1950 december 8-án mutatták be a Magyar Színházban Friedrich Schiller: Ármány és szerelem című drámáját Gellért Endre rendezésében. Bajor Gizi mellett Gábor Miklós, Somlay Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta és Bartos Gyula is színpadra lépett.

Az előadás történetéről Gardi Tamás írását olvashatják:

Friedrich Schiller: Ármány és szerelem című polgári szomorújátékát 1784-ben mutatták be Frankfurtban. Nálunk először a Nemzeti Színház színpadán tűnt fel 1843. október 16-án, színházaink azóta is gyakran tűzik műsorra a német romantika egyik legnépszerűbb darabját! Némely szőrös szívű ítész „szentimentál-gyanús”-nak szokta nevezni, netán megbélyegezni a színjátékot, de a közönség változatlanul szereti, és színházaink nagyrésze emlékezetes előadásokkal hálálta meg mindig ezt a ragaszkodást Schiller művéhez.

A háború utáni Nemzeti Színház egyik nagy „gondja” volt Bajor Gizi! Bajor ekkor már legendának számított, a közönség rajongott érte. Ergo: nem lehetett nyugdíjazni (bár Major szerette volna), de szerepeket is nehéz volt számára találni, hiszen már elmúlt 50 éves, s mint tudjuk, ha egy színésznő elhagyta 40-et…

Ezekben az években Bajor szinte alig lépett fel a „nagy” Nemzetiben, vagy magánszínházaknál vállalt előadásokat, vagy a Magyar Színházban – ami a Nemzeti kamaraszínháza volt – vették elő régi szerepeit. Zilia, A kaméliás hölgy, Shakespeare Cleopátrája, a Váljunk el! kacér Cyprienne-je, Scribe Navarrai Margitja voltak ennek az időszaknak a Bajor fémjelezte előadásai.

Bár ő nem volt elégedett, de a közönség tódult a pénztárakhoz! 1947-ben egy új műfajjal, az operettel is megismerkedett és aratott benne döntő csatát! Hervé: Lili című darabját neki és Sárdy Jánosnak vették elő, és ez a két csodálatos művész – noha soha nem játszottak még együtt – nagyszerű párost alkottak a színpadon.

Aztán 1948-tól úgy tűnt, ismét elfoglalhatja trónját az ország első színházában. Azon a nyáron került bemutatásra először a Margitszigeten parádés szereposztásban, grandiózus körülmények közepette Shakespeare: Szentivánéji álom című vígjátéka, amelyben Titánia pazar szerepét osztotta rá Major. A siker óriási.

Aztán jött, a következő év tavaszán Diana grófnő A kertész kutyájá-ban, majd ugyanabban az évben az Anna Karenina címszerepe a Magyar Színházban! A közönség örült, Bajor boldog volt!

Egy évadon át nem is vállalt más feladatot, hiszen nem lehetett elég előadást kitűzni a Tolsztoj darabból a hatalmas érdeklődés miatt! A nagy siker Majorékat is meggyőzte Bajor nélkülözhetetlenségéről, és már 1950 tavaszán azon törték a fejüket, hogy mi legyen a következő Bajor-bemutató!

A legenda szerint magának Majornak jutott eszébe Schiller műve, ami már évtizedek óta nem szerepelt budapesti színpadon. Ez azért is volt reális gondolat, mert a nagylétszámú társulatban – aránylag – könnyen kiosztható lenne a darab. Major, aki nem igazán kedvelte a romantikus, már-már szirupos hevületű színjátékokat, a rendezést „nagylelkűen” átengedte Gellért Endrének. Úgy gondolom,mindenki jól járt: a színészek, a darab… és főleg a közönség!

Mivel nem bíztak a nagy szériában és úgy gondolták, hogy kisebb színház jobban megfelel Schiller művének, ezért a Magyar Színházat jelölték ki a bemutató színhelyéül. A szereposztásnál Gellért teljesen szabad kezet kapott. Voltaképpen könnyű dolga volt, hiszen minden szerepre akár több színésze is volt. Először Bajort „cserkészte” be, aki – rövid gondolkodási idő után – boldogan vállalta el Lady Milford szerepét!

A többi már (szinte) könnyű volt: Lujzát Ferrari Violetta és Ruttkai Éva, Ferdinándot Gábor Miklós és Básti Lajos, míg a kancellárt Somlay Artúr és Balázs Samu kapta. A fejedelem komornyikjának rövid, de annál hálásabb szerepét Bartos Gyula, a magyar színész társadalom nagy öregje, és Bihari József, Millernét pedig Fónay Márta és Sitkey Irén neve fémjelezte.

Arról nem szól a legendárium, hogy miként győzte meg Gellért Bajor Gizit, hogy őt is kettőzzék le (ilyen még nem volt a nagy színésznő pályáján,hogy nem egyedül „birtokolt” egy szerepet), de végül is Tőkés Anna lett a másik Lady. A darab talán legnemesebb, legemberibb szerepe az öreg muzsikus Miller.

Itt nem volt vita, mindenki azonnal Gózon Gyulára gondolt,aki élete és pályája egyik legnagyobb alakítását nyújtotta a városi zenész jelmezében. Gellért Endre volt a Nemzeti siker-rendezője. Bármihez nyúlt, bármit vitt színpadra, mindegyik őrületes siker lett! Szerették a színészei, szerette a műszak, ő pedig szerette a darabokat, szerette a színészeit és szerette a színházat! A végeredmény pedig mindig egy csoda, egy legenda lett!

Gellértnek elképesztő érzéke volt a színészvezetéshez. Nem volt erőszakos, nem volt agressszív, a maga csendes módján, nagy felkészültséggel állt neki egy-egy darab megrendezéséhez, és bár mindenről határozott elképezése volt, az előadásait hallgatva vagy nézve, az ember úgy érzi, hogy itt nem színház van van, hanem a való élet, és mi csak bekukkantunk, hivatlan vendégként, a történések közepébe.

Az előadás premierjét 1950.december 8-án tartották. Szinte szétrobbant a színház! Valami olyan csodálatos találkozása volt ez darabnak-színésznek-közönségnek, ami már a bemutató estéjén a „legendás” jelzővel illette az előadást. A legendához hozzátartozik, hogy 1951 februárjában meghalt Bajor Gizi. Ő sem gondolta, hogy élete utolsó szerepe lesz a Lady. Olyan alaposan, mindenre kiterjedően készült a figura megformálására, hogy 37 éves színészi pályájának koronája lett ez a szerep! Akkora volt az érdeklődés, a szinte hisztérikus siker, hogy 1951. szeptember 19-ével átvitték az előadást a nagy Nemzetibe, ahol hosszú éveken át, levehetetlen darab maradt. A Magyar Rádió a premier után másfél héttel kivonult és 1950. december 19-én rögzítette az előadást.

A beszámolóért köszönet Gardi Tamás színművésznek!