A Peeping Tom alkotóközösségnek masszív rajongótábora van Magyarországon is. 2018 után térnek vissza Budapestre, a 10. Színházi Olimpia keretében a Nemzeti Táncszínházba hozzák el a Triptichont. Az április 20-án és 21-én látható előadásról Gabriela Carrizo koreográfus-rendezőt, a Peeping Tom alapítóját kérdezte a Színházi Olimpia oldalán Négyesi Borbála.

Gabriela Carrizo-ról

(1970, Córdoba, Argentína) tízéves korában kezdett el táncolni. Interdiszciplináris iskolába járt (csak ott működött kortárs tánccsoport abban az időszakban gyermekek és tizenévesek számára), amelyet Norma Raimondi vezetett, aki az iskolát később a Córdobai Balett Egyetemmé alakította. Gabriela néhány évig ebben az iskolában táncolt, első koreográfiáit is itt alkotta.

19 évesen Európába költözött, dolgozott Caroline Marcadéval és Alain Platellel (les ballets C de la B, La TristezaComplice 1997; Something on Bach, 1998), Koen Augustinians-szal (Portrait Intérieur, 1994), valamint a Needcompany-val (Images of Affection, 2001). Közben saját műveket is alkotott. Az Et tuttosara et d’ombra di caline című művével szólóban lépett fel, majd Einat Tuchmannal és LisiEstarasszal együttműködésben megalkotta Bartime című művét. A les ballets C de la B megbízásából elvállalták a Farkas című opera koreográfiáját is (2002). Gabriela szerepelt FienTroch Kid (2012) című filmjében, 2013-ban pedig a Holland Táncszínház (NDT I) felkérésére megalkotta Az eltűnt ajtó című rövid darabját, majd 2015-ben a müncheni Residenztheaterrel együttműködésben a The Land című művét. 

A teljes interjú itt érhető el.

– Mi volt a Triptichon fő inspirációja, és hogyan formálódott ötlet az alkotás folyamatában, a próbák alatt?

– A Triptichonra szóló felkérés, nevezzük jobb híján így, korlátokat szabott nekünk, mert az előadása több kis darabból áll, ellentétben a Peeping Tom többi, méreteiben, technikai igényeiben jóval nagyobb szabású produkciójával. Tulajdonképp ez vitt bennünket afelé, hogy egy nagy színpadból kihasítsunk egy kis teret és az kerüljön fókuszba, pontosan úgy, mint egy filmdíszlet egy stúdióban. 

De ha a kezdetekről beszélünk, tíz évet kell visszamenni az időben. 2013-ban kaptam egy meghívást, hogy egy nagyobb projekt részeként készítsek egy rövidebb darabot a Nederlands Danse Theater társulatának, ez volt Az eltűnt ajtó. 2015-ben Franckot (Franck Chartier – koreográfus, rendező, a Peeping Tom másik alapítója – a szerk.) hívták meg ugyanebbe a projektbe, ő – megtartva a koncepciót és a karaktereket – folytatta a történetet, és ebből lett Az elveszett szoba. Két évvel később pedig következett A rejtett padló és a víz.

A folytatásról, azaz erről az előadásról 2018-ban kezdtünk gondolkodni, de csak a Gyermek bemutatója után, 2019-ben fogtunk neki az alkotásnak. Nem ugyanazokkal a táncosokkal dolgoztunk, ezért komoly válogatást tartottunk. Ezt követte volna a próbafolyamat, de jött a koronavírus-járvány, a teljes lockdown, ami iszonyú nehéz időszak volt, és nemcsak azért, mert az összes fellépésünket törölték, hanem azért is, mert a munkát a kiválasztott táncosokkal online kellett elkezdenünk. Volt, aki Ausztráliából vagy Új-Zélandról jelentkezett be a próbákra. Aztán végül össze tudtunk jönni a próbateremben, de buborékban kellett élnünk. Ennek a végén Tartottunk egy újabb bemutatót, de csak az első két részből, mert technikailag nem egyszerű vízzel elárasztani a színpadot.

A barcelonai GREC Fesztivál volt az egyetlen fellépésünk 2020 nyarán. Hatalmas kihívás volt, hogy minden óvintézkedést és szabályt betartsunk, de közönség elé tudtuk vinni ezt a Diptichont. Elképesztő élmény volt. Azóta Triptichonná tudtuk fejleszteni az előadást – persze, a színpadmérettől és az adott helyszín körülményeitől is függ, két vagy három részt játszunk-e –, de a később csatlakozott táncosok fizikai adottságaihoz adaptáltuk a darabot.

Az NDT táncosaival első alkalommal dolgoztunk, és bár gyakorlatilag minden lehet inspiráció, egy ötlet, egy szituáció, egy kép, egy könyv, de a valódi inspirációt a tér és a tér zenéje jelenti. Ismerjük az előadókat, még fogalmunk sincs, ki melyik karaktert fogja játszani, de azt már tudjuk, hol lesz a térben. Amikor elkezdünk próbálni, természetesen elmondjuk a közreműködőknek, mit szeretnénk, honnan indulunk, mi az az ötletmag, de rájuk is hagyatkozunk, hiszen ők adják a testüket, a fizikalitásukat, ezért az alkotás valójában közös folyamat. Úgy is mondhatnám, hogy vannak fejünkben képek, és ezeket próbáljuk Franckkal együtt a próbateremben valósággá alakítani. Függetlenül attól, milyen hosszú, hat vagy nyolc hét-e a próbafolyamat, a kezdet ugyanaz: csak kellékek, jelmezek vannak, díszlet nincs. A tárgyakkal játszunk, azoknak próbálunk személyiséget adni. Jelenetről jelenetre dolgozunk, de ezek sosem véglegesek. Nagyon fontos a szerkesztés, és ez nem csupán a történetbeli dramaturgiára vonatkozik, hanem a hangzásbelire is, ami a zenét és a sound designt egyaránt jelenti.

– A zene, a hangzás megvan a próbafolyamat kezdetén?

– Nem feltétlenül. Van, hogy megvan, és arra dolgozunk, és olyan is van, hogy a próbán kitalált mozdulathoz, a helyzethez keresünk hangzó atmoszférát. Az alkotást organikus folyamatnak tekintjük. Ha felmerül egy kérdés, arra választ kell adni, de sokféle válasz lehetséges, és bármelyiket választod, mindegyikben ott a rizikó. A kétely félelmetes, de muszáj a már ismert határokon túlra is merészkedni. Olyan ez, mint amikor elindul egy hajó az utasokkal, de akkor még nem tudni, hol köt ki. 

A teljes interjú itt érhető el.

Az interjút Négyesi Borbála készítette.

Jegyet itt tudnak váltani a Peeping Tom produkciójára.