„Álmodó, utazó és kereső ember” – 40 éve hunyt el Huszárik Zoltán
2021. október 14., csütörtök 08:59
Negyven éve, 1981. október 15-én halt meg Huszárik Zoltán posztumusz Kossuth-díjas rendező, Krúdy Szindbádjának filmre álmodója, a magyar új hullám egyik legkiválóbb alkotója.
Huszárik Zoltán Egy domonyi parasztcsaládban jött a világra, édesapját kétéves korában vesztette el, édesanyja egyedül nevelte. A sokoldalú és művelt fiatalembert egyszerre vették fel a szegedi orvosi egyetemre, a képző- és iparművészeti főiskolára és a színművészeti főiskolára.
A filmrendezést választotta, de 1952-ben politikai okokból kirúgták, ezután volt olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, dolgozott Vajdahunyad várának restaurálásán, közben szülőfalujában anyja földjét is művelte.
1957-ben a Hunnia filmgyárba került ügyelőnek, Várkonyi Zoltánnak két évvel később sikerült kijárnia, hogy visszavegyék a főiskolára. Ekkor rendezte Játék című ötperces néma etűdjét, amelyben két rab a börtönablakon besütő napfényt kihasználva a rácsárnyék kockáin rendez sakkpartit kenyérből gyúrt figurákkal.
Diplomáját kézhez véve a filmgyárban lett rendezőasszisztens, emellett festett, grafikákat és könyvillusztrációkat készített. 1963-ban forgatta Groteszk című kisfilmjét, 1965-ben készült a számos díjjal kitüntetett, alig húszperces Elégia Nagy László Búcsúzik a lovacska című versének ihletésére. Ezt a művét sokan a magyar újhullám egyik filmnyelvi csúcspontjának tartják.
Negyvenévesen forgatta első játékfilmjét, a Szindbádot, a főszerepben Latinovist Zoltánnal és Dajka Margittal. Huszárik célja nem a regény megfilmesítése, hanem Krúdy világának képi megjelenítése volt, így született meg a legszebb magyar filmek egyike. Az expresszív képi világot nemcsak a rendező képzőművészeti érdeklődése és Sára Sándor operatőr gyönyörű közelképei, hanem Morell Mihály vágó kiemelkedő szín- és arányérzéke is segítette.
Huszárik Krúdy világát szuverén módon, mégis hitelesen mutatta be, az Elégia után játékfilmben is kiteljesítette a szöveg, a kép és a zene egységét magába foglaló új filmnyelvet.
Az elmúlásról, az életről és a halálról szóló Tisztelet az öregasszonyoknak és az A piacere (Tetszés szerint) című dokumentumfilmje több díjat nyert külföldi fesztiválokon.
Második játékfilmje, az 1980-ban készült Csontváry főszerepét Latinovits már nem játszhatta el, és bár többen Huszárikra osztották volna, ő végül a bolgár Ichak Finci mellett döntött.
Alkotásában kivételes érzékkel komponálta eggyé a festőgéniusz és az őt alakító színész sorsát, fogalmazta meg véleményét a világról, az emberről, a közösségről.
A bemutatót Huszárik Zoltán nem sokkal élte túl, 1981. október 14-én Budapesten váratlanul meghalt. A rendkívüli képteremtő tehetségű rendező érdeklődött a képzőművészet iránt, színészként szerepelt Szabó István Budapesti mesék, Gaál István Zöldárban, Sára Sándor Holnap lesz fácán című filmjében. Forgatott portréfilmet Amerigo Tot szobrászról, készített lírai riportot Ladányi Mihállyal és Kormos Istvánnal, Debrecenben megrendezte Örkény Macskajátékát, és novellákat is írt.
Huszárik Zoltánt 1971-ben Balázs Béla-díjjal, 1978-ban érdemes művész címmel tüntették ki, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. Lánya, Huszárik Kata a színészi pályát választotta.
„Minden igazi és valamirevaló nagy alkotás, illetve minden igazi és valamirevaló nagy alkotó onnan ismerszik meg, hogy nagyon-nagyon őszinte, illetve valamilyen módon önmagát keresi, és önmagáról beszél. Az így született művek olyanok, amelyek nem múlnak el, amelyeket nem visz el az idő. Éppen az ilyen már-már szemérmetlen kitárulkozásban és szemérmetlen keresésben találom meg azt a közvetlen kapcsolatot, időtől függetlenül, amelytől egy-egy alkotás fontos lesz számomra. Ezt tudatosítva, nem az a kérdés, hogy édesapám Szindbád-e vagy Csontváry, mert valószínűleg mindkettő, hanem sokkal inkább az, hogy miért éppen Szindbádot és miért éppen Csontváryt vélte alkalmas alanynak arra, hogy önmagáról beszélhessen” – vetette fel egy kiállítás megnyitóján Huszárik Kata.
„Azt gondolom, hogy Szindbád is és Csontváry is, és ide sorolom édesapámat is a sorba, nagyon sok hasonló tulajdonságot mutatnak. Mindannyian kerestek… lázasan kerestek valamit. Mindannyian utazók voltak a szó szoros és átvitt értelmében. Keresték azt – édesapám szavaival élve –, ami a születés és a halál között van. Keresték azt, hogy miért vagyunk itt, és mi a dolgunk itt. S hogy miben, hol található az igazság?
Mindhárman ugyanarra a következtetésre jutottak: önmagában nincs olyan, hogy élet, olyan, hogy igazság. Megélt pillanatok vannak, egymásra rakódó idők és egymásra rakódó igazságok. Az idők és igazságok rakódását hasonlíthatjuk ahhoz, ahogyan a festő a festéket keni fel a vászonra. Az egyik szín elfedi a másikat, de közben megváltozik a tónusa. Egymást követő filmkockák vannak így. Ha édesapám filmjeiben külön-külön kockáznánk a képeket, külön-külön műalkotásként is megállnák a helyüket.
Ez a három álmodó, utazó és kereső ember az egyetlen lehetséges utat találta meg a túlélésre. Azt, hogy valamilyen módon a pillanatot kell megállítani. A pillanat megállítása lehet egy festmény, de lehet sok-sok egymást követő filmkocka is. Lehet egy-egy rajz. Ilyen pillanatmegállítók a kiállításon látható rajzok. Egyfajta törekvésnek a lenyomatai ezek, annak, hogy az elmúlót valahogy lefékezzük és megállítsuk. Nem véletlen, hogy mindhárman túlélték, túlélik az elmúlót” – fogalmazott a rendező színművész leánya.
A Huszárik-filmek felújítva és digitalizálva elérhetőek a FILMIO-n.