A végtelenségig cáfolhatná az egykori SZFE-t övező valótlan állításokat, azok attól még újra és újra felbukkannak – például az Origó „bértollnokainak” cikkeiben, mondja Ascher Tamás rendező.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori rektora Veiszer Alinda műsorában volt vendég. Szerinte művészi, esztétikai kérdésekről lehet vitázni, de itt ezekről már rég nincs szó. Az viszont érdekes, sőt, egyenesen inspiráló számára, ahogy a hetvenes évek visszaköszön a mában – számol be a telex.hu.
Veiszer Alinda Ascher legújabb – október 14-én a Katona József Színházban bemutatott – rendezésével, A zsenivel nyitja a beszélgetést, amit egy jelképes összegért itt lehet megnézni.
A darabban, amit Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró írt, Sztálin és Sztanyiszlavszkíj találkozik egymással. Bár a szovjet diktátor és az egyetemes színháztörténet egyik legfontosabb alakjának találkozója valószínűleg csak fikció, a mű alapja nagyon is valóságos: Sztálin valóban üldözte Mejerholdot, a fiatal, radikálisan újító színházcsinálót, akit egy időben az idősödő, a mejerholdi színházesztétikától igencsak távol álló Sztanyiszlavszkíj vett a szárnyai alá. A Zseniben a öreg mester találkozik az önkényúrral, az előadás olyan időtlen kérdéseket boncolgat, mint a művészet és a diktatúra kapcsolata, valamint a mester és a lázadó tanítvány ambivalens viszonya.
„Mint a Schilling meg én” – jegyzi meg Ascher, és nevetve teszi hozzá, erre az előadás készítése alatt egyáltalán nem is gondolt, most ugrott be neki a hasonlat.
„Ez egy szenzációsan tehetséges ember, és annyira szeretetreméltóan, elviselhetetlenül dühös. És a dühösségében néha kegyetlen, néha kellemetlen, néha talán ostoba is, de akkor is egy igazán jelentős személy” – mondja Ascher Tamás Schillingről. (…)
A zseni kapcsán Ascher felidézi a Kádár-korszak kultúrpolitikusát, Aczél Györgyöt, és a kádárizmus alatt megélt színházcsinálói tapasztalatait is. A kádárizmus szerinte abban különbözött a sztálinizmustól, hogy „az ember nem érzett közvetlen életveszélyt”, mint mondja, egzisztenciális veszélyt talán érzett volna, ha érdekelte volna az egzisztencia.
„Ugyanúgy, ahogy Sztálinnál, ez mindig így van a politikai rendszerekben, hogy vannak ilyen hirtelen előjövő mániák, hogy most ezt el kell intézni, ezt le kell rendezni. Nálunk ilyenek voltak a CEU, a Tudományos Akadémia, az SZFE” – teszi hozzá a rendező, az egyetem egykori rektora.
Arról is beszél: “Érdemes leszögezni az igazságot, de remélni azt, hogy valakit meg tudok győzni, remélni azt, hogy Vidnyánszky Attila meggyőzhető arról, hogy nem a viperafészke volt az előre jól elgondolt liberális képzésnek a színművészeti, nem lehet. Mert ő ezt hiszi”.
Ascher szerint hiába cáfolta meg Vidnyánszky minden korábbi, vele és a korábbi SZFE-vel kapcsolatos vádját (hirtelen és indokolatlan, ideológiai alapú kirúgásokról, belterjességről, lenyúlásokról, stb.), nyilvánosságra hozott levelekkel, e-mailekkel, tanúkkal, „attól még ezek azok máig élnek” – mondja, többek között az Origó cikkeiben is rendre visszaköszönnek, hiába a nyilvános ellenbizonyítékok.
Robert Wilson világhírű színházi rendező is többször megszólalt az SZFE-ügy kapcsán, egyik levelében arról ír, „mindig nyitva kell hagyni az ajtót a párbeszédre” – idézi Alinda.
– Te ezt gondolod, amit a Robert Wilson?
– Nem. Művészi kérdésekben lehetne párbeszédet folytatni, de van szó művészetről? Lehet szó művészetről? Amikor bértollnokoknak besugalmazott szövegek mennek állandóan?
Sok a hasonlóság a hetvenes évek és a ma között – állítja, ha most nem is instruktorok írnak jelentéseket az előadásokról. Mindenki feljelenti saját magát a Facebookon, csak végig kell nézni, hogy ki mit lájkolt – mondja.
„Most a kinyírási műveletek könnyen mennek, számomra ez ismerős és érdekes is”.
A Telex beszámolóját a beszélgetésről itt érhetik el: