Szentendrei TeátrumKaszás Attila-díjFodor TamásSZFEGáspár MátéMolnár ÁronCsankó Zoltán
  • facebook
  • instagram
  • 2020. augusztus 4., kedd

    “Én csepűrágó szeretek lenni” – Alfonzóra emlékezünk

    2020. május 31., vasárnap 06:00

    1987. május 31-én hunyt el Markos József színész, artista, parodista, művésznevén Alfonzó. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

    “Én csepűrágó szeretek lenni.”

    “Nem hiszek a farmernadrágos Hamletekben, a jelzett díszletekben, a káromkodó Lear királyban és ami igen lényeges, az önmutogató, exhibicionista, zsarnok rendezőkben.”

    “Öntörvényű művész vagyok és lehet, hogy kicsit konzervatív is.” (Alfonzó)

    1956. Magyarország, Budapest VI. Nyugati pályaudvar, a Szovjetunióba utazó negyventagú esztrádegyüttes szereplői közül Alfonzó (Markos József) és Rodolfo (Gács Rezső) búcsúzkodik. Fotó: Fortepan

    Alfonzóról:

    Erős, sportos testalkatú ifjú volt, az iskolai fegyelmet nehezen tűrte. A kereskedelmi iskolában komoly konfliktusba keveredett egyik tanárával, aminek az lett a vége, hogy kicsapták. Autószerelő inasnak állt, szabadidejét a ligetben töltötte, ahol artistákkal barátkozott és megtanulta mutatványaikat. Kétségbeesett apja “rendes” foglalkozást akart fiának, ezért Strasbourgba küldte egy ismerőséhez. A fiatalember Párizsba utazott tovább, a Renault gyárban kapott munkát autószerelőként.

    1930-ban hazautazott és a Vidám Parkhoz tartozó varietében pankrátorként kezdett dolgozni. A társulattal Bulgáriába szerződött és “a Hortobágy bikájaként” birkózó számmal járta az országot, a turné azután szakadt félbe, hogy egy török ellenfele legyőzte. 1933-ban a Royal Orfeum táncos produkcióiban lépett fel, egy évig Itáliában dolgozott, de a katonai behívó miatt vissza kellett térnie. Leszerelése után az Arizona mulatóban lett parkett-táncos, de amikor az egyik vele ízetlen tréfát űző gazdag vendéget felpofozta, mennie kellett.

    Alfonzó / Fotó: Fortepan

    A vándorévek során Egyiptomban, a Közel-Kelet mulatóiban lépett fel Joe Stan művésznéven, amelyet hamarosan Alfonzóra változtatott. Az ötletet a XIII. Alfonz spanyol király haláláról megjelent újságcikk adta: “Meghalt Alfonz óh, a király, éljen a király!”- kiáltotta. 1938-39-ben ismét Nyugat-Európában turnézott, s megismerkedett a pantomim “atyjával”, a francia Marcel Marceau-val is. Hazatérve ismét varietékben dolgozott akrobataként és táncosként, a fellépések között paródiákkal szórakoztatta kollégáit.

    A Moulin Rouge igazgatója felfigyelt fel rá és ötleteit beépítette az előadásokba. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, de sikerült megszöknie és álnéven műtőssegédként dolgozott a Rókus kórházban.

    1945-ben egy orosz katonatiszt tolmácsaként került Szegedre, ahol megpróbálkozott a színészettel, de reményei nem váltak valóra. Budapesten a híres bűvész, Rodolfó partnere volt a Fővárosi Nagycirkuszban, de ő önálló estre vágyott.

    Apránként kialakított magának egy egyszemélyes színházat, melynek írója, rendezője, főszereplője is volt. Szállóigévé váltak bemondásai, poénjai, zseniális paródiákat rögtönzött. Az 1956-os forradalom után családjával külföldre távozott, Bécsben, majd Belgiumban élt és a legkülönfélébb filmekben vállalt szerepeket. Dolgozott Totóval, Vittorio de Sicával és Jacques Tatival, szíve azonban hazahúzta. A Vidám Színpadhoz szerződött, melynek nyugdíjazásáig tagja maradt.

    Alfonzó

    Alfonzó reklámfilmekben is szerepelt, szlogenjei máig velünk élnek. Több mint húsz magyar filmben játszott kisebb-nagyobb epizódszerepet, az 1970-ben forgatott Én vagyok, Jeromos színészi jutalomjátéka lett. 1972-ben a Vigyázat mázolva című kisfilmben nyújtott alakításával elnyerte az oberhauseni fesztivál fődíját. Talán legemlékezetesebb alakítását a Keménykalap és krumpliorrban láthatta a közönség. Számos tévéfelvétel készült vele, nagy sikert aratott a Ványadt bácsi című Csehov-paródia és a fiával, Markos Györggyel előadott karmester-paródia.

