2023. februárjában az immár hagyománnyá vált farsangi műsorára, a Maskarádéra várt minden kedves érdeklődőt a debreceni Vojtina Bábszínház. Ennek kapcsán a Vojtina Bábszínház egyik alapítójával, Megyeri Bélával készült beszélgetés, aki azt is elmondta, hogy mit üzen a most pályán lévő kollégáinak.

1999 óta képzi szerves részét a vojtinás programoknak a Maskarádé. Az évek alatt sok különböző tematika szerepelt a műsorban. Hogy emlékszel vissza a télbúcsúztatás programjaira? Melyek voltak a kedvenc alkalmaid?

Megyeri Béla: A közelmúltban a párviadalokban szerepeltem, de a vojtinás Maskarádék történetében voltam már Julcsa, az álmenyasszony, a kovács, aki a huszár lovát patkolja, és sok más figura is. Volt egy farsangi műsor, amely a négy elem: föld, tűz, víz, levegő körül forgott, és mindegyik elemnek megvolt a maga alakoskodó figurája. A gyerekek, akik már eleve jelmezben érkeztek, ezek alapján voltak csoportosítva, mindegyiknek megvoltak a saját színei. Általában szerettek jelmezbe bújni: volt, aki gólyának (levegő eleme), volt, aki medvének (föld eleme) öltözött. A régebbi Maskarádékra—melyeknek a mai napig a hagyományőrzés, a szórakoztatás, és nem utolsósorban a télűzés a célja— az volt a jellemző, hogy mindig az adott játszótér helyéhez kellett alkalmazkodni. Egyszer például az Aranybika Hotel egyik termében játszottunk. Az volt az első farsangi alkalom, ami felnőtteknek is meg lett hirdetve. Délelőtt a gyerekeknek játszottunk, akik az esemény végén kaptak fánkot és számukra lezárult a program. Este pedig jött a felnőtt közönség, akiket maskarásokként fogadtunk. Kicsit pikáns, de vállalható játékkal kedveskedtünk nekik, ennek előadásában segítségünkre volt többek között Rumi László és Pilári Gábor rendezők, kollégák. Különböző alakoskodó etűdöket játszottunk, és a Vojtina Bábszínész Zenekar húzta a talpalávalót. Hajnalig tartó buli volt. Azokban az időkben szabadabban fogalmaztunk a felnőtt közönségnek: debreceni református diákcsínyek, a Paraszt Dekameronból vett pajkos játékok voltak előadva.

Emlékszem, volt egy Maskarádé az Unióhoz való csatlakozás kapcsán is, akkor Hurkási uramat játszottam. Német, francia, angol és magyar téregységek képezték a játszóhelyet, minden nemzetnek megvolt a saját zenéje és nemzeti étele, a szereplők az adott országra jellemző italokat fogyasztották, és hagyományos nemzeti muzsikák szóltak. Szabó Balázs kollégánk—aki azóta szépen kinőtte magát mint zenész és a Szabó Balázs Bandájából ismert—egyem a szívét, éppen akkor tanult hegedülni, ami pont kapóra jött a magyar etűdnek, ott ugyanis azt játszotta, hogy ügyetlenül muzsikál. Minden játszó és minden vendég szeretett beöltözni, az egész Maskarádé nagyon szabad volt! A hagyományőrzésben egyébként a Játszószínház nagyot fejlődött, minden időszakra, ünnepkörre jut rítusjáték, amire szerencsére nagyon sok gyerek jön. Szerettem, hogy mindig jó emberekkel voltunk és vagyunk körülvéve: néptáncosokkal, népzenészekkel, az Ort-Iki Báb-és Utcaszínházzal, amatőr színjátszókkal… Nagyon jó hangulatú esemény volt az összes.

A Vojtina honlapján az életrajzodnál úgy írsz magadról, hogy ,,a farkas bácsi”. Honnan ered ez az elnevezés?

M.B.: A három kismalac és a farkas című előadást olyan sokszor játszottuk, hogy az utcán a gyerekek utánam kiabáltak, hogy ,,jé, ott megy a farkas bácsi!” Egyébként aránylag kevesen voltunk itt a kezdetekben a Vojtinában, és hangi karakterből jött, hogy én játszottam a negatív figurákat: farkasokat, sárkányokat.

Mit gondolsz a negatív figurákról? Szeretted őket?

M.B.: Igen, mert ezek a maguk nemében nagyon jó karakterek és őket is meg lehet érteni. A farkas például bármennyire is gonosz, az ő motivációja az, hogy enni akar. Nagyon sok jó emlékem van erről a meséről. Az előadás elején például volt egy bemutatkozás a gyerekeknek  annak érdekében, hogy ne álljanak meg a növésben… Tehát még nem teljes jelmezben elmondtuk nekik, hogy ki melyik szerepet fogja játszani, és csak azután következett az előadás. De még így is voltak olyanok, akiket ki kellett vinni a nézőtérről, annyira sírtak. Ilyen gyerek volt például Telenkó-Oláh Timi, aki most itt játszik a Vojtinában. Abból a szempontból egyébként újító bábszínház voltunk, hogy a produkció után felhívtuk a gyerekeket a színpadra, és igazi kapcsolódás alakult ki velük és a bábokkal.

Mit szeretsz a gyerekekkel közös interaktív játékokban?

M.B.: Közvetlenül lehetett a gyerekekkel kommunikálni. A farkas például elég esetlen, szerencsétlen figura volt: elugrottam, fejre estem, elájultam. A malacok megtámadtak, a gyerekek pedig elkezdtek nekik drukkolni. Amikor a következő jelenetben kimentem és kerestem a malacokat, egy kisgyerek felpattant, feljött a színpadra, és behúzott a paraván felé, hogy megmutassa nekem, hol bújkálnak!

Októberben lesz a Vojtina hivatásos bábszínházzá válásának 30. évfordulója. A bábszínház történelméről és történetéről többkötetes könyvben lehet olvasni (A Pelikán röpte), de kíváncsi vagyok, hogyan látod te a mostani Vojtinát: a Lúdasosok nevű csoportból, mondhatni amatőr létből hivatásos, profi színházi infrastruktúra vált. Mit gondolsz erről az alakulásról, ívről?

M.B.: 1993 óta, amióta hivatásos a bábszínház, sokkal biztonságosabbá vált a világ.

Ezt hogy érted?

M.B.: Régen bizonytalanabb volt a helyzetünk: nem volt költségvetés, nem volt állandó játszóhely, inkább befogadó intézményekben voltunk. A stabil társulati létezéssel el lehetett kezdeni évadokban gondolkodni. Sosem volt kétséges, hogy együtt szeretnénk dolgozni, és előadásokat szeretnénk létrehozni, de nem tudhattuk, hogy vajon mikor kaphatjuk meg a hivatásos státuszt. Nagy köszönet jár a befogadó helyeknek (a Kölcsey Központnak, a Pódium Műhely Egyesületnek), de Szabó Tibor művészeti vezetőnek is, és a városnak.

Mit üzensz, mit tanácsolsz a most pályán lévőknek?

M.B.: Szeressék egymást, legyenek ilyen tehetségesek, mint most! Sok kitartást, türelmet, nevetést kívánok. Akkor jó még egy komolynak tűnő előadás is, ha az játék tud maradni.