Tanítványa, Szabó Máté rendező szép soraival köszönti a 90 éves Szinetár Miklóst a Magyar Színházi Társaság. Az ő írását osztjuk meg az olvasókkal.

“Kicsiny zenés rendező osztály somfordál be félszegen huszonhárom évvel ezelőtt a főigazgatói irodába. Én mindig azt gondoltam, az igazgatónál nincsen főbb, azóta tudom, hogy de: van. Odabent az osztályfőnökünk tart órát. A téma homályba vész, no nem azért mert ne lenne érdekes – Euripidész Helénájáról például az azóta más sorsra ítélt osztálytermünkben tartott évek távlatából is katartikus elemzést, – hanem mert egyszer csak egy asszisztens lép be az oldalajtón: “készen állunk”, pár lépésre a nyomában, vastag kábeleken át az előcsarnokban, többszáz statiszta várakozik, tanárunk leül a székbe – ekkor már filmrendező, – mond egy „tessék!”- et, felvesznek egy snittet, majd követjük őt vissza a rögtönzött osztályterembe, ahová ezúttal a másik ajtón érkeznek újabb és újabb kérdések. És mindig mindenre: van válasz. 

Talán azt is megválaszolná helyettem, hogy vajon mit tud huszonhárom év – annyi másik évhez képest – hozzáadni ehhez a pillanathoz?

Mi az az éppen nem látott részlet, hiszen mindig van egy észre nem vett momentum, amire felhívandó a figyelem, amiből aztán a teljes világ visszafelé kibontható. Lassan emelkedő mutatóujjal, mint egy karmester, egészen pici mozdulatokkal irányítva a zenekart. 

Értelmes derű, mely az értelem derűje.

Ha újrakezdeném az életem, azt, hogy Szinetár-tanítvány voltam egészen biztosan kérném: tartsuk meg.

A növény éppen növekedése által emlékszik arra, hogy fény érte, hogy meglocsolták, így maradnak meg számunkra lehengerlően strukturált gondolkodásmóddal átitatott, megvilágosító erejű és folyamatosan világosodó részletek… és hát micsoda dzsungel vesz itt körül valakit? Micsoda tanítványok közé keveredett már az is, aki sok-sok évtizede, vagy akár „csak huszonhárom éve” a róla elnevezett osztály tagja lett. Vajon mekkora tudás hatványozódik ezáltal napról-napra…

A felvételi utolsó rostáján, még mielőtt nekiálltunk volna megrendezni a kiadott jeleneteket, azt javasolta, hogy még minden előtt, egyszer énekeltessük velük össze.. ha ugyanis nincs rögtön ötletünk, akkor az egy utolsó esély… amellett, hogy ezek a megjegyzések egy évtizedek óta tartó stand up remeklései, megnyugtató, ugyanakkor rögtön cinkos volt, kérdeztem is magamban, hogy ez most mi? Hiszen még nem vettek fel… akkor most én ingyen… „tanítva” lettem? És nem is, hogy mit, hanem, hogy mely pillanatban.

A tanítvány azt érzi, valahogy meg kell hálálja az ingyen adott kincset, a tudást, amit kapott… Ez nem a megkövetelt hála, ez az, ami: van.

A mindennemű arroganciától mentes negatív visszajelzés határozottsága, mely szégyenkezésem konzerválása helyett produktivitásra, szellemi továbblépésre sarkallt, ez nem más, mint anyanyelvi szintű pedagógia. Minden mozzanat emlékezetes és lényegi, magától értetődő és végtelenül természetes, soha nem megjátszott és legkevésbé sem kisszerű…

Glenn Gould mondja egy interjúban, hogy bizonyos zenészek, kihasználják a hangszert, míg másokat feltartóztathatatlan igény ösztökél arra, hogy zenét teremtsenek. Így vált számunkra észrevétlen fontossá, hogy mi vagyunk ott, ahol vagyunk, aminek okán persze a mai napig gondolkodunk. Személyes szinonimaszótáramban a „Szinetár”, tehát zenés színházi értelemben a Tanár Úrral ekvivalens. Aki meg prózai értelemben, az a Tanár Úr tanítványa volt. Mindez a tanítványt a tegeződésre tökéletesen alkalmatlanná teszi, ugyanakkor a közvetlenséget szerencsére egyáltalán nem zárja ki. 

Családja körében tapasztaltam, hogy az elhangzó történetek, megfigyelések mögött nincsenek mosolygó összepillantások, és dermedten döbbentem rá, hogy itt minden mindig új és eleven, akár egy intellektuális perpeetum mobile, végtelennek tűnik a tartomány, felbecsülhetetlennek a kognitív kincstár, ugyanis a gondolatokat egymás mellé helyező logika állandó működésben tartja önmagát, éppen annak izgalma által, amire képes, és mindennek következtében folyamatosan árasztva magából a relevanciát… és az eleganciát. Mekkora különbség, ha a figyelem valaki körül létrejön, mint amikor azt valaki „létre-fegyelmezi”.

„Mindez így van… 

Vagy másként” – teszi hozzá kis szünet után azonos hangsúllyal, jelezvén, hogy az igazság nézőpontfüggő, ugyanakkor az adott helyzetben érdemes valamelyiket elismerni, legalább arra az egy pillanatra. Jótékonyan figyelmeztet tehát az arányokra, mellyel nem zárja ki a hegycsúcsokat, de emlékeztet a szakadékra, és fordítva, a mélybe tekintve magasba pillanthatunk.

És miért emlegetem én ezt a huszonhármat és nem a kilencvenet? Mert én 23 éve is azt láttam, amit most és lehet, hogy többször ennyi idő alatt már látni a változást, hogy honnan hova, de amikor valami állandó, akkor érdemes megállni egy pillanatra, hogy jelezzük, ez nem természetes, hiszen ez csoda, csak éppen magától értetődő és ezáltal természetes csoda.

Természetellenesnek hat tehát mindenféle kívánság protokollszerű kivonata, de mivel ez talán így van…vagy másképp, hát leírom: Áldja meg az Ég a Tanár Urat, és, hogy egészen biztos legyen: Boldog Születésnapot, Jó Egészséget, Munkát, Tartalmas időt kívánunk, Tisztelettel, Szeretettel – 

a több esetben azóta mesterré lett, de örök – és a még csak pár évtizede a pályán lévő – tanítványok nevében, ha nem is úgy, de mindenképpen…”