Szegedi SzabadtériVecsei H. MiklósDobó KataKisvárda
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 13., csütörtök

    „Amikor a színpadon játszunk együtt, az aztán az igazi élvezet!” – Interjú Szinetár Dórával és Makranczi Zalánnal

    2022. március 8., kedd 08:33

    Két és fél hónapja játssza teltházak előtt Karinthy Ferenc kétszemélyes kamaradarabját, a Dunakanyart, Szinetár Dóra és Makranczi Zalán, Szentendrén, a Szamos Cukrászdában.

    Szinetár Dóra és Makranczi Zalán

    A színészházaspár lubickol az 60-as évek keserédes egyfelvonásosában, Szinetár Miklós rendezése korabeli slágerekkel is erősíti a konszolidált kádárizmus életérzését. Lőrinczy György, a Szentendrei Teátrum vezetője találta ki, hogy a város egyik ikonikus helyén, a cukrászda emeleti kávézójában alkossa meg az ikonikus darabot* a – méltán mondhatjuk-, ikonikus trió: Szinetár Miklós először rendezte a lányát, Szinetár Dórát, és a vejét Makranczi Zalánt. Az ötlet bejött. A Presszósnő és a Vendég, a nő és a férfi, egy tavaszi éjszakán akadnak össze egy dunakanyarbeli presszóban, zárás előtt. Diskurálnak, évődnek, őszintén megnyílnak egymásnak. Lehet, hogy összejönnek a darab végére, lehet, hogy nem. Miről nem beszéltek az emberek a hatvanas években? Mit nem tud megírni Szinetár Miklós? Mikor szeret bele a Presszósnő a Vendégbe? Ezekről is beszélgettünk Szinetár Dórával és Makranczi Zalánnal.

    Dóra, az anyukád, Hámori Ildikó, 1973-ban tévéjátékban játszotta a Dunakanyart, amit szintén az édesapád rendezett. Gondolom láttad a felvételt.   

    Dóra: Gyerekkoromban nagyon sokszor láttam, VHS kazettán volt meg, de most nem néztem újra. Tíz évesen nem értettem, hogy mi az érdekes abban, hogy két ember beszélget egy kávézóban? (nevet) Sztankay István, aki a Vendéget játszotta Édesanyámmal, varázslatos színész volt, de nekem gyerekként nem ő volt a kedvencem, hanem Balázsovits Lajos. (nevet) Szóval, igen, sokszor láttam, de nem értettem miről szól igazából. 

    Miről szól igazából?

    Zalán: Két vadidegen ember összefut az éjszakában, folyamatosan kompenzálnak, de nem tudjuk, hogy mit. Majd a darab háromnegyedénél kiderülnek a titkok, és visszamenőleg kapunk magyarázatot a reakcióikra. Nyilvánvaló lesz, hogy a nő miért nem megy bele bizonyos témákba, és hogy a férfi milyen fájdalmakat takargat.
    Aki végigélte a XX. század világégéseit mind megnyomorodott, mert azt nem lehetett ép ésszel kibírni. Attól jó a darab, hogy először azt hisszük, egy könnyű kalandot fogunk látni, aztán jön kétszer ötpercnyi rész, amiből kiderül, hogy súlyos emberi tragédiák vannak a háttérben. Erről szól a mű, de nem szájbarágósan, nem didaktikusan.

    Az egyik próbán mondtad, hogy szerinted ezért a kétszer 5 percért írta meg Karinthy Cini a darabot.

    Zalán: A férfi hosszú monológját egyszer elolvastam, és tudtam. Ez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy ez a monológ a szerepem értelme, középpontja. 

    Dóra: Ez a férfi miért nem volt képes eddig egy működő kapcsolatra? Mert a világháború belelépett az életébe. A darab csodálatosan mutatja be, milyen módon issza bele magát a történelem a hétköznapjainkba.

    A férfi azt meséli a nőnek, hogy egy bombázás után, gyerekként, a tíz körmével kaparja ki magát a romok alól. Nincs említés arról, hogy van anyja, testvére. 

    Zalán: Erre azt a magyarázatot találtam, hogy a II. világháború után átlagos volt, hogy valaki az egész családját elvesztette. Erről nem beszéltek az emberek, mert ez bárkivel megtörténhetett.

    Szinetár Dóra

    A darab sok mindenről hallgat, könnyed párbeszédekbe csomagolja a fájdalmakat.
    Csak van az a bizonyos kétszer öt perc benne. 

