900 évet is utazna az űrben a feleségével Anger Zsolt, aki szerint a színész számára a legfontosabb az önismeret. A Jászai-díjas művésszel egy hétéves felnőttről, az elalvás előtti mennyországról és a világ legjobb lasagnéjéről beszélgetett a Nők Lapja Advent. Lapszemle.

A teljes interjú a Nők Lapja Advent kiadásában olvasható.
Nők Lapja Advent 2021.11.14 – 166,167,168,169,170,171. oldal

A kérdésre, melyik volt a legszebb karácsonya, Anger Zsolt elárulta: „Inkább azt mondanám, melyik volt az öt legszebb: az utolsó öt, amióta együtt vagyunk a feleségemmel. (…) Kezdem megkedvelni a karácsonyt. Sokáig nem szerettem, sokszor töltöttem egyedül, és sok olyanra is emlékszem, amikor szívesebben lettem volna valahol egész máshol. És hát bizony akadt olyan is, amit a színpadon töltöttem: kezdő vidéki színész korában az ember azt sem tudja, hogy hétfő van, vagy csütörtök, karácsony vagy húsvét.”

Azt is hozzátette: „Olyanok vagyunk, mint Micimackó és Malacka. Micimackó egy önző görény, akire nem lehet haragudni. Malacka viszont rendes, mindig van méze otthon, Micimackó meg jön, és bezabálja az egészet, és a nagy fenekével beszorul az ajtóba. Amikor megismertem, ha csak lementünk a sarki közértbe, akkor is egy ötszáz kilós táskával indult útnak, amiben a körömreszelőtől kezdve a gyógyszereken, a váltás ruhán és az esernyőn át a pincekulcsig mindent magával hozott. Ha engem átlőttek volna egy nyílpuskával, ott rögtön meg tudott volna operálni. (…) Ez a szakmájából is ered, sminkmesterként a forgatások előtt minden eshetőségre fel kell készülnie.”

Arról szólva, a türelemmel egyébként hogy áll, kifejtette: „Azt hiszem, már megvagyok vele. Megszoktam, megtanultam, hogy amire vágyom, az megérkezik, csak sose akkor, amikor szeretném, hanem utána egy picivel. Hiába sürgetem. Most például sok olyan dologba kezdtem, amikről nem beszélhetek, pedig már nagyon várom, hogy kikiabálhassam őket magamból. Az egyik egy nagy gasztroprojekt, amivel a terveim szerint karácsony előtt lépek reflektorfénybe, de több izgalmas mozgóképes munkában is benne vagyok hónapok óta. És csupa újdonság vár még rám a közeljövőben. Például Kerekes Vicával filmszínészetet fogunk tanítani a Lumiere Filmiskolában. Ha egy párhuzamot kellene mondanom, akkor olyan lesz, mint most nyáron, Horvátországban, amikor kitanultam a tengeri hajózást, és megszereztem hozzá a hajóvezetői engedélyt. Öt nap alatt mindent elmondtak onnantól kezdve, hogy miként kell használni a rádiót, hogy mik a frekvenciák, addig, hogy a világítótorony hányat villan. Vicával mi is irányba állítjuk a leendő filmszínészeket. Például az a meggyőződésünk, hogy a legfontosabb az önismeret. A filmben nem másokat játszunk el, csak azt tudjuk megmutatni, hogyan reagálnánk, ha belekeverednénk abba, amibe a karakterünk a forgatókönyvben.”

Azt is elárulta, hogy halad az önismerettel: „Folyamatos tanulás, és nemcsak nekünk, színészeknek, mindannyiunknak. Például a legutóbbi filmünkben, a művészi horrornak is tekinthető Post Mortemben fontos téma a halál. Márpedig azt nem ússzuk meg, egyszer mind elmegyünk, csak ezt valamiért elhessegetjük magunktól. Pedig jó lenne vele megbékélni. Hogy az egész olyan, mint egy klassz kirándulás, elindulunk, nézd, hegyek, hurrá, ott a Balaton, fürdünk, lángosozunk, fagyizunk, szerelmeskedünk a bokorban. Aztán még egy utolsót fürdünk, és hazamegyünk. És akkor azt mondani, hogy de jó volt. Egyébként a pokolról meg a mennyországról másként gondolkodom, mint a legtöbben. Szerintem elalvás előtt találkozunk velük, az, amit utoljára gondolunk, az a pokol vagy a mennyország. Tele vagyok gondokkal? Reggel úgy ébredek, hogy vizes a lepedő? Maradt még valaki, akitől nem kértem bocsánatot? A mennyország pedig talán az az érzés, hogy itt fekszik mellettem a feleségem, és minden rendben.”

A teljes interjú a Nők Lapja Advent kiadásában olvasható.
Nők Lapja Advent 2021.11.14 – 166,167,168,169,170,171. oldal