Két Évával, három Ádámmal, női Luciferrel és Úrral érkezik a Katonába Székely Kriszta kortárs színpadi víziója Madách Az ember tragédiája nyomán, Nádasdy Ádám prózai fordításának felhasználásával. Az EMBTRAG három részben egy emberpár kudarcainak és válságainak mai, dinamikus közegbe helyezett története – sok humorral, iróniával, álomdramaturgiával.
Az ember tragédiáját a nemzeti drámák pátosza lengi körül, nagyon kevés olyan előadás született belőle, amely mára érvényes rendezői szándékot tükrözött volna. Mi motivált abban, hogy hozzányúlj?
Székely Kriszta: Madách művének játszási hagyománya, hogy nagy kulisszák között, nagyszabású díszletben, jelmezekben adják elő, többnyire nemzeti színházakban. Ez alól talán Hudi László és a Mozgó Ház Tragédia-jegyzetek előadása volt kivétel, ahol a mű gondolati motívumai szabadon értelmezve jelentek meg.
Sok tényezőn múlik, hogy egy anyag miért jut el odáig, hogy megvalósításra kerüljön. Egyrészt nagy hatással van rám ez a mű, bizonyos szegmensei nagyon közel állnak hozzám, főleg Lucifer iróniája. Lényegében az egészben van egy szinte buddhista vonal, ahogy az időről, az állandóságról beszél. Arról, hogy nem egy életként kell figyelni, mire vagyunk képesek, hanem folyamatában, amiben nem úgy van jelentősége az emberi életnek, mint azt mi szorongva gondoljunk – mindjárt negyven vagyok, és most még gyorsan tennem kell valamit, különben az egésznek nem volt értelme. Valami olyan anyagot kerestem a színpadra, ami ilyen típusú dolgokkal foglalkozik, nagyobb léptékben gondolkodik, mint egy vagy több ember története. A másik ok, amiért elővettük a Tragédiát, hogy szeretek mind magamnak, mind az alkotócsapatnak olyan feladatokat adni, amelyek kimozdítanak minket a komfortzónánkból. Hatalmas színházi feladat Az ember tragédiájából előadást csinálni, újszerű szakmai kihívás mindannyiunk számára.
Az eredeti művet és Nádasdy Ádám prózai fordítását felhasználva, milyen lényegi elképzelésekre, változtatásokra, hangsúlyeltolódásokra lehet számítani?
Sz.K.: Félretettük a történelmi időutazást. Minden színt úgy olvastunk Szabó-Székely Ármin dramaturggal, mintha a jelenben játszódnának – hiszen Madách is a jelenhez akart szólni a történelmi párhuzamokon keresztül. Az uralkodni vágyás, a demokráciában való csalatkozás, a demokrácia lebomlása vagy az egyén élvezetek utáni rohanása, és az ezekhez csatlakozó személyes válságok, mind olyan stációk, amelyek egy mai emberi életen belül is felfedezhetők. Azt éreztem, sokkal jobban szól hozzám a mű, ha nem történelmi kulisszák között játszódik, hanem Ádám önismereti, belső utazása. Megjelenik lelkesedni tudó, csapongó fiatalként, nagy rendszerekben (vallás, házasság, tudomány) hívő, majd kiábránduló középkorú férfiként, és csalódott, magányos öregként – közben újra ás újra összetalálkozik Évával. Egyébként Madách instrukcióiból is az derül ki, hogy Ádámnak öregednie kell, és mi fontosabbnak találtuk ezt, mint a történelmi időutazást. Lucifer segítségével inkább egy pszichotripen veszünk részt. A vállalkozás lényege, hogy a Tragédia szövegét, motívumait, alakjait felhasználva egy emberélet különböző szakaszait járjuk végig.
Hogyan képzeljük el, a próbafolyamat során is alakul még az anyag? Bekerülnek, bizonyos mondatok, sűrítéseket, húzásokat alkalmaztok?
Sz.K. Sok minden változik a próbák alatt. Bizonyos szövegvariációk, összevonások, dramaturgiai ötletek jól működnek, másokról próba közben derül ki, hogy nem stimmel, amit gondoltunk. Ezeket a részeket újraszerkesztjük. Az előadás középső része hagyja el leginkább a madáchi szöveget. Itt egy házassági történet jelenik meg előttünk, az eredeti műben ez a Prágai szín, és erősen érezhető benne a magánéleti szál jelentősége. Erről úgy gondoltuk, hogy érdemes formailag is, nyelvileg is minél inkább egy mai realista világhoz közelíteni. A színészek improvizációit is felhasználva.
