Oleksandr Kabakovval, a Jégkirályság előadással vendégszereplő társulat vezetőjével beszélgetett Szekáry Zsuzsanna a műsor létrejöttének körülményeiről, a cirkuszművészet háború sújtotta ukrajnai helyzetéről és a társulatukra gyakorolt hatásairól.
Fotó: Urbán Ádám
Édesapja, Sergeii Kabakov 2010-ben alapította a családi utazócirkuszukat. Mivel valami újdonságot szerettek volna létrehozni, egy jégcirkuszi előadást hívtak életre, de akkor még szintetikus műanyag jeget használtak.
„A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett szétesése vetett véget egy három éven át tartó, grandiózus jégcirkuszi projektnek, ami a világ minden táján nagy sikert aratott. Ez adta az ötletet a saját jégcirkuszi előadásunkhoz, ám nekünk sokkal nehezebb dolgunk volt, mert semmilyen állami segítséget nem kaptunk, saját tőkéből és ötletekből kellett dolgoznunk. A műsor két elemből, artistaprodukciókból és jégrevüből áll össze. Eleinte a művészek egymást tanították, a műkorcsolyázók korcsolyázni az artistákat, az artisták pedig a cirkuszi zsánerekre a korcsolyázókat” – eleveníti fel Oleksandr a kezdeteket.
A fiatal férfi akkoriban szervezői feladatokat látott el a cirkusznál, ugyanis akkortájt szerezte meg az első diplomáját a Kijevi Egyetem vámügy szakán.
„Annak ellenére, hogy a cirkusz világában nőttem fel, fontosnak tartottam, hogy ne csak artistaművész legyek, hanem a felsőfokú tanulmányaim által megszerzett tudással is segíteni tudjam a cirkuszunk működését. A vámügyi végzettség mellett 2020-ban cirkuszi rendezői diplomát is szereztem” – mondja Oleksandr, aki évek óta társulatvezetői feladatokat is ellát.
Kérdésemre, hogy milyen feladatai vannak egy társulatvezetőnek, mosolyogva azt válaszolja, hogy könnyebb felsorolni, hogy mik nem tartoznak a hatáskörébe.
„A társulat tagjai minden kérésükkel és kérdésükkel hozzám fordulnak a mindenkit érintő problémáktól kezdve, a magánéleti és egészségügyi kérdésekig. Ez egy bizalmi pozíció is, ami nagy felelősséggel jár, ugyanis a társulat minden tagjáért én vállalom a felelősséget” – avat be Oleksandr, aki az orosz-ukrán háború kitörése előtt Lembergben lépett fel a társaival, majd visszatértek Ukrajnába. Az események átírták a társulat terveit, voltak, akik külföldre menekültek, mások honvédőknek álltak. Mivel megfogyatkozott a társulat, át kellett alakítaniuk a műsorukat, mielőtt Budapestre érkeztek.
„Ukrajnában még működik néhány cirkusz, amik távol esnek a frontvonalaktól, de ha légiriadó van, azonnal abba kell hagyniuk az előadást és a közönséggel együtt a legközelebbi óvóhelyre kell menniük” – válaszolja Oleksandr, amikor a cirkuszművészet ukrajnai helyzetéről kérdezem.
Bár most biztonságban vannak, úgy gondolom, nem lehet könnyű számukra száz százalékot nyújtani a porondon, ám Oleksandr rácáfol: „Egy artista amikor porondra lép, teljesen kikapcsol, háttérbe szorítja az érzéseit és a gondolatait, eggyé válik az általa előadott produkcióval. Szerintem ez minden artistára jellemző. Aztán ha legördült a függöny, a gondolataink ismét otthon járnak”.
A Fővárosi Nagycirkuszban viszont nagyon jól érzik magukat a társulat tagjai, a fellépések mellett rengeteget gyakorolnak, folyamatosan fejlesztik a produkciókat. Oleksandr külön kiemeli az intézmény technikai stábját, akiknek köszönhetően a szokásos 5 nap helyett 3 napra rövidült a jeges porond felépítése. Viszont a társulatvezető nem tud hozzászokni a légiforgalom zajához. „Mindig összerezzennek a repülőgépek zajára. Kijev agglomerációjában laktunk és másfél hónapon át, megállás nélkül cikáztak a fejünk fölött az orosz repülőgépek, amik bombázták a városainkat. Ezért reflex-szerűen összerándul a gyomrom a repülők zajától. A társulatban mindenkinek saját története van, voltak, akik életveszélybe is kerültek” – mondja Oleksandr, akinek barátságos mosolya hirtelen eltűnik az emlékek súlya alatt. Amikor a jövőről kérdezem, bizakodó, a nyári szezonra több ajánlatot is kaptak, de ha valamiért meghiúsulnának, visszatérnek Ukrajnába, ahol most talán még nagyobb szükség van a cirkuszművészet adta csodára, mint bármikor.
Szekáry Zsuzsanna
Forrás: Fővárosi Nagycirkusz