A Köszönjük, Magyarország! nevű pályázat a független művészek megsegítésére jött létre, a kormány egymilliárd forintot csoportosított át erre a célra. E csomag volt a beszélgetés kiindulópontja. Alföldi Róbertet Karafiáth Orsolya kérdezte a Magyar Narancsban.
A teljes interjút a Magyar Narancsban olvashatják.
“Mindenestől csodálatos és örömteli, hogy nyitott és elfogulatlan kurátorok döntik majd el ismét, kik érdemesek a támogatásra. Amúgy meg az összeg nem olyan rengeteg, hiszen összesen egymilliárdot kap az egész terület, a komoly- és könnyűzenészek, színészek, artisták együttvéve” – mondta rendező, aki szerint talán egy ötödnyi stadion ára lenne az ideális mentőösszeg.
“Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége pedig talán rendbe tehetné az egészségügyet. Amúgy meg semmi abszurd nincs az egészben, tökéletesen logikus lépések egymásutánjáról beszélünk, melyeken a taoelvonások ügye óta nehéz csodálkoznom. (…) A tao elvétele minden színházat, független helyet, társulatot méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozott, de még ez sem volt elég egy egységes, erős szakmai fellépéshez. Különalkuk köttettek, Tarlós intézkedett. Ha akkor összefogott volna minden érintett terület, lehetett volna változás. A taoelvonás valójában mindenkit egyformán sújtott, a táncosoktól a vidéki művelődési házakig. A kultúra egészét! Ki kellett volna állni azok mellett, akik becsületesen használták fel, és azok ellen viszont közösen fellépni, akik milliárdokat csaltak el. Aminek mellesleg azóta sincs következménye. De nem, nálunk mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütni. Csak én talpon maradjak! (…) Most is elhangzott, hogy nem rászorultsági alapon fogják az egymilliárdot kiosztani, hanem hogy mennyire hasznos az adott művész tevékenysége. Magyarul arról van szó, hogy aki éhezik, beadja a Wass Albert-pályázatát” – fejtette ki Alföldi Róbert.
A tavaly decemberi tüntetésről szólva úgy vélekedett: “Könnyű bátornak lenni, mikor már ellenzéki a városvezetés, könnyű Karácsony Gergellyel az oldalamon kiállni. Nem szeretnék senkit sem megbántani, csak arról beszélek, hogy mi magunk is mélységesen felelősek vagyunk azért, hogy így történnek a dolgok. Lehet, hogy akkor a tüntetés után úgy tűnt, sikerült valamit elérni, de ez sajnos nem igaz. Karácsony belekerült abba a helyzetbe – mivel a kormány olyan helyzetet teremtett -, hogy politikai alapon kellett színházakat elosztania. Azóta a pénzelosztások alapgondolatát még csak magyarázni sem kell. Pofonegyszerű, az kapjon pénzt, aki nekünk tetszik, a többi ne kapjon. Nézzük meg: A Szegedi Szabadtéri kap tízmilliót, a Kisvárdai Várszínház negyvenet. Szentendrének – ellenzéki vezetéssel – nem jut semmi.”
Alföldi szerint a magyar színházi struktúra minden anomáliájával és kérdésfelvetésével együtt működött. “Persze, nem viharok nélkül, de hogyan is ne adódnának problémák egy olyan szakmában, ahol nincs egzaktság, ahol az ízlés, az érzékiség, a tetszés-nemtetszés is döntő szempontok? Persze, a színház vitákkal terhelt és szenvedélyes terep. Mégis, mindezzel együtt egyedülálló volt a rendszerünk, sokszínű és izgalmas, talán még a románoknál van hasonló.”
Alföldi szerint “szisztematikusan vitték végbe a pusztítást, rendszerszerűen” és “a párbeszédet amúgy is ellehetetlenítik a megborult viszonyok”.
“Hierarchiába rendeződtünk: ők a főnökök, te meg megtűrt lehetsz maximum. Ráadásul elbeszélünk egymás mellett, mintha nem ugyanazt a nyelvet használnánk. A minap olvastam egy interjút a Thália Színház igazgatójával. Arról beszélt, hogy a rossz egyetemi színészoktatással az a fő baj, hogy liberális. Ez pontosan rávilágít arra, hogy minden fogalom elvesztette a jelentését” – vélekedett Alföldi Róbert, aki szerint az egzisztenciális bizonytalanság immár olyanokat is elért, akik eddig valahogy kint tartották a fejüket a vízből.
Alföldi arról is beszélt, ha nem lesz évadkezdés, az gyógyíthatatlan sebeket ejt: “Én is csupa olyan helyen dolgozom, melyek léte meginoghat bármely pillanatban. Átrium, Rózsavölgyi, Centrál. Nem véd semmi”.
Schilling Árpád szerint a neten elérhető halott dolgok nem pótolhatják a színházat. Erre úgy reagált: “Egyetértek, a színház speciális ügy. Mondom ezt úgy, hogy bámulom a fiatalok lendületét, az új eszközök használatát, csak éppen tudom, hogy épp a lényeg hiányzik belőlük, a színháznak a kémiája így nem tud működni. Az izzadságszag, a hülye köhögő székszomszéd, a nézőtér és a színpad közötti szexus. Csodálom a heroikus küzdelmet ezzel együtt, hiszen minden egyes próbálkozás azt mutatja fel hihetetlen erővel, hogy mennyire hiányzik nekünk a színház. A vágyat, hogy legyen végre újra.”
A teljes interjút a Magyar Narancsban olvashatják.