Juli, fiatal Évaként szerepelsz az előadásban…
Mentes Júlia: Igen, az előadás első felében vagyok Éva, Lengyel Benjámin pedig Ádám. Később Rezes Judit, Elek Ferernc és Bezerédi Zoltán játsszák ezeket a szerepeket. A kezdeti részben a társadalmi és politikai víziók mellett egy induló kapcsolatot követünk végig, annak fiatalkori hevével és buktatóival. Az előadás célja, hogy lássuk két ember párkapcsolati fázisait, annak alakulását az idő múlásával, a válságokat, amelyeken keresztülmennek.
Milyen volt korábban a viszonyod Az ember tragédiájához?
M.J.:
Amikor a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam, szerepeltem Markó Iván Az ember tragédiája táncelőadásában. Növendékként persze csak statisztáltunk, de érdekes volt látni egy absztrakt kivitelezését a műnek, amellett, hogy a művészi beszéd órán sokat foglalkoztunk az eredeti, archaikus szöveggel. Küzdöttünk az érthető szövegmondással, de a mű nyelvezete még Madách kortársai számára is nehézséget okozott. A verses forma érdekében Madách bonyolult mondatszerkezeteket használ, ami sokszor az érthetőség rovására megy. Ez beszédtechnikai kihívásnak, vagy olvasmányélménynek izgalmas, de színpadra alkalmazva örültem, hogy Nádasdy prózai fordítását is használjuk. Egy klasszikus mű elővételénél két táborra oszlik általában a közönség. Van, aki szívesebben helyezi egy vitrinbe, maradjon érintetlen. Van, aki meg nem akarja megnézni sokadszorra ugyanazt. A Tragédiát, éppen a benne felmerülő társadalmi és filozófiai kérdések miatt szerintem csak úgy érdemes színpadra állítani, ha bátran hozzányúlunk.
Lucifert és az Urat színésznők játsszák. A nőknek hangsúlyosabb szerep juttatás jegyében szeretted volna így?
Sz.K.: Szirtes Ági az Úr hangja és teste is lesz. Lucifert Pálmai Anna alakítja. Nagyon stimmelőnek éreztem Ági és Anna alapvető viszonyát, a különbözőségeiket és egyezéseiket is az életben. Anya és lánya ugyanabban élnek, nagyon máshogyan közelítik meg, más alkatú színészek is, mégis egy mánia körül mozgó két alak. A jobban sikerült próbákon ki is adja magát, hogy eleve olyan dinamikát és összetartozást hordoznak magukban, ami Lucifer és az Úr között is rendkívül fontos. Egymás nélkül valójában nem léteznek.
M.J.: Azt is izgalmasnak találom, hogy Ádámot három nő között látjuk folyamatosan. Az eredeti darabban amúgy kissé sablonos a nőábrázolás, Éva karaktere. A bűnbeesés jelenetben, míg a férfiak a tudásról beszélgetnek, annyit kommentál Ádám és Lucifer beszélgetéséhez, hogy hadd lássa, a sok változásban megőrzi-e a vonzerejét. Az elmúlt kétszáz évben társadalmilag rengeteget alakult a nők szerepe. Mai szemmel nem tudjuk úgy nézni ezt a művet, hogy ne idézőjelesen lássuk ezeket a mondatokat.
Azzal együtt, hogy a ti verziótokban nem lesznek hagyományos színek, a falanszter és az eszkimó színekhez kaptunk „némi ízelítőt” a pandémia, illetve a klímaválság által. Ezek a kortárs félelmek is megjelennek valamilyen módon?
Sz.K.: Természetesen bejönnek azok a motívumok, amiket megszólaltattak bennünk a madáchi színek. Voltak próbák, amikor valami nagyon konkrét dolognak próbáltuk megfeleltetni, de izgalmasabbnak éreztem a jelek használatát. A falansztert a virtuális világba emeljük. Az eszkimó színnel egyfajta ökológiai katasztrófa utáni állapotot keresgélünk, de annak is az álom- rémálomszerű jellegét. Álomdramaturgiát alkalmazunk, mint Madách, sok váratlanság követi egymást. Akkor járunk jól, ha sodró, víziókkal teli utazást látunk.
Az „igazság” és a „valóság” fogalmainak szétesését említed a színházi ismertetőszövegben…
Sz.K.: Lényegét tekintve minden színben ugyanarról van szó: létrejön valami teremtés, gondolat, hozzáállás, majd azt látjuk, hogy az mennyire nem működik. Minden alatt az állandó változás dinamikája mozog, az emberiség tudatosságán múlik, hogy milyen tempóban hull alá egy-egy gondolat mentén, hogy folyamatosan alulmúlja, amit ő maga talált ki.
