A színész-rendező szerint Magyarországon egyre abszurdabb helyzeteket szül, hogy a fogalmaink jelentésüket vesztették. Azt pedig, ami Vidnyánszky Attila lemondása óta zajlik, a szakma egyik leggusztustalanabb és legalpáribb történésének tartja. Erről is nyilatkozott a 24.hu-nak Alföldi Róbert.

A teljes interjú itt olvasható.

Amíg az a szabály, hogy aki mást gondol valamiről, az egyből hazaáruló, zsidó, buzi, cigány, migráns vagy mindez egyszerre, addig nehéz arról beszélgetni, hogy kinek milyen történelmi tapasztalatok formálták a nézeteit – mondja az interjúban Alföldi Róbert.

A felvetésre, miszerint az általa rendezett 3tél című előadás arról szól, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága: a Monarchiában cselédként szolgáló dédnagymamának ugyanúgy, mint a fasisztákhoz besorozott nagypapának, a szocialista Jugoszláviát visszasíró szülőknek, a Londonba emigrált lányuknak és az ő Zágrábban maradt húgának is, aki a családja döbbenetére beházasodik az új horvát elitbe, Alföldi Róbert elmondta:

„Azt szoktuk mondani, hogy egy előadás akkor jó, ha minden szereplőnek igaza van. Ilyen értelemben tehát létezhet többféle igazság – vagy talán pontosabban értelmezés –, de ettől még maguk a tények nem lesznek kétfélék, háromfélék vagy négyfélék.

A komoly bajok épp akkor kezdődnek, amikor ez a diskurzus teljesen hiányzik. Számomra a darabban is ez volt az igazán mellbevágó: látni, miként fojtogatnak minket a ki nem beszélt sérelmeink, traumáink, indulataink és gondolataink, amik az évtizedek alatt rakódtak egymásra. Minél kevésbé beszélünk őszintén, és minél kevésbé vagyunk hajlandók szembenézni a kellemetlen tényekkel, annál jobban felhalmozódnak a hallgatás rétegei, végül pedig az igazság tényleg valami képlékeny, ragacsos masszává válik, ami tetszőlegesen formálható.”

A Nemzeti Színházban történt baleset óta azt halljuk sokszor, hogy „a színház veszélyes üzem”. A kérdésre, lehet-e elvárás a testi épség bármilyen szintű kockáztatása a művészi célok érdekében, Alföldi úgy vélekedett:

„Semmilyen módon nem kockáztatjuk senkinek a testi épségét, sem a másokét, de magunkét sem. Régen bele volt írva a szerződésekbe, hogy színész nem űzhet veszélyes sportokat, sem télen, sem nyáron. Alapvető, hogy bármilyen előadás készül, abban bármi történik, az minden módon, szakemberek által garantáltan biztonságos körülmények között történjen. És még így sem lehet kikerülni hibákat, véletleneket, technikai problémákat. De abban biztos vagyok, hogyha ilyen történik – mint ami most történt a Nemzteti Színházban –, az a minimum, hogy azonnal és mindenre kiterjedő vizsgálat történjen, senki ne ködösítsen, senki ne védjen senkit, senki ne hivatkozzon a veszélyes üzemre, hanem a legalaposabb módon tárják fel a történéseket, a hibákat, a vétségeket, és nevezzék meg a felelősöket. És nemcsak a büntetés miatt, hanem azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen baleset. Szász Julinak és Horváth Lajos Ottó kollégámnak nem lesz sokkal jobb attól, ha kiderül, kik a felelősök, de az biztos, hogy az ő rémisztő balesetük hangosan felhívja a figyelmet arra, hogyan és miként kell történniük a dolgoknak egy színházban. Ami valóban veszélyes és nagyon speciális hely. Mihamarabbi és teljes gyógyulást kívánok újra nekik!”

Vidnyánszky Attila el nem fogadott lemondásáról szólva úgy fogalmazott: „Komolyan és mélyen hiszem, hogy az igazgató úr megrendült, és az egyetlen helyes lépésnek tartotta a lemondását. Ha nem is teljesen, de bele tudtam képzelni magam a helyzetébe. Borzalmas! És nálunk tényleg nem szokta senki vállalni semmiért a felelőséget.

Igazi, rendes ötvenes évekbeli hűségcunami, mindenki félti a saját érdekeit. Hiszen annak, hogy hogyan kell működni Vidnyánszky alatt, annak már megvannak a játékszabályai, azt már lehet tudni. Ahhoz lehet alkalmazkodni, és megkapni érte a jutalmat. Bármilyen változás pedig kiszámíthatatlan. És közben egyre kevesebbet beszélünk a vizsgálatról és a két kollégámról.”