    Dóra: Hadd mondjak el ehhez egy történetet apukámról, aki sok könyvet írt operáról, kultúráról, művészetről. Hiába könyörgünk neki, hogy írjon egy önéletrajzot, nem hajlandó rá. Van benne egy gát, ami nem engedi, hogy a borzalmakról beszéljen. Pedig hát felnőtt ember, valamilyen szinten már feldolgozta az élményeit. Nemrégiben mesélte, hogy a gettóból való szabadulása után, amikor vége lett Budapest ostromának, meg akarta keresni a lányt, akinek előtte udvarolt. Elment tehát a házukhoz. Felballagott a másodikra, benézett a lakásba, ahol a kislány lakott. A szobában egymásra stócolva feküdtek a halottak. Ez is egy olyan kép, amiről nem képes írni.

    Zalán: Vagy, hogy még az ötvenes években is tartotta magát Magyarországon az a gondolat sok ember fejében, hogy: -Milyen haláltáborról beszélnek? Több zsidó jött vissza, mint amennyi elment! Csak erről meg nem illik beszélni.

    Dóra: De visszatérve a férfi-nő kapcsolatra. Az is nagyon érdekes a darabban, hogy egy hetvenperces, presszós beszélgetésbe egy párkapcsolat hat éve van belesűrítve, annak összes fázisával. Kezdeményezés, udvarlás, visszavonulás, játszmázás, kacérkodás, csüggedés, újrakezdés. 

    Ki ez a magányos, szarkasztikus humorú, okos Nő, és ez az intelligens, túlmozgásos Férfi?

    Dóra: Apukám többször mondta a próbák alatt, hogy higgyem el, ez egy létező női karakter, a vesztes vagy áldozat típus. Abból nyeri az energiát, hogy sajnálja és sajnáltatja magát. Ahogy mindenki, én is megtapasztaltam már ezt az állapotot, de szerencsére az én személyiség-szerkezetemre nem ez a jellemző, így ki tudtam mászni belőle.

    A Férfi miért szeret bele a Nőbe?

    Zalán: A pasasban ezen az estén három dolog találkozik egyszerre. Az egyik, hogy ez a fazon az élete kríziseit még saját maga elől is elzárja. A másik, hogy aznap hagyta el a szeretője, akivel nem valódi párkapcsolata, csak egy titkos viszonya volt. A harmadik, hogy rövid idő alatt sok alkoholt iszik, amitől fellazul és elkezd megnyílni. Habár ő csak egy egyéjszakás kalandot akar, a nő kipiszkálja belőle a múltját, a friss szakítást, de ne feledjük a Lánchíd konyak feszültségoldó hatását se. Ma már szerencsére nem normális négy konyak után beülni a kocsiba és elrobogni…

    Dóra: Igen, a szereplőink optimális esetben nem halnak meg Visegrádon egy kanyarban.  

    Az az izgalmas a darabban, hogy vajon ez a két csalódott ember át tud-e lépni a saját félelmein…

    Dóra: Az emberek ehhez hasonló szituációkban – amit persze a valóságban nem egy óra alatt, hanem hónapok alatt élnek meg –, általában végül elmennek egymás mellett, és húsz év múlva gondolják azt, hogy ebből lehetett volna egy komoly dolog. Itt viszont bejön a kémia, ami alatt nem csak a szexuális kémiát értem, hanem hogy szellemi társai is egymásnak. Ezzel a kémiával sok nehéz párkapcsolati helyzeten át lehet lendülni. Ezért tudnak fantasztikusan beszélgetni, ezért tudnak egymásba szeretni. 

    Makranczi Zalán

    Mindenesetre, mindketten emberükre akadnak a másikban.

    Dóra: Mindketten megijednek attól, hogy ez a viszony sokkal több lehet egy egyéjszakás kalandnál. Amikor a Férfi elmondja a sonkás tojás receptjét, akkor én mindig azt érzem, hogy Úristen, de édes ez az ember! De nem szabad vele elmenni egy éjszakára, mert akkor szerelmes leszek és az fájni fog… Életfélelem van a Nőben, hogy mi van, ha ez most tényleg jó lesz, ha tényleg működik. Mert még attól is képesek vagyunk félni, hogy egy jó dolog kimozdít minket a komfortzónánkból. A Nő életének van egy rendszere, aminek a kialakításán sokat melózott, amiben ugyan nem boldog, de legalább egy működő rendszer. Erre jön valaki, és mutat egy másik alternatívát, ami jobb életet ígér. De mi van, ha nem jön be, ha rosszabb lesz? Marad-e a Nő a biztos trutyiban, vagy mer változtatni?

