Sokan a legnehezebb éveiknek tartják a Színház- és Filmművészeti Egyetemen eltöltött időszakot.

A színészképzésről, az iskolai személyiségformálás lehetőségeiről az egyetem tanárát, korábbi rektorát, a Katona József Színház főrendezőjét kérdezte a Magyar Narancs.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

Sokszor nyilatkoznak úgy SZFE-n végzett művészek, hogy az ott eltöltött öt év borzalmas volt, hogy összetörték a személyiségüket. Arról, hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, Ascher Tamás elmondta: “Mint minden olyasmivel kapcsolatban, ami igazán fontos az ember életében: a főiskolai évekről is egymásnak teljességgel ellentmondó érzéseim maradtak.” 

Azt is elmondta, a félelem, ha része is volt a napjaiknak, inkább a feladatokkal való birkózás gyötrelmeihez kapcsolódtak: “Minden diák óhatatlanul erős szorongásokat él meg, amíg fokról fokra érlelődik, s a kudarc nem mindig egy tanár helytelenítő szavai nyomán ég bennünk: látjuk, érezzük magunk is, ha valami nem jól sikerül. Az az igazi kín. Nem akarom kétségbevonni a főiskolai emlékekről beszámoló színészek megalázottsági anekdotáit, de meggyőződésem szerint összekeveredik bennük a fölényeskedő bánásmód feletti jogos felháborodás meg az ettől függetlenül is előálló szakmai válságok emléke. Sem növendékként, sem jóval később,(de még alkalmi tanárként) sem a diák-tanár viszonyt láttam fő problémának: hátráltatta a fejlődést a belterjesség, a cenzúra, a kortársi irányzatoktól való riadalom, a hegemónia féltése, ilyesmik. De van itt egy makacs legenda, mely szerint hagyományos színésznevelési módszer volt és maradt a növendék személyiségének kegyetlen darabokra törése, majd darabjaiból újra összerakása. Ez nagyon frappánsan hangzik, ám én soha senkitől nem hallottam, leírva sem láttam metodikában vagy tanári emlékezésben. A legenda szerint Horvai István mondott volna ilyesmit. Igaz, az Ádám Ottó-féle gyöngédebb irányzattal szemben ő szigorúnak,néha félelmetesnek hírlett; de az ő oktatási módszere is többé-kevésbé Sztanyiszlavszkíjból indul ki, mely módszer a színésznövendék saját – pózokon és védekező mechanizmusokon túli – igazi személyiségét kutatja. (…) A megalázás, megtorlás, a személyiség összetörése nem tartozik a rendszerhez. A nevelődés fájdalmakkal járó processzus, ebben az intézményben kemény harcot vív az ember önmagával a tudásért. Egy helyénvaló mondat is tud fájni, az érzékeny növendékben óriás sérelemmé nőhet, de egészséges esetben nem hurcolja magával ezeket a színész, inkább hasznára fordítja.”

Arról is beszélt, hogy játék közben mindenki teljes személyiségével áll ki a placcra, a bírálat néha nagyon érzékeny pontra tapint. (…)

“Az öröm-elvű oktatást képzelem legjobbnak: sajátos öröm persze, mert egy szöveg vagy helyzet közös megfejtése szerintem katartikusan izgalmas lehet, megbeszélések sokaságán át, sok kérdéssel részemről, és jó esetben meglepő, kreatív válaszokkal tanítványaimtól. Aztán mérlegeljük a válaszokat, és közösen, vitatkozva folytatjuk felfedező útjainkat a színházművészet jelenségei között. Mostanában gyakran egy fontos könyv van a kezem ügyében: a Székely Gábor rendező-pedagógusi munkásságát taglaló A második életmű c. kötet, tanítványai állították össze, és művészeti oktatásunk sok kérdését megvilágítja – aki arra kíváncsi, mi történik valóban az egyetemen, ebből tájékozódhat” – szögezte le Ascher Tamás.

Arról, hogy rendezőként milyen módszerekkel dolgozik, kifejtette: “Gondolom, a kérdés azt firtatja, hogy mennyire erőszakos módon bírom rá a társulatot terveim végrehajtására. Nem így működöm, mindent közösen találunk ki, inkább a tétovaság, a saját munkámat folyton megkérdőjelező önkínzás jellemez, a választott anyaggal szembeni új meg új kételyek. Elég idegesítő. (…) Olyan is van, hogy a rendezői erély megnyugtatja a színészt, mint ahogy az erélytelen szülő gyermeke vadul rosszalkodik, de a határozott, kemény fellépéssel kiszabott határok csitítják a szorongást, biztonságot adnak. Ezért van az, hogy néha egy társulat megbocsájtja a túl kemény fellépést. Mindenki érzi, hogy ez nem azonos a kiszámíthatatlan sértegetéssel, durvulással.”

A kérdésre, mi a véleménye arról, ami Eszenyi Enikő körül zajlott a Vígszínházban, azt válaszolta: “A sok egybehangzó elbeszélés mutatja, hogy Eszenyi egy ideje elmérte a reakcióit, sértően, szinte riasztóan viselkedett, sok sebet ejtett, amelyek már nem írhatók a szenvedélyes színházcsinálás számlájára. Ugyanakkor senki, a sértettek sem tagadják, mekkora energiával, odaadással dolgozott. (…)”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.