Az élet közelnézetből – egy inkarnációba zárva – tragédia, távlatból bolhacirkusz. Ennek a kettőssége, szélesebb dimenziói is bekerülnek az előadás szövetébe?
Sz.K.: A filozófiai, életértelmező szövegekből olyanokat hagytunk meg, amelyek e kérdés körül forognak. Sűrítve aláhúzzák azt a fajta gondolkodást, hogy az emberiség története egy folyó, amiben az ember végtelenül jelentéktelen, még akkor is, ha valami jelentős életművet visz véghez, csak hozzáadott valamit a nagy közöshöz. Persze a filozófia mellett ott a humor és az irónia is. A tragédiát csak az választja el a komédiától, hogy hogyan tekintünk a dolgokra – mondja Lucifer.
Neked is hasonló a hozzáállásod a szöveghez, képes vagy iróniával ránézni az emberi színjátékra?
M.J.: Tudok csatlakozni ehhez a gondolathoz. Látom, hogy a saját életemben is vannak beakadások, beleesek ugyan azokba a hibákba, és milyen keservesen nehéz ezeket a mintákat megváltoztatni. Aztán körülnézek, és látom, hogy mindenki a saját körforgásával küzd, teljesen ugyanazok a problémáink, és hogy egyáltalán nem vagyok különleges. Az én nehézségeimet már rengetegen megélték. Ez egyszerre felszabadító, ugyanakkor szorongató is tud lenni, mert az egónknak nem kellemes, ha rájövünk a saját jelentéktelenségünkre. Nagyon jól felmutatja ez a mű a különböző életszakaszokat, a lázadást, a bűnbeesést, a paradicsomi állapotból, a gyermeki naivitásból való elindulást ebben a hatalmas utazásban, ami maga az élet. És a tragédia igazából az, hogy nem tudjuk megfejteni, mi ennek az egésznek az értelme.
Sz.K.: A főkérdés, hogy mi az értelme az emberi életnek. Elolvas az ember ötezer sornyi költeményt, majd azt mondja a végén az Úr, ne keresd az értelmét, te csak küzdj. Azt gondolom, az élet szolgálat, bármit csinál az ember, szolgál. Lehet futár, dolgozhat bankban vagy éppen a maffiában, azzal valamit szolgál. Ha azt hiszi, hogy nem szolgál, akkor is szolgál. Szerencsés, ha az ember olyan elfoglaltságot talál magának, ami valamiféle növekedéshez és tiszta energiákhoz kapcsolódik. Másrészt az élet szenvedés, ennek az alappillérei itt is jelen vannak, az öregedés, a halál, a szaporodás kérdésében.
M.J.: Tíz évvel ezelőtt még elutasítottam volna a gondolatot, hogy több életünk van. Most olyan életszakaszomban járok, amikor biztos vagyok benne, hogy van sors és karma. Egyéni és kollektív karma. Sokkal jobban össze vagyunk kötve egymással, mint azt felfogni bírjuk. Ha már a Tragédia kapcsán eszmékről és azok elbukásáról beszélünk, akkor az én személyes kiábrándultságom a mai kor önmegvalósító mániája. Vissza kéne térnünk a közösségi létezéshez.
Összességében nagyobb tétje van a Tragédia modern verziójának attól, hogy színházak eddig nem igazán mertek merészen, kortársul hozzányúlni…
Sz.K.: Abban az értelemben van nagy tétje, hogy Magyarországon nem jellemző az a színházi gyakorlat, amely a nemzeti kultúra kanonikus szövegeit váratlan módon közelíti meg, mint mondjuk Németországban, ahol egy új Faust-előadás sokszor egy új értelemzést, új szövegváltozatot is jelent. A cím, EMBTRAG, erősen jelzi, hogy milyen nézői elvárásokkal érdemes bejönni a színházba. Egyáltalán nem állt szándékomban Madáchnak, Istennek, akár az ördögnek fityiszt mutatni vele. Az a célom, hogy színházilag megrázzunk egy anyagot, esetleg a közönséget, a fiatalokat, akiktől egyre távolabb áll minden, ami klasszikus. És hogy azt lássák, így is lehet egy anyaghoz nyúlni, jé, ezek nagyjából olyan arcok, mint mi vagyunk!
Szerző: Szentgyörgyi Rita