Áron egy fiókos adventi naptárral érkezik az interjúra, Éva már tud róla. Miközben beszélgetünk, arra gondolok, milyen kár, hogy a kedves olvasó nem hallhatja a hangsúlyokat, a nevetéseket, nem érezheti a csendeket. Maradnak a szavak, de azok is elég meggyőzők.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.12.13 – 40,41,42,43. oldal

Tizennégy éve élnek együtt, de már jóval korábban ismerték egymást. A kérdésre, emlékszik-e pontosan, hogyan ismerte meg Évát, Őze Áron azt mondta:
„Azt nem lehet elfelejteni. Együtt játszottunk a volt Nemzetiben, ami most Pesti Magyar Színház, és szerepeltünk is ugyanabban az előadásban, de nem volt közös jelenetünk. Ez Füst Milán Negyedik Henrik király című darabja volt a Várszínházban, Iglódi István rendezte, aki egyébként mindkettőnknek mestere, nekem osztályfőnököm is volt a főiskolán. Én az ifjú Henriket játszottam, Éva pedig egy udvarba érkező fiatal lányt. Az rögtön feltűnt, hogy milyen gyönyörű. Ő a táncos világból érkezett, énekelt és táncolt, úgyhogy bár a nőisége megfogott, azt láttam, hogy prózában még nagyon gyakorlatlan. De napsugaras jelenség volt mindig is. Van neki egy sajátos kacagása, ami kezdetben bizonyos értelemben irritált. Amikor beléptem a színházba, és a büfétől egészen a portáig hallottam ezt a kacagást, azt morogtam magamban, hogy kérem szépen, ez a Nemzeti Színház, egy prózai színház, ki ez a gerle, aki itt turbékol? (…) Olyanok voltunk, mint az óvodában. Én húzgáltam a haját, ő meg a bokámat rugdosta.”

„Ennyire nem volt vészes a helyzet szerintem. Áron cicatalpúnak tartott engem, és magában azt kérdezgette, mit keresek én a prózai színházban, én pedig egy gőgös, elkényeztetett ficsúrt láttam benne. (…) Elkezdtünk beszélgetni, és szép lassan megismertük egymást. Kiderült, hogy nem is olyan gőgös, én pedig nem is vagyok olyan cicatalpú. Nyilván ez a műfajnak is szólt, amiből jöttem” – tette hozzá Auksz Éva.

Kapcsolatukról szólva a dunaújvárosi direktor elárulta:

Amikor elkezdtük a közös életünket, a legfontosabb dolog az volt, hogy Éva első gyermeke, az akkor hatéves Hunor számára mindez a legkisebb sérüléssel mehessen végbe. Ehhez kifejezetten kellett az őszinteség. És ez meg is maradt. Ebben a kapcsolatban mind a ketten teljes mértékben merünk önmagunk lenni. Ez igazi kincs.”

Áron szerint jókor, jó időben találkoztak: „Mind a ketten megjártuk a hadak útját, mindenféle értelemben. Én amúgy is későn érő típus vagyok, már bőven felnőtt, érett fejjel lett családom, de egy percig sem bánom, hogy ilyen későn történt mindez. Egyrészt azt gondolom, mi most már együtt maradunk, és ez jó érzés, másrészt tényleg sok tapasztalatot hoztunk ebbe a kapcsolatba, és ez erősen jelen is van benne. Az én életemben nem volt klasszikus családkép, engem nők neveltek fel. Az érzéseimben először nem is az fogalmazódott meg, hogy családot, hanem hogy gyereket szeretnék. Ezt végig sem gondoltam. A kép végül Évával lett teljes.”

Az ünnepekről szólva, Éva árulta el: „Nálunk karácsony közeledtével már a készülődés is nagy szerepet kap. Van egy kedves, mézeskalácsot készítő asszony, az ő alkotásaival mi már adventkor megkezdjük az ajándékozást. Nálunk az ünnep nem csak a szentestéről szól, talán a készülődést még jobban szeretjük. Van egy közös karácsonyi műsorunk, Csík János A fény felé című előadása, amelyet a következő hetekben négy alkalommal is előadunk. Ez is a várakozás része.”

Őze Áron azt is elmondta: „Éva nagyon praktikus, ezt nagyon bírom benne. Igazi királylány, akire vigyázni, és akit szolgálni is kell, de ez örömteljes szolgálat.

De ha akármilyen gond van, vagy felmerül egy megoldandó probléma, akkor olyan talpraesett és vagány, amilyen én soha nem tudok lenni, hiába vagyok színházigazgató.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.12.13 – 40,41,42,43. oldal