„Alkotóként tudnunk kell felelősséget vállalni azért, amit teszünk” – Interjú Tóth Andrással és Pallag Mártonnal
2024. február 5., hétfő 08:11
Január utolsó péntekén mutatták be William Shakespeare Macbethjét a Pinceszínházban Tóth András rendezésében. Vele és a Macbethet alakító Pallag Mártonnal beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló szükségszerűségről, a nem megkönnyíthető életről, jóslatokról, amelyek katalizátorként működnek, a magunk választotta véres utakról, megoldásokról…
A szükségszerűségről, a determinációról mi jut elsőre az eszetekbe?
András: Van, akinek a determináció megnyugvást jelent, mert tudja, hogy mi fog bekövetkezni. De van, aki irányítani akarja a sorsát. Ez a két típus küzd egymással, azt hiszem, régóta. Minden vallás a maga nemében azért is születhetett, hogy az elkerülhetetlen dolgokat, amilyen a halál is, megmagyarázza.
Márton:
Számomra az sosem volt szimpatikus hozzáállás, hogy bármit is teszek, minden mégis úgy lesz, ahogy lennie kell. Ennyire nem lehet megkönnyíteni a saját életünket, hisz mindenért meg kell küzdenünk, folyamatosan döntéseket kell hoznunk.
András: Művészként, alkotóként tudnunk kell felelősséget vállalni azért, amit teszünk. Hiszen mi alakítjuk azt az időt, teret, helyzetet – ráadásul mindezeket nekünk kell jól kihasználnunk -, melyeknek keretei között létrehozzuk azt, amit létrehozunk.
Szerintetek Macbeth mennyire tudja, akarja, szeretné jól kihasználni azt, ami egyáltalán a rendelkezésére áll?
András: Macbeth számára a darab elején elhangzó jóslat szerintem csak arra erősít rá, amire ő egyébként is vágyik. A jóslat katalizátorként kezd el működni, de Macbeth az, aki maga viszi végbe a jóslatot. Tulajdonképpen csaknem mindegy, hiszünk-e a jóslatnak, hogy véres tettek árán ő lesz a király, vagy sem. Hisz a legtöbb alkalmi, megélhetési jós pontosan azt mondja, amit hallani akarsz.
Márton: Macbeth nem áldozata, elszenvedője ezeknek a jóslatoknak, hanem belső vágyait, szándékait látja megtestesülni bennük. Hiába mondja a darab elején, hogy lesz, ahogy lesz, nem megyek a történések elébe, mégis nagyon hamar rálép arra a véres útra, amely már arról szól, hogy megteszi azt, amit akar, amiről egyébként a jóslat is szólt. Nem egyszerűen sodródik az árral, hanem maga is nagyon komolyan meg akarja tenni.
András:
Meghatározó és visszatérő motívuma a mi előadásunknak az, hogy hányszor, hányféleképpen fordulhatott volna vissza, tehette volna másképp azt, amit tett. Kifejezetten kerestük azokat a részeket a szövegben, hogy hány alkalommal mondja neki a barátja, figyelmezteti a jóakarója, hogy még megállhatna, abbahagyhatná, ám ő mindannyiszor túllép az intelmeken, és csak a belső megszállottságára hallgat, az vezeti.
Mennyire fontos ebben az előadásban az, hogy ez az egyik legvéresebb Shakespeare dráma, azaz a Macbeth által választott útnak a véres volta?
Márton: Macbeth hivatása katonaként az, hogy embereket öljön. Ennek ellenére elgondolkodtató azt látni, hogy mennyire hatással van rá, hogy a királyt, a saját családtagját öli meg, és nem pusztán egy ismeretlen idegent. Hisz nyilván egy király irányában morálisan is más szabályok kötik, mint azok felé a megszámlálhatatlan sokak felé, akiket élete során megölt már. A királygyilkosság több, mint szimpla katonai szakmából adódó emberölés.
András:
A mi Macbeth előadásunkban mindegyik gyilkosságból szándékosan hiányzik a vér. Nem lesz szükség a vért lavórral felfogni. Ehelyett inkább azt próbáltuk megmutatni, hogy egy-egy gyilkosság során a gyilkos számára a megölt személy és maga a gyilkosság mit is jelent.
Azt kerestük, hogy ezek a gyilkosságok hogyan hagynak nyomot magán a tettesen. Ma, azt hiszem, sokkal izgalmasabb azt megnézni, megmutatni, hogy egy gyilkosság hogyan hat az emberre lélektanilag, mint maga a gyilkolás.
Ma mit jelenthet a gyilkosság? Hogyan, hányféleképpen lehet most gyilkolni?
Márton: A megalázás is lehet gyilkosság. Hisz ez a Macbeth mégis csak nagyon erősen szól a hatalomhoz való viszonyról. Macbeth belegajdul a hatalomhoz való viszonyába. Ahogy ma is ismerünk embereket, akik pusztán a birtokolt hatalmuknál fogva úgy kezdenek el viselkedni másokkal, hogy abból megalázások, valóságos lelki kivégzések lesznek.
András: Ma, a fejlett orvostudomány korában, amikor már a nyolcvan-kilencvenéves kort is könnyebben megérjük, sokkal inkább félünk az elmúlástól, a haláltól, mint annak idején. Hisz akkortájt teljesen természetesnek számított az, ha valaki harminc- vagy negyvenévesen meghalt csatában, járványban, tűzvészben.
Most, hogy ennyire „hosszan” élünk, sokszor látjuk magunk körül azt, hogy valaki úgy él, hogy tulajdonképpen már nem is él. Elvesztve minden méltóságát, célját, hitét. Mindent, ami őt emberré teszi. Történhet ez a körülmények hatására, de nagyon könnyen megteheti ezt veled egy vezető is, aki uralkodik rajtad, befolyásol téged, odáig juttat, hogy elveszíted, elveszítheted saját magad.
Mindezt el lehet érni a politika, a párkapcsolat vagy a munka terén. Elvesztheted saját magad, és a másik ebből előnyt kovácsol.
Akkor a Macbeth talán leginkább a sokféle értelemben értendő halált okozó manipuláció tragédiája?
András: Hogy ebben a darabban a halottak visszatérnek, vagy épp boszorkányok/vészlények jelennek meg, az azt is jelenti, hogy ha valakit fizikai értelemben megölök, megsemmisítek, az nem jelent „véglegességet”. A meggyilkolt még ott van, ott lesz vele folyamatosan. „Skorpiók zsizsegnek a fejemben” – mondja Macbeth. Azaz mintha mindenki ott lenne vele a megöltek közül, már képtelen gondolkodni, mert mindent kiszorítanak az elméjéből. Hihetetlenül modern felfogás ez ebben a drámában, jelzi, hogy a fizikai értelemben bekövetkező halálnál sokkal végérvényesebb, visszafordíthatatlanabb halál is létezik.
Márton: A „modernsége” már ott, abban is tetten érhető, hogy mennyire pontos, árnyalt lélekábrázolását adja Shakespeare a figuráinak. Egészen elképesztő pontossággal megírva a darab rövid, egyszerű, velős jelenetein keresztül, hogy valaki mitől, miért veszti el önmagát, megy totálisan tönkre.
Szerző: CSATÁDI GÁBOR
Még több PÓTSZÉKFOGLALÓ itt.