1946. március 10-én született Venczel Vera, a Vígszínház Jászai Mari-díjas művésze. Összeállításunkkal köszöntjük.

Venczel Vera pályájáról:

Venczel Vera gyermekkora óta tudatosan készül a színészi pályára. A családi háttér, a szülői indíttatás mellett nagyszerű pedagógusok, művészek készítették fel a színészet mesterségére. A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő, Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét. Gimnazistaként játszott első két filmjében: Máriássy Félix Karambol (1963), és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásában.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke az a Pártos Géza lett aki nemcsak kiváló rendező, de remek pedagógus is volt, de tanára volt a kiváló énekmester Ónody Márta is.

Pártos a Madách Színház rendezője volt, tanítványait szívesen látta volna saját anyaszínházában. Azonban Várkonyi Zoltán, akinek talán már a főiskolai felvételin feltűnt, másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry színpadán, hanem a Vígszínházban (Heltai: A néma levente, 1966, valamint Weingarten: A nyár, 1967) is megmutatta tehetségét, rátermettségét. A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, s a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól. A főiskola utolsó éveiben már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. A mozi tette országosan ismertté olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967), az Egri csillagok (1968). A színészdiplomát 1968-ban vette át. A színházban és a filmekben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal szerződtette a Vígszínházhoz.

A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból kinövő művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait (Pillangó 1970, A fekete város 1971) több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el. A Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte-Carloban átvehette az Arany Nimfa-díjat.

A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat. 1970 és 1980 között egyetlen mozifilmben sem, míg 36 (!) televíziós alkotásban kapott többnyire főszerepet. Ebben az időszakban, 1975-ben kapta pályájának első állami kitüntetését, a fiatal, kiemelkedően teljesítő színművészeknek járó Jászai Mari-díjat. A színház mellett a televízió, a szinkron, és a rádió adott sok méltó feladatot.

Zolnay Vilmos így írt az Effi Briest rádiós hangjáték kapcsán: “Effi – Venczel Vera – harmadik részbeli monológjának felvételén jelen voltam, s nem tudom, kiért akart jobban megszakadni a szívem, Effiért-e vagy magáért a színésznőért, aki holtfáradtan, éjfél volt már, színpadról jött – bár a rendező az első felvételt is elfogadta – még egyszer, önként kínpadra vonta magát, hogy tökéletesebb legyen, mi is? … Effi (és az ő) szenvedése. Nemcsak Venczel Vera, mi is nehezen tértünk magunkhoz a jelenet után.” Egy másik hangjátékban (Mándy Iván: Játék a téren) nyújtott alakításáért megkapta 1977-ben a Kritikusok díját.

Venczel Veráról saját szavaival:

Varázslat: Beszippantott a varázslat. Arra vágytam, hogy én is azt adhassam majd, amit kaptam.

Kudarc: Megtanultam elviselni a kudarcot. Három hónapig irigyelt voltam, három hónapig sokan gratuláltak, három hónapig próbafelvételre jártam, mert úgy volt, hogy én lehetek a Szevasz Verában a Vera. Aztán közölték velem, hogy találtak egy alkalmasabb Verát. Higgye el, igazán jó volt, hogy így esett. Megtanultam, hogy jó néhány szerepre mások alkalmasabbak. Rám csak olyat bízhatnak, amire alkati adottságaim, jelenlegi tudásom feljogosít.

Tanulás: A tanulást nem lehet abbahagyni, mert nincs két egyforma előadás és nincs két egyforma stílus.

Természetesen ahogy a magánéletben is, a cselekvéseknek lehet valamiféle rutinja. Sokszor szokták kérdezni, hogy nem unom-e a sokadik előadáson a sokadszor elhangzó mondatokat. De nincs két egyforma előadás, mint ahogy az életben sincs két egyforma pillanat. Minden előadás mindig más egy kicsit, mindig más a közönség, máshogy reagál. Árnyalatában más minden előadás attól függően, aznap kik ülnek lenn a nézőtéren. Volt egy nagyon sűrű időszak az életében, filmek és színpadi szerepek sora, aztán mintha „elvágták” volna… Nagyon sokan így érzékelik. Én nem. Természetesnek vettem, hogy a fiatal lány szerepköre elmúlt. Kevesebb reklám volt, kevesebb címlapkép, kevesebb fotó, de én mindig dolgoztam. Ha nem ebben a színházban, akkor a másikban, és folyamatosan voltak rádiószerepeim is. Nem úgy éltem meg, hogy valami egyszerre megszűnt. Az a fantasztikus gazdagság, amit indulásomkor kaptam, ajándék. Akkor is úgy éreztem, s most is így érzem. A kevesebb rivaldafény pedig arra is jó volt, hogy sok olyan dologra rányílhatott a szemem, amire azelőtt nem jutott figyelem.

Vágyak: Azért is nem mertem a vágyaimról sokáig beszélni, mert úgy éreztem, hogy nekem ez sokkal többet jelent, mint hogy esetleg legyintsenek, és azt mondják – Ja, persze! Azt nem bírtam volna elviselni. Úgy éreztem, hogy védenem kell a titkomat, mert számomra komoly súlya volt. Nem jelentkeztem például a gimnáziumban színjátszó körbe. Önképző körbe igen, az más dolog volt, de sokáig nem akartam szerepelni. Aztán a leánygimnáziumban egyértelművé vált az utam, apuék elvittek Makai Margithoz, aki meghallgatott és tanítani kezdett az otthonában – ingyen. Ez egy igazi megerősítés volt.

