Hogyan írná le legpontosabban a jelenlegi viszonyát a hazájához? Megitták-e a kávét Rátóti Zoltánnal? Tüntetett volna-e annak idején a kémiatanáráért? És vállalna-e egy pszichedelikus utazást? Ezekről is kérdezte a Telex interjújában a színész-rendezőt.

Alföldi Róbert a járvány időszakáról beszélt elsőként: „Nekem ez a két év tett nagyon jót. Az elmúlt harminc évem úgy telt, hogy amikor kiléptem a lakásom ajtaján, onnantól én már dolgoztam. Abban a nyugalomban, ami most megteremtődött körülöttem, valahogy összecsúsztam magammal. Ez semmi misztikusat nem jelent, nem lettek nagy felismeréseim, egyszerűen csak fedésbe kerültem magammal, és elhagytam vagy elfogadtam sok addigi felesleges, zavaró tényezőt. Tehát az én nagy élményem nem az újrakezdés volt, hanem hogy ebben a belső harmóniában tudtam újraindítani az életemet. Mondjuk, a múlt héten volt pár nap, amikor megijedtem, hogy úristen, elvesztettem – de szerencsére még mindig kitart.”

Rendezőként magyar évadot tartott: mind a három bemutatója kortárs magyar szerző műve és magyar közegben is játszódik. Ennek kapcsán kifejtette:

„Ezen eddig nem gondolkodtam, vagyis nincs mögötte tudatos szándék. De érdekes, mert tíz-tizenöt éven keresztül csakis klasszikusokat rendeztem, Shakespeare-t, Csehovot, Schillert, görögöket, franciákat, és a Shopping and Fuckingon kívül sokáig nem is foglalkoztam kortárssal. Amikor ezekkel az anyagokkal, Székely Csaba Mária országával, Bíró Bence magyartengerével és Varsányi Anna Az eprésző kislányával találkoztam, nagyon ismerősnek és közelinek éreztem a világukat, mert annyira profán módon beszéltek arról, amiben élünk. Márpedig, és ezt nagyon fontosnak tartom, a saját szintjén minden néző megtalálja bennük ezt a felismerést és közös élményt.”

A Centrál Színház kisszínpadán látható magyartenger kapcsán hozzátette: „Engem is gyakran ér az a kritika, hogy túlságosan pacekban fogalmazok. Szerintem viszont minél inkább zűrzavaros a közegünk, a tiszta fogalmazás vagy akár a konkrétság annál fontosabb. Ez az előadás nem mismásol, sőt még harsányabbá teszi a problémák felmutatását, például azt, hogyan gyűlöljük egymást nagyon változatos okokból. (…) A magyartenger mindemellett nagyon szépen beszél a hazaszeretetről is, mert azt állítja, hogy minden szarság ellenére mégis itt élünk, mert ez az otthonunk, sőt ez a hazánk.”

Arról szólva, van-e benne keserűség, düh, szorongás, elárulta: „Düh nincs bennem. Az utolsó választáskor, mikor a miniszterelnök beszélni kezdett, kikapcsoltam a televíziót. És magamban is kikapcsoltam. Nekem, azt hiszem, mostanra fogyott el az erőm és a hitem, és baromira elfogyott a lelkesedésem is. Addig pofáztam és addig figyeltem, míg lemerült a közéleti akkumulátorom.”

Az RTL+-on indított Főszerepben című beszélgetős sorozata Eperjes Károllyal indult. A kérdésre, ez már a hídépítés, azt felelte: „Itt nem hidat építeni kell, csak beszélni egymással. Amit, mondom még egyszer, akkor is lehet, ha a másikkal semmiben nem értünk egyet. Egyáltalán nem kell közös nevezőre jutnunk. Miért kéne? De az állati fontos, hogy legyünk kíváncsiak egymásra, szerintem ez a kommunikáció nullpontja. És ez szűnt meg mostanra totálisan Magyarországon: más politikai oldalhoz tartozó embereket nem látunk beszélgetni, legfeljebb egymást lealázni, lehányni.”

Rátótival még nem itták meg azt a bizonyos kávét: „Pedig szerintem teljesen rendben volt a válaszlevele, amiben javasolta, hogy kávézzunk. Azután fel is hívtam őt, megbeszéltünk egy találkozót, amit lemondott azzal, hogy ír majd egy új dátumot. De nem jelentkezett azóta.”

Az interjú során arról is szó esett, hogy a családja milyen emlékeket őriz a múlt század háborúiról: „Az apai zsidó ág ’44–45-ben nagyrészt odalett. Pár éve az volt az apám ajándéka nekem, hogy a Jad Vasemből kikérte az odaveszett családtagok nevét, adatait, a haláluk körülményeit. Az anyai ág szegényebb parasztcsalád volt, nekik máshogy volt kemény ez az időszak. De nem kell ahhoz transzgenerációs érintettség, hogy a háború hírei mélyen hassanak rád. Én rettenetesen indulatos leszek, amikor kimondva vagy kimondatlanul arról beszélnek, hogy az ukránok azért kicsit megérdemelték ezt, vagy hogy ki kit kezdett provokálni, mint ahogy azt a szakmám pápája is tette, amikor azt mondta, hogy „felelőtlenül lettek hergelve” az ukránok. Mert mindenről lehet majd beszélni, erről is, ha vége a háborúnak, és nem halnak meg emberek. De most milyen abszurd manipuláció ez Európa legkeresztényebbnek kikiáltott országában? Az Isten, ha van, néha nagyon szégyelli magát, hogy mi mindent mondanak és képviselnek a nevében.”