    A különös tehetségű művész 1969-ben lett érdemes művész, 1987. május 5-én halt meg Budapesten.

    Részlet egy régi beszélgetésből Alfonzóval, a 168 órából:

    Hogy lettél a windsori herceg barátnőjének “magántáncosa”?
    – 1935-ben megérkezett a windsori herceg és Mrs. Simson. Eljöttek az Arizonába, és én természetesen “hivatalból” fölkértem táncolni a ladyt. Bemutatkoztam a hercegnek is, aki örült, hogy angolul beszélhet velem, nem volt szükség tolmácsra. Sőt! Egy hónapig aztán én voltam a tolmácsuk, idegenvezetőjük, kalauzoltam őket napközben, este pedig táncoltam Mrs. Simsonnal, főleg angol keringőt. Persze a távolság betartva, akkor még nem tudtam, hogy néhány évvel később még messzebb megyünk az angoloktól… Amikor elutaztak, ezer angol fontot kaptam.

    Mennyi pengőt adtak akkor egy fontért?
    – Huszonötöt. Egy angol font huszonöt pengő volt. Ezer font már kisebbfajta vagyonnak számított.

    1956. Magyarország balról Alfonzó (Markos József), Rodolfo (Gács Rezső).

    És mire költötted?
    – Elutaztam Egyiptomba egy balett-társulattal. Először Alexandriában léptünk fel, aztán Kairóban, aztán megint kirúgtak.

    Ez nem az az ügy, amikor nagyon megtetszettél a turnéfőnök feleségének?
    – Ez az. De nem a főnök rúgott ki, hanem a neje.

    Mi történt?
    – Nekem is tetszett az asszony, de volt egy papagájuk, a Silly, aki sajnos szintén belém szeretett.

    A papagáj?
    – A papagáj.

    Ha most az akarod velem elhitetni, hogy az asszony féltékeny volt a papagájára… 
    – Nem, nem. Beszélni tanítottam a papagájt. Illetve Silly már előbb is tudott beszélni. Ettem a levest, fenn ült a függönykarnison, és elkezdte, hogy “jaj, de finom, jaj, de jó”! Ez egy ideig jópofa volt, de aztán meguntam, és megtanítottam másra is.

    Mire?
    – Például arra, hogy “a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni?”. És akkor a papagáj másnap elkezdte: “A franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni.” De tudott ennél különbeket is, nem akarom részletezni, elég malac papagáj lett belőle. (…)

    Budapest 1981.12.02. Forgács Gábor (b) és Alfonzó (j) a Szeszélyes évszakok címû tv-mûsor szilveszteri mûsorának egyik jelenetében.

    De hogy lettél parodista? 
    – Kérlek szépen, úgy lettem parodista, hogy elkezdtem például utánozni Mussolinit meg Hitlert, fésűvel… Nincs nálad egy fekete fésű?

    Tudod, hogy nekem nincs már olyan nagy szükségem fésűre…
    – Sajnos már nekem se… Szóval odaszorítottam a fekete fésűt az orrom alá Hitler-bajusznak, és így kezdtem marháskodni. Aztán bemutattam egy homoszexuális német tisztet, hogyan öltözködik… Elég az hozzá, hogy végül is – mondjuk az ötvenes évek elejére – bohóc lettem.

    Az ötvenes évek elején ez másokkal is előfordult, habár egészen más porondon léptek fel. Egyébként hogy tolerálta az akkori kultúrpolitika a te bohóckodásaidat?
    – Először minden rendben volt. Aztán egyszer csak jött egy magas beosztású ember – ha jól emlékszem, Elvtárs volt a keresztneve -, azt mondta nekem, hogy a szocializmusban a bohóc nem teheti magát nevetségessé.

    Józsikám, ugye most tréfálsz?
    – Gondolod? Ide figyelj! Megkérdezték, miért hordok nadrágtartót. Mondtam, azért, hogy le ne essen a nadrágom. Igen – válaszolták -, de ez amerikai divat, és szocialista művész ne kövesse az amcsi divatot. Rendben van – bólogattam -, de mit szól majd a szocialista közönség, ha egyszer csak ott állok csupasz seggel?

    Fogadjunk, hogy a kompromisszum egy nadrágszíj lett!
    – Ne fogadjunk. Azt a menetet én nyertem. Maradt a hózentráger. De persze jöttek az újabb menetek.
    (…)

    Forrás: 168 óra, Színház Online
    T.B.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -