Egyik este habókos Pixi gróf vagy a Mágnás Miskában, másik este macsó Stanley A vágy villamosában, ütődött Jourdain Molière-nél, majd elegáns Turai Molnár Ferencnél. Köles Ferencet, a pécsi teátrum művészét Bérczes László kérdezte a Színház folyóiratban. A beszélgetés most online is elérhetővé vált. Erre hívjuk fel a figyelmet.
„Tudom én, hogy nem dolgoztam az úgynevezett „legendás” rendezőkkel, Ascherral, Zsámbékival, Székellyel, meg most, az „élet útjának felén” amúgy is erős bennem a hajlandóság, hogy téged untassalak a pályáján megrekedt színész panaszaival, miközben nem kérdés, hogy hálás lehetek a sorsnak. Elém fújt olyan remek embereket, mint Balikó, Mohácsi, Szikszai, Méhes és mások, akik, ha megérezték, hogy én eléjük rakom a szívemet-lelkemet-eszemet-fantáziámat, játékosság iránti vágyamat, bizony kizsigereltek, és előhívták belőlem ezt a sokféleséget” – mondja az interjúban Köles Ferenc.
Bérczes László A mi utcánk című önálló előadásáról is kérdezte, amely mintha összefoglalása lenne annak a több mint két évtizednek, amit a színházban töltött: „Jó lenne, ha így lenne. Szokták mondani, hogy önálló estet akkor csinál egy színész, amikor feleslegesnek érzi magát, mert nincs feladata. Van feladatom, nem panaszkodhatok. Meg ez nem is „önálló est”, hanem egy színházi előadás, amiben különben van egy zenész társam, Szabó Kornél. Ha mégis párhuzamos példát kéne keresnem, és ha ez nem hangzik nagyképűen, akkor Mucsi Zoli alakítását említeném a Nehézben, Keresztes Tomit az Egy őrült naplójában vagy Thuróczy Szabi Bödőcs-produkcióját. Nem a végeredményről beszélek, hanem a szándékról: hogy felépítsek egy sorsot s vele egy teljes világot. Ez az én esetemben végzetszerűen Tar Sándor világa kell hogy legyen. Gondold el, mi a kétezres évek elején megkerestük Sanyi bácsit. Attilának van is egy füzete abból az időből, amire rákörmölte: „A mi utcánk”. Azt szerettük volna, ha Sanyi bácsi ír nekünk egy darabot ebből. De ő akkor már rossz állapotban volt, erre nem volt esély. Ez a feladat rám maradt, ezt Attila és mások segítségével nekem kellett megcsinálnom. Megcsináltuk, megcsináltam, valami körbeért” – magyarázza Köles.
Hívták már a Tháliába és a Radnótiba is, de mindkét felkérésre nemet mondott: „Eldönthetetlen dilemma ez, miközben dönteni kell. Én így döntöttem. Tudtam, hogy nem úszom meg ezt a kérdést: Budapest vagy Pécs? Mindenki ezzel gyötör, én is magamat. A családomat szeretem, a várost szeretem. De egyensúlyban az tartja az embert, ha a munkában is örömét leli. Akkor lesz jó apuka otthon is. A mérleg viszont ritkán van egyensúlyban az életben. Hol erre, hol arra elbillen. Ha most Pesten próbálnék-játszanék egy elismert művészszínházban, és a Radnótiról ez elmondható, megtapasztaltam, habzsolhatnám a „művészetet”. És közben széthullanék, mert szétzilálódna a családom.”
A felvetésre, miszerint ez az ő világa: egyszerre élvezte annak idején a Na’Conxypanban hull a hó avantgárd őrületét és a Cirkuszhercegnő című nagyoperettet, ahogyan most is örömét leli a Csókos asszony sikerében és A mi utcánk sáros gumicsizmás, sötét reménytelenségében, azt felelte: „Olyan vagyok, mint a svájci bicska: sokfunkciós. Kedves tőled, hogy nyugalomra intesz – Kinga, a feleségem is így szokott lehűteni: „Feri, ne játszd a Spartacust, másoknak a választás lehetősége sem adódik meg!” Igazatok van, mert bármily vonzó és hiúságot legyező egy menő budapesti művészszínház hívása, valóban ez az én természetes közegem.”
Azt is elárulta, mire vágyik: „Egyszerű dolog ez. Arra a kifogyhatatlan szerencsére, ami eddig mindig az utamba fújt egy ördögszekeret, egy megfejthetetlennek tűnő rejtvényt, amivel meg kell küzdeni. Hogy ne hűljön ki belőlem a mánia. Igen, színház iránti mánia ez, és nem viselem el, ha ezt a mániát lebecézik, semmibe veszik. De ez közös mánia: az enyém, a csapaté, a nézőké, a színházé. Ennyi kell nekem. Meg egészség meg egy boldog család. Lehet ezt érteni?”