A trianoni csata – díszelőadás, részekre szakítva címmel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházzal közös produkciót láthat az Átrium közönsége március 12-étől. Urbán András rendező csapatához – Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea – csatlakozott három átriumos színész: Alföldi Róbert, Kovács Máté és Péterfy Bori. A cél a nézőpontok ütköztetése: mi történt velünk, magyarokkal száz év alatt a határon innen és túl, együtt és külön-külön? Alföldi Róbertet a 24.hu kérdezte.

A kérdésre, mi a meghatározó személyes története, Alföldi Róbert elmondta: „Nincs személyes történetem, valahogy nekem korábban kimaradt, hogy valódi, mély személyes élményem legyen Trianonnal kapcsolatban. A határon túli magyar színházakkal, kollégákkal való találkozásokkor lettek valós élmények. Hiszen az emberi kapcsolatokban lehet talán valamit megérteni abból, hogy mit jelent magyarnak lenni egy másik országban. Hogy mi ugyanaz, és mi az, ami más; hogy mit jelent negatív és pozitív értelemben is a kevert kultúra.”

A Trianon 100 MTA – Lendület Kutatócsoport felmérése szerint a magyarok 94 százaléka igazságtalannak és túlzónak, a legnagyobb nemzeti traumánknak tartja a trianoni békeszerződést. Arról szólva, mi jut eszébe a „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország” jelmondatról, kifejtette: „Hogy nem tehetünk úgy, hogy nem fogadjuk el ennek a mondatnak a valódi értelmét, azt a fájdalmat, amiért ez a mondat megszületett. Hogy egyik fájdalmas történeti gócpontunkat sem tisztáztuk, nem beszélünk róluk őszintén, legendák, indulatok, tévhitek, hazug képek élnek sokunkban. Trianonnal sem merünk valósan szembenézni, és őszintén beszélgetni.”

Arról szólva, mennyire volt konfliktusokkal terhelt a próbafolyamat, és hogy más-e a határon túli és az itteni szereplők Trianon-megítélése, fájdalomküszöbe, elárulta: „A valós konfliktus nem bántás. A valódi, egymást tiszteletben tartó vita, akár indulatos is, nem olyan konfliktus, ami negatív, ami a gyűlölet felé visz. Az éppen a közeledés legfontosabb lépése. Mert arról szól, hogy találkozzunk. Hogy megértsük, vagy legalábbis elfogadjuk egymást. Példaértékű volt az egymás iránti bizalom és őszinteség, ami az előadásban is nagyon erősen meg fog jelenni.”

Arról is faggatták, el tudja-e képzelni, hogy belátható időn belül létjogosultságot nyer a kritikus, „érted haragszom, nem ellened” hazaszeretet: „Ha nem hinnék abban, hogy a normalitásnak, az őszinteségnek van és lesz létjogosultsága, akkor azt hiszem, már nem lennék. Én mélyen hiszek abban, hogy az ember nem eleve rossz teremtmény. És hogy mindannyian békében és boldogságban szeretnénk élni. Most mindannyian látjuk, hogy ez mennyire fontos és milyen törékeny. Hogy egy pillanat alatt elpusztulhat minden. Most azt érzem, hogy sokkal jobban szeretem az életet, és jobban hiszek magunkban, mint előtte bármikor az életemben. Ott van az a tizenegy éves kisfiú, aki egyedül menekült 950 kilométerre. És mosolygott, amikor megérkezett. Ennél nagyobb és életigenlőbb történetet nem láttam az elmúlt időben. Mélyen megérintett ez a kisfiú, és mélyen elszégyelltem magam. Hogy nincs jogom ezek után nem hinni magunkban, az életben.”