Makay Margit: Valójában ő indított el a pályán, ő volt, aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nemcsak színésznőként, hanem az egész életben.

Lámpaláz: Rám is rám tör minden előadás előtt, de számomra ez egy természetes dolog, hozzátartozik a hivatásomhoz. A premier előtti izgalom sem szűnt meg, sőt! Ráadásul nincs két egyforma produkció: cserébe viszont minden előadásnak más varázsa van! Többek között ezért (is) csodálatos a mi hivatásunk.

A pályám során sokszor idéztem a tanár úrnak ezt a mondatát, és egyre többször hallom más kollégák szájából is, mert amit a tanár úr mondott, az valóban így van. Attól kezdve, hogy felgördül a függöny, számomra megszűnik a színpadon kívüli világ, és abban a pillanatban nem marad más, csak az előadás. A gondok, a problémák, a bánatok és az örömök is megvárnak az öltözőben. Hét óra hét perctől a darab világában vagyok jelen – ilyen a színház semmihez sem fogható csodája!

Dolog: Nagyon fontosak a találkozások, amiket az élet hoz. Én mindig olyan embereket kaptam, legyen az bárki, akikkel valamiféle dolgom volt. Ma is hiszem, hogy ezek az úgynevezett idézőjeles „véletlenek”. Fontos, hogy épp kivel, és az is hogy épp mikor találkozol. Minden a te fejlődésed, változási lehetőséged. Ha csak vakon rohansz, akkor nem veszed észre. Ha visszatérünk Szepes Máriához – ő az éleslátásra, a figyelemre próbált inspirálni mindenkit. „Nézz körül, figyelj, légy jelen!” Vagyis fülelj és vedd észre, ha a kozmetikus mond valamit, vagy a fotós! Sok mondatot őrzök, amik adott ponton segítettek az életemben. Mert megállítottak és elgondolkodtattak. Miért mondja épp ezt most nekem? A kérdések arra ösztönöznek, hogy válaszokat keressen az ember.

Csönd: Sok mindent kapsz is, amikor egyszer csak nem csupán kifelé létezel, hanem csöndben tudsz maradni. Éveken át úgy éltem, hogy reggel szinkronizáltam, délelőtt próba volt a színházban, aztán mentem a rádióba, este játszottam és este tízkor még vagy visszamentem a stúdióba vagy indultunk forgatni. Szinte soha nem voltam otthon. A mai eszemmel azt sem tudom, hogy lehetett ezt hosszú távon bírni? Miközben fiatalon persze, hogy lehet.

(…) Egyszer csak rájöttem, hogy jé, hát, én is tudok itthon ezt, azt, amazt is csinálni! Lehet olvasni, végre van idő a barátokkal beszélgetni… És egy csodálatos ember van mellettem. Vele is akkor találkoztam. Fölfedeztem egy egészen másfajta életet. Azt, ami másoknak teljesen természetes, de nekem addig nem volt. Nem csak a sikertelenségbe hanem a sikerbe is bele lehet halni, nem? Én belekapaszkodtam abba, ami adódott. És hosszútávon nem voltam munka nélkül, sőt!

Szeretet: A közönség részéről felém áradó szeretetet elsősorban annak a sok gyönyörű szerepnek köszönhetem, amelyeket a pályám során eljátszottam. Jó szándékú, őszinte, becsületes, tisztességes embereket formálhattam meg, akik a saját életükben valamiféle jó ügyet próbálnak szolgálni. Nagy szerencsém volt ezekkel a szerepekkel, hiszen előfordul, hogy az emberek a színészt azonosítják az általa megformált karakterrel.

Vagy-vagy: Amerikában egy pszichiáter a tévéműsorában egyszer azt mondta: Döntsék már el, hogy győzni akarnak vagy boldogok akarnak lenni? Azt gondolom, hogy tényleg érdemes eldönteni. Ha győzünk, akkor mi van? Ezt a kérdést az életünk minden területén feltehetjük magunknak. Folyamatosan azt tanuljuk hogy hogyan kell jól szeretni. Anyaként, feleségként, testvérként, barátként – ugyanaz a kérdés. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék.

Bölcs emberek mondják, hogy mindegy mit csinálsz, érezd magad jól benne. Nem láthatom előre, hogy mikor mi fog jönni, a lényeg az, hogy amiben épp vagyok, abban maximálisan jelen legyek. Mert minden pillanat egy visszahozhatatlan lehetőség. Épp ezért mindig a legjobb tudomásom szerint igyekszem cselekedni.

Barátok: Barátaim nagy része nem pályatárs. Az ő életük, gondjuk, örömük, a világról alkotott véleményük számomra nagyon fontos, hiszen én nekik játszom. Ezen kívül megpróbálok nyitott szemmel járni a világban. Bennünket, színészeket kényszerítően kötelez a mindennapi valóság. Azt kell eljátszanunk, ami a mai emberrel történik.

Több: Úgy sem tudok más és több lenni, mint ami vagyok. És épp ezért nincs értelme senkire haragudni. Hiszen mindenki ott tart, ahová addig eljutott. Pártos Géza, a főiskolai osztályfőnököm mondatát 18 éves korom óta viszem magammal:

Forrás: Venczel Vera honlapja, Vígszínház, MTI, Színház.org, Life.hu, Criticai Lapok, kulturprojekt.hu