Ahogy a média általában, úgy mi magunk is beszámoltunk róla, Pallag Márton kapta a Vízkeresztben nyújtott alakításáért idén a Gábor Miklós-díjat, amelyet Shakespeare szerepben kiválót alakító színésznek ítél oda évente a szakmai kuratórium. Pallag Mártont múltról, jelenről, jövőről és természetesen a díjról kérdezte a Ráadsá magazin, a Weöres Sándor Színház lapja.

Debreceni születésű vagy, az Ady Gimnázium drámatagozatára jártál, és a Csokonai Színházban szereztél olyan élményt, ami meghatározta későbbi sorsodat, pályafutásodat.

Lehet hogy igaz, lehet hogy nem, de úgy emlékszem, hogy még az általános iskolában a mi évfolyamunk volt az első akinek volt egy olyan tantárgya, hogy  tánc és dráma. 6.osztályban például megcsináltunk A helység kalapácsát, amiben  én játszottam a széles tenyerű Fejenagyot, és nagy sikerem lett a diáktársak, tanárok előtt. Nem nézték ki belőlem, hogy ilyen felszabadult, játékos is tudok lenni, órákon inkább jól nevelt, megfelelési kényszeres voltam. Szóval éreztették, hogy jó vagyok és még élveztem is, jól esett. De komolyabban nem érdekelt, vagy nem gondoltam én, hogy színész leszek. Jártunk persze a Csokonai Színházba, volt bérletünk a családdal, s amit ott láttam, az amúgy nagyon tetszett.

Ez már a Vidnyánszky korszak?

Még nem, ez még a Vidnyánszky előtti korszak. Nagyon őszintén szólva, ez akármelyik színház lehetett volna Magyarországon, de volt valamiféle csodálat bennem, a színház világa megragadott, bevonzott. A színészek képessége, ahogy magukra irányítják több száz ember figyelmét, megnevettetnek, sírásra késztetnek: bámulatos erő, meg a szagok, meg a látvány, ez vihetett arra, hogy az Adyba adtam be a jelentkezésemet.  Két nyílt napra mentem el egyébként, egy gépipari szakközépiskolába, ahol kilencven százalékban fiúk voltak, az Adyban meg pont fordítva, s ez valahogy olyan szimpatikus volt nekem. De nem voltam az a típus, aki 14 évesen eldöntötte, hogy vagy színész lesz, vagy semmi. Meg később, érettségi után se. Simán láttam magam történelem szakos hallgatóként, ha nem vesznek fel az Színműre, de mivel felvettek, hát színész lettem. Nagyon jól volt az Adyban, csodálatos tanárok tanítottak. És akkoriban láttam a Csokonai Színházban két Horváth Csaba rendezte előadást, a  Kalevalát, és A tavasz ébredését és kinyílt egy új világ, ezeket gondoltam az igazi színháznak.

Azt azonnal eldöntötted, hogy Te nem öblös hangon szavaló színész akarsz lenni, hanem a mozgásszínház vonz elsősorban?

Igen, igen, mondjuk lehet, hogy csak  táncolni már úgy nem tudnék, de nyilván maga az, hogy van testtudatom, hogy tudok bánni a testemmel, hogy tudok képeket alkotni belőle, hogy tudok ábrázolni, ez a tanult képesség megvan bennem,  és előszeretettel is használom. Ez már a kezdetektől érdekelt, nem véletlenül erre a szakra felvételiztem. Beadtam prózai színészre is, de arra meg valamiért végül is nem mentem el.

Az egyetem megfelelt az elvárásaidnak?

Amikor ott vagy, egyrészt iszonyúan sokat dolgozol, olyan, amilyen a híre. Mennek a próbák éjjel-nappal.  Másrészt hatalmas elvárással mész oda, de ehhez nem mindig tudott eleget tenni. Például voltak elméleti órák, ahol csak felvételről néztünk régi előadásokat és kész, és akkor azon gondolkoztam, hogy ez a tanár csak meg akarja úszni az egészet. De iyen kevés volt. Összességében nagyon élveztem. A fő tárgyak, amelyeket az osztályfőnökeim Horváth Csaba és Lukáts Andor tartottak, belém ivódtak és nagy részben a mai napig az ott tanultakat használom a színpadon. Egyébként az is olyan fura, hogy amikor ott voltam az egyetemen, akkor nem éreztem egyik napról a másikra, hogy most tanultam valamit, de ahogy mondjuk negyedévesen visszanéz az ember, na akkor látszik az óriási változás. Hogy két-három év alatt mennyit fejlődtem, hogy kinyíltam.  Ezt egyik napról a másikra nem lehet felfogni, megérteni. Például a test tudatos használatának képessége szépen lassan, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre észrevétlen alakul ki.

Már az egyetemi évek alatt dolgoztál a Forte Társulattal?

A legvégén. Harmadéven Horváth Csaba, a társulat vezetője már hívott másokat az osztályból, engem nem, ez egy kicsit nyilván rosszul esett.  Aztán ötödikben végre engem is elhívott, és aztán ott is maradtam a társulatnál.  Nagyon jól érzem magamat a mai napig, pedig már egészen régen kezdődött. Horváth Csaba mindig meg tud lepni, mindig kíváncsi vagyok, hogy mit fog kihozni egy-egy új darabból, milyen világot fog alkotni? Nagyon kevés rendező tudja azt, amit ő. Egy olyan előtte elképzelhetetlen, különös világot létrehozni az írott szöveg köré, ami nagyon eredeti, és nagyon színház, és ebben egészen egyszerűen jó érzés részt venni.

