Azt mondják, azért is szeretik a beszélgetős helyzeteket, mert ilyenkor egymásról is mindig valami újat tudnak meg – annak ellenére, hogy nagyon szoros a kapcsolatuk. Ullmann Mónikát és fiát, Miller Dávidot a Nők Lapja kérdezte. Lapszemle.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

„Bizonyos körökben Dávid az én fiamként jelenik meg, máshol viszont engem ismernek úgy, hogy a Dávid anyukája vagyok, szóval ez oda-vissza működik. És gyakran előfordul, hogy általam nagyra becsült kollégák megszólítanak, és azt mondják: csodálatos a fiad!” – mesélte Ullmann Mónika, aki azt szokta mondani, hogy Dáviddal egyszerre nőttek fel.

„Nagyon vártam Dávidot, de a húszas éveim elején nem voltam felkészülve az anyaságra. Igaz, végül elég jól belejöttem. Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy ne toljam rá a problémákat.(…) A mai napig fejlődöm, szerintem ebben nincs megállás, az ember napról napra új dolgokat tud meg magáról” – tette hozzá a színésznő.

A kérdésre, gondolta-e, hogy gyermeke művészi pályára fog lépni, elárulta: „Szeretett a társaság középpontjában lenni, és pont emiatt azt gondoltam, hogy nem lesz belőle művész. Ugyanis a színészek a büfében nem kifejezetten viccesek. Inkább kicsit befelé fordulnak, legalábbis én ilyen vagyok. Felsősként viszont annyira csodálatosan mondott verset és prózát, hogy akkor azt éreztem, hűha… mégiscsak színész lesz, egy más típusú színész, mint én. Nagyon féltettem őt ettől, mert éreztem, hogy az a fajta életforma, ami ehhez a léthez tartozik, számára esetleg nem komfortos. De megnyugtató látni, hogy képes megőrizni a saját világát.”

Miller Dávid ennek kapcsán kifejtette, ha kap egy lehetőséget, meg kell vizsgálni, tud-e, akar-e élni vele: „Természetesen tudom, hogy nem a válogatás időszakát éljük, és nem is arról van szó, hogy magas lovon ülök. Csak azt mondom, hogy ha érkezik egy felkérés, akkor megpróbálom benne megtalálni magam, és ha ez nem sikerül, akkor valószínűleg nemet mondok.”

Arról szólva, van-e olyasmi a színészi eszköztárában, amit az édesanyjától lesett el, kifejtette: „Amit ellestem anyától és apától, azok nem is szakmai fogások, hanem inkább emberi működés. És szerintem amikor anyának engem dicsérnek, akkor az leginkább erre vonatkozik. Arra, hogy a színpad mögött hogyan mozgok az emberek között. Hogy tudom a nevüket. Hogy köszönök. Anya is, apa is tudta a nevét a színházi takarítónőknek is. Mindig azt láttam, hogy ők mindenkit ismernek, mindenkinek köszönnek, mindenkit meghallgatnak, mindenkinek a véleményét megfontolják. És azt hiszem, ez még annál is többet ér, mint hogy milyen valaki szakmailag. Szóval alázatos, jó humorú emberek között nőttem fel, akik ismerik és elfogadják a másikat, és ezt a magamévá tettem.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.