tehetem, ezt mutassam. Én ezt megjegyeztem. Meg azt is mondta, amikor először meglátott, hogy kis szemeim vannak! (….) Ne hablatyoljon! Ne udvarolgasson egy ilyen öregasszonynak!

Ebben is igaza volt, nekem kis szemeim vannak! Az más kérdés, hogy tudok úgy nézni, hogy nagynak tűnjék! Amikor kamerán keresztül megnézett, kérdezte is, hogy mit csináltam vele, hogy ilyen nagy lett? Mit csináltam? Mit csináltam volna?! Hát ebbe a kicsibe sikerült belesűrítenem mindent, amit szerettem volna kifejezni.

Folyton: Olyan intenzíven élek, mintha folyton Shakespeare-t próbálnék. Én, aki 40 éves koromig egy teát sem csináltam, nem jártam haza, csak aludni, most úgy főzök, mintha egy nagy darabra készülnék. A szomszéd Margitkámmal főzök, mert a kezem miatt egyedül nem megy, vagy átmegyek a boltos Klárikámhoz vásárolni, átugrom Rohoncra…

Tenyerén hordott a sors: Most is azért jöhettem haza a kórházból. Amikor Makk Karcsival túléltünk egy dél-amerikai földrengést, akkor is így éreztem. (…) Kiabáltam, Károlyom, menjünk ki! Makk visszakiabált, Mariskám, nem lehet! Borzasztó volt, nyolc és feles földrengést éltünk át. A magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője nézte az óráját, azt mondta, néhány perc múlva összedől Lima. Tudta, az épületek rengésbiztonsági szempontból már nem bírnak ki sokat. Két perccel az általa jelzett időpont előtt megszűnt a rengés. Isten mindig fogta a kezem. Elkényeztetett a sors, elém tálalta a színpadi álmokat is, nem kellett vágyakozni rájuk.

Kimondhatatlanul: Mondom egyszer Maár Gyulának, ahogy így beszélgetünk, hogy milyen is az élet, meg hogy mennyi mindent kaptam, és ha nehéz is, azért jól van minden, és példának említettem Pilinszky két sorát, ez jutott eszembe az imént: „Minden jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot…”. Morzsolgattam a szavakat, mert zavart valami, ez valahogy nem így van. Kimondhatatlanul, ez az!

Forrás: Magyar Narancs, Pesti Est, Jelenkor, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Café, Kaposvári Csiky Gergely Színház, stb.