Shakespearet játszottál már a Vízkereszt előtt?

Igen, a III. Richardban játszottam több szerepet is a Maladype színházban. Zsótér Sándor rendezte, az volt a különlegessége, hogy Szigligeti Ede 150 éves fordítását használtunk, ami gyakorlatilag érthetelen. Az volt a feladat, hogy ki tudjuk fogalmazni a nyakatekert mondatokból azok jelentését, és hogy nagyjából tudja követni a néző, miről is van szó. Ilyen lehet, amikor ma eredeti Shakespearet hallgat egy angol.  

Aztán jött a Vízkereszt. Horváth Csaba mit mondott, miért van szükség rátok egy általában hagyományosabb módon megszólaló színházban?

Azt kérdezte, volna-e kedvünk eljönni Szombathelyre Vízkeresztet csinálni, lenne jó szerep. Erre felcsillant a szemünk, egyrészt mivel jó híre van a szombathelyi színháznak, másrészt az mindig jó kaland, ha egy új közegbe téved az ember. Az csak hab volt a tortán hogy Vitéz Böfögi Tóbiást kaptam, ami tényleg ritka jó szerep. 

Hogyan fogadtak Benneteket?

Nagyon jól.  Van egy félelem ilyenkor az emberben, hogy egy összeszokott csapatba bejövünk, de nagyon kedves volt mindenki, és azért pár embert ismertünk az egyetemről. A fiatalokat, Hermann Flórát, Nagy Bakonyi Bogit, Hajdu Petit, de akiket most ismertünk meg, azok is nagyon pozitívan fogadtak.  Összeállt egy kemény mag akikkel próbákon kívül is sokat beszélgettünk, társasoztunk, együtt ebédeltünk. Jó időszak volt a próbafolyamat, ráadásul a bemutató előtt négy nappal született a második gyermekem, szóval abszolút felejthetetlen.

A Gábor Miklós-díj váratlan volt?

Nagyon, egyáltalán nem számítottam rá. Tudtam, hogy létezik ez a díj, de egyáltalán nem volt a pakliban, vagy a gondolataimban. Nagyon jól van ez kitalálva, nem is tudom, van-e másik díj, ami ilyen meglepetésszerűen a tapsrendnél kerül átadásra? Jó kis adrenalinlöket volt már maga az is, amikor kiderült a szünetben, hogy ennek az előadásnak az egyik szereplője fogja megkapni a díjat, de hogy kicsoda, nem tudtuk. A takarásban találgattuk ki lehet a szerencsés, de magamra – őszintén mondom – nem gondoltam.  Flóra kezdett el nyomasztani vele, hogy biztosan én leszek, kész van-e már beszédem?  Először még nevettem, de mikor harmadszor is mondta, csak végig futott az agyamon, mi lesz, ha mégis én kapom? Le is késtem egy jelenetről, úgy belegondoltam. Aztán amikor a tapsrendnél Ascher Tamás kimondta a nevemet, katarzisba csapott az izgalom, hihetetlen volt.

Rangos társaságba kerültél, óriási nevek, klasszikus prózai színészek vannak a díjazottak listáján…

Félelmetes nevek, nem is tudom, hogyan kerülök közéjük. Egyébként nem tudom, hogy ez minden évben szándék-e, de most azt emelték ki a díjátadón, hogy amint annak idején Gábor Miklós nagyon modern felfogásban játszotta a Hamletet úgy most is a Shakespeare játszási hagyományok megújítására való törekvés volt a döntő szempontja a kuratóriumnak. Talán ennek okán döntöttek egy ennyire fiatal színész mellett, mint én. Rengetegen gratulálnak, rokonok, barátok, ismerősök persze, de rengeteg szakmabéli is, akikre nagyon felnézek, és fontos a visszajelzésük. Ezek nagyon jól esnek.

Kihathat a díj a színházra és az előadásra is?

Kíváncsi vagyok, hogy most csak ezért bárki beül-e rá, persze remélem, az a jó, ha minél többen nézik meg az előadást. Ugyanakkor ez egy nyomasztó teher is, ha esetleg valaki miattam és a díj miatt nézi meg, akkor nagyon oda kell tegyem magam, van egy olyan érzés, hogy valami többet kell csináljak, mint eddig, hogy ne okozzak csalódást, és ez fura.

Látunk-e jövő évadban a WSSZ színpadán?

Egészen konkrétan kaptam ajánlatot egy szerepre. Viszont a feleségem is színész, Petrik Andrea, és neki most fog kiderülni miben és mikor játszik jövőre a Vígszínházban. Kicsik a gyerekek, ha ő pont abban az időintervallumban próbál, mint mi, akkor valószínűleg nem tudom vállalni a fellépést. Ha nem, akkor nagyon szívesen, és akkor alig várom, hogy ez az úgy tűnik sikeres debütálásom folytatódjon itt Szombathelyen.

Vízkereszt, vagy bánom is én előadás időpontok!

szerző: Ráadás Magazin