    Zalán: Az az érdekes, amikor a néző szeme előtt megy végbe egy változás a szereplőben. A békásmegyeri könyvtárban csinálok olvasókört, nemrég a Rómeó és Júliával foglalkoztunk. Abban is, ebben is, minden darabban, még ha kívülről fújjuk is, az az érdekes, hogy mi történik, mi megy végbe a figurák lelkében, milyen változáson mennek keresztül.

    Remek színészi formában vagytok. Hogy érzitek magatokat?

    Dóra: Nekem a Dunakanyar elsősorban nem munka, hanem játék Zalánnal. Akivel imádok társasozni, a gyerekekkel közösen játszani, de amikor a színpadon játszunk együtt, az aztán az igazi élvezet! Az előadások alatt a szeme villanásából látom, ha készül valamire, ha meg akar lepni, persze a darab keretein belül. Mindehhez plusz energiát tesz hozzá, hogy mi egyébként is összetartozunk. Olyan játszmákat tudunk így végigélni, amiket a magánéletünkben nekünk nem kellett lemeccselni, hálaistennek. Viszont szuper, hogy ezt játszásiból megcsinálhatjuk! De a kérdésre visszatérve: a Thália Színházban és a Spinoza Színházban is olyan szerepeket játszom, amiket nagyon szeretek. Boldogan és lazán hívok mindegyikre vendéget, ami nekem fontos jelzés.

    És Te, Zalán, hogy vagy a most pályádon?

    Zalán: Rátaláltam a jelenidejű színjátszásra, ami röviden annyit tesz, hogy ha bármi szokatlan történik a darab közben, én arra reagálok. Itt behallatszik a harang, miközben játszunk. Reagálok rá. De ha megszólal egy mobiltelefon, ha leesik valami a színpadon akkor is, de főleg a partnereimmel való játékban vagyok jelen. A mai magyar színházi helyzetet egyébként unom.

    A kőszínházakat is és a függetleneket is?

    Zalán: A függetleneket azért unom, mert nem hatékonyak. Szétfolyik az idő, az energia a kezük között. Lehet, hogy nekem kell valami új stílust kitalálnom. Vagy egy régi stílust felújítanom. Valamit keresek, de még nem tudom pontosan, hogy mit. Az egész pandémia alatt ezt kerestem. Ezért akartam szakszervezeti ügyekbe is beleállni. A kis magyar színházi életünk befordult egy zsákutcába, elment a falig, bekoccantotta a fejét, ott álldogál, és azon siránkozik, hogy jaj de kár, hogy itt állunk. Tényleg kéne már valamit csinálni.

    Új formák kellenek?

    Zalán: Igen, például. Ha megnézek mondjuk egy román vagy orosz előadást, akkor egyértelműen látszik, hogy az román vagy orosz színház. A magyar színjátszásnak nincs ilyen karaktere. Valamikor a hatvanas évek végéig megvolt, aztán elveszett.

    Szinetár Dóra

    Dóra: A művészszínházak nagyon jó előadásokat játszanak nyomott jegyárakkal. Általában minden igaz, amiről beszélnek a darabokban, de halálosan depressziósan jövök ki a nézőtérről. Azt azért lássuk be: 300 nézőt, a törzsközönségüket elragadtatni esténként, nem akkora kunszt. A publikum már 18 óra 50 perckor, mikor még el sem kezdődött a darab, egyetért mindazzal, amit látni fog.  Így aztán nincs a dolognak se tétje, se eredménye. Közösen megállapítjuk, hogy rohad a világ, aztán jól hazamegyünk. És van a másik fajta színház, ami az ismert gazdasági okokból a jóval magasabb helyárak ellenére sem tud rentábilis lenni, vagyis a Broadway – West End típusú, akár prózai, akár zenés színház. Melyben viszont 900-1200 néző ül be a nézőtérre, aki nem törzsközönség. Nekik azt kell érezniük, hogy nem hiába dobtak ki viszonylag sok pénzt színházjegyre. Ezért itt legtöbbször műfajtól függetlenül a „nézői ízlés végtelen kiszolgálása” zajlik, aminek szerintem lehet helye a színházban, csak nem ebben a mennyiségben. És persze vannak kivételek, de sajnos igen kevesen.

    A Dunakanyar a kettő közötti résben van, nem szomorkodunk tőle, hanem elgondolkodunk rajta, de közben rengeteget nevetünk is. Köszönöm a beszélgetést! 

    Szerző: Welbach Lola

    *Karinthy Ferenc, maga is a Dunakanyar lakója volt, nyaranta a leányfalusi házában alkotott. A darabot többek között hatalmas sikerrel játszotta Ruttkai Éva és Sztankay István a 80-as évek közepén, Szentendre belvárosában, szintén egy kávézóban.

    Jegyet itt tudnak váltani az előadásra.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram