Az Argo-átok miatt soha nem lesz harmadik rész, pedig az elsőt olyanok is szerették, akik talán le sem tudnák betűzni, hogy „mozi” – mondja Árpa Attila. Az Argót éppen 20 éve mutatták be: az évforduló apropóján készült a 24.hu interjúja az alkotóval. Lapszemle.

„Argo-átok alatt egyrészt azt értem, hogy nehéz és kifürkészhetetlen útja volt ennek a franchise-nak – nevezhetjük így, végül is két rész készült belőle. Kezdjük ott, hogy az első Argo szinte véletlenül jött össze, és szerencsénk volt, hogy az lett belőle, ami. Laurence Olivier híres anekdotáját idézném, ami úgy kezdődik, hogy fantasztikusan játszotta egyik este a Hamletet. Mikor bejött az igazgató, összetörve találta Olivier-t. „Mi a baj? – kérdezte. Mindenki imádott!” „Igen, de nem tudom, hogyan csináltam.” Egy kicsit ilyen a viszonyom az első Argóval. Másodsorban pedig azért használtam az „átok” szót, mert nagyon sok szereplő és stábtag elhunyt az Argo bemutatása óta. Kiss József, aki Tysont játszotta, Bitskey Lukács, aki Psychót alakította, Oszter Sándor, azaz a Tejesember, Csurka László, a Német, Gyárfás Geréd, a Svéd, Vizi György a Rendőr szerepében – ők már mind nincsenek köztük, és sajnos sokan mások sem a stábból. Ezért sem lesz soha Argo 3” – fejtette ki a 24.hu-nak Árpa Attila.

A kétezres évek közepén már és még nem színészkedett, hanem az RTL Klubnál dolgozott kreatívigazgatóként. A lelépési csomag része volt, hogy támogatják az Argót. Arról szólva, vissza tud-e emlékezni arra a tárgyalásra, amikor ez szóba került, kifejtette:

„A kezdetektől azzal az ígérettel dolgoztam az RTL-nél, hogy rendezhetek egy filmet. Mindig is a filmkészítés volt a szakmám és a szerelmem. Az RTL miatt hagytam ott a Színművészeti Főiskolát, és azt mondtam, ha már otthagyom, mert a kettőt nem lehetett egyszerre csinálni, legalább készíthetek egy filmet. Soha nem tudtam, mert nem volt idő rá. Mikor eljött az a nap, amikor Dirk Gerkensszel leültünk, és közölte velem, hogy sajnos elválnak az útjaink, akkor azt is megkérdezte, milyen feltételeim vannak. Ilyenkor az ember általában mond egy összeget végkielégítésként, ami normális dolog. Én viszont azt mondtam, hogy nem kérek végkielégítést. Helyette egy sokkal nagyobb összeget kérek, de cserében azt nem a saját zsebembe tömöm, hanem filmet készítek belőle, aminek az RTL ezáltal a koproducere lesz. Simán ráállt, mert kézenfekvő volt, hogy ez nekik is jó. (…) Hogy én megfilmesíthetem a főiskolás évek alatt kocsmákban, félig-meddig berúgva írt forgatókönyvünket, ráadásul egy kereskedelmi csatorna pénzén, amit azért kaptam meg, mert onnan engem kirúgtak – ez eleve annyira nevetséges történet, hogy az abszurditása a filmbe is átszűrődött. Leszartuk, nekünk tényleg minden mindegy volt. Meg az is volt a mottónk: miért is ne?”

Filmes családba született, gyártásvezető szakra járt a Színművészeti Főiskolára, színészként is kapcsolatba került sok filmessel. A kérdésre, hogyan fogadta a szakma az első rendezését, azt felelte:

„Nem tudom, kiket értsünk a „szakmán”. Az a száz ember is a szakma része, akik dolgoztak az Argón, és szerintem ők imádták csinálni. Ha azokra gondolunk, akiket a főiskoláról ismertem, és inkább a művészfilmek felé mentek el, akkor azt hiszem, volt köztük, aki nem értette az Argo sikerét, volt, aki örült neki, és talán olyan is volt, aki irigységet érzett. Simó Sándor híres osztályának tagjai közül, akikkel egy időben jártam az egyetemre, olyan zseniális rendezőket ismerhettünk meg, mint Hajdu Szabolcs és Török Ferenc. De voltak köztük olyanok, akik egyetlen filmet rendeztek, és az sem kavart sok vizet. Ezért is mondom: nem tudom, ki a szakma, és azt sem, hogy az miért fontos. Annál, hogy egy másik rendező vagy operatőr mit gondol a filmemről, jobban érdekel, hogy a közönség mit mond. A szakmai elismerés olyan, mint amikor Monopolyban gazdag vagy. Mit kezdjek vele?”

Az Argo óta eltelt 20 évben nagyon sok különböző dolgot csinált, színészkedett magyar és főleg külföldi produkciókban, a „kelet-európai nehézfiú” szerepében. Tele vannak vele a celebműsorok, kereskedelmi tévés sorozatot forgat. A felvetésre, hogyan fog visszatalálni a saját rendezésű nagyjátékfilmekhez, úgy nyilatkozott:

„Talán akkor, amikor megvalósul a nagy proliwoodi álom, azaz, amikor a Netflix ad pénzt. Soha nem fog adni. Ha egy dollárt kaptam volna minden alkalommal, amikor egy filmkészítő azt mondta nekem, a Netflixnek akarja eladni a tervét, már meglenne az új filmem költségvetése.”