Alföldi Róberttel eljátszott esélyekről, etikai kódexről, SZFE-ügyről beszélgetett a 24.hu.
A színész-rendező elsőként arról beszélt, hogy az Átriumban futó Isteni végjáték című darabban Istent alakítja. A kérdésre, mi az aktualitása Istenről, a tízparancsolatról, az élet szabályrendszeréről beszélni most, ebben a korban, azt válaszolta: “Az, hogy normálisan kellene éljünk egymással, szerintem eléggé időszerű. Ha úgy élnénk, ahogy azt a tízparancsolat kéri, akkor persze nem az történne, mint amit a kulturális miniszterünk mondott, hogy a betegségek nyolcvan százaléka nem létezne, hanem akkor nem gyűlölködnénk, és nem élnénk ilyen borzasztó társadalmi közegben, és most nem csak az országra gondolok. A tízparancsolatnak egy alapvető etikai kódexnek kellene lennie függetlenül attól, hogy ki hisz a keresztény istenben, vagy ki nem hisz, mert az, hogy hogyan kellene élnünk, nem függ attól, hogy ki milyen hitű, vagy egyáltalán hívő ember-e.”
A felvetésre, miszerint a darabnak nagyon éles humora van, végig röhög a közönség, miközben mégis csak arra a tragédiára fut ki a történet, hogy lehet egy új, jobb világ, de az nekünk nem jár, úgy fogalmazott: “Nagyon elrontottuk azt, amilyen világ most van, és hiába figyelmeztetett bennünket, mi nem figyeltünk rá. Hiába üvölt és ordít mindenki, hogy ha így élünk tovább, akkor a Földnek nagyon véges a létezése, nem történik semmi. Hiába üvöltünk, hogy nem kéne gyűlölködni, gyűlölködünk. Természetesen minden jó színpadi anyag túloz, vagy végletesebb helyzetet mutat, habár nem gondolom, hogy akár a környezetvédelemmel, akár azzal kapcsolatban, hogy mennyire tekintünk minden embertársunkat magunkkal egyenlőnek, nem mentünk volna el a falig. Miért érdemelnénk meg új esélyt? Nem egyszer szóltak, nem kétszer, nem háromszor. Saját bőrünkön tapasztaljuk, mégsem történik semmi sem, mert azt mondjuk, a másik tehet mindenről, mi nem. Senki nem vállalja a saját személyes felelősségét semmiben, kis helyzetekben sem, és nagy helyzetekben sem.”
Rendezői pályájáról szólva kifejtette: “Öt éve sokkal egyértelműbben, karcosabban és jelen idejűbben fogalmaztam a dolgaimban, mint most, mert igazán semmi értelme nincsen, mert azoknak, akiknek valamilyen módon el kellene gondolkozni, azokhoz nem jut el, mert azok általában nem járnak színházba. Egyrészről. Másrészről elfárad az ember. Harmadrészt kedden bemutatunk valamit, és azt gondoljuk, hogy valami nagyon végletes és abszurd helyzetet rakunk fel a színpadra, és aztán szerdán ezt a valóság meghaladja. Örkény István egypercesei kutyafülék ahhoz képest, amik nap mint nap történnek. Sokkal gyorsabban rohad a világ, mint ahogy arra reagálni lehetne a színpadon. Évekig mondtam hangosan a magamét, nincs már más eszközöm, ráadásul én magam is unom saját magamat, hogy folyamatosan arról beszélek, hogy mi minden nem működik. Bele is csúsztam a hivatalos ellenzéki megmondóember szerepébe – vagy odaraktak –, de azt is unom már. Szóval megy a világ, amerre mennie kell.”
Az SZFE ügyéről is faggatták, hiszen ő is kiállt, őrködött, követi az eseményeket: “Most olyan, mint az első világháborúban, beásták magukat, állnak a frontok. Az is szörnyű, hogy ilyen kifejezéseket használnak nálunk, és én magam is használom, hogy háború. Azt gondolom, hogy ebben az esetben egyetlen lehetőség volna, az, hogy a hatalmon lévő komolyan veszi ezeket a fiatalembereket és azt, hogy miért folyamodnak ilyen eszközökhöz. De hát erre semmiféle hajlandóságot nem lehet látni a hatalom részéről, így nem tudom, hogy milyen pozitívum tud ebből születni. Az nagyon felemelő sok embernek, hogy egy olyan generáció, amely semmilyen módon nem volt bekoszolódva az elmúlt évtizedekben – a korukból adódóan –, az nem úgy látja a világot, mint mi, hanem ők ki tudnak állni a saját igazukért. Nem véletlen, hogy a hatalom nem is nagyon tud velük mit kezdeni.”