Augusztus 4-én született Korniss Péter Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművész, érdemes művész, a nemzet művésze, a magyar fotográfia kiemelkedő alakja. 

1937-ben született Kolozsváron, nagypolgári családban. Gyermekkorát Erdélyben töltötte, családjával tizenkét éves korában költöztek Budapestre. 1955-ben felvették az ELTE jogi karára, de az 1956-os forradalom leverését követően kicsapták, mert tagja volt az egyetemi forradalmi bizottságnak. Ezután dolgozott segédmunkásként, de volt rádiószerelő tanonc is. 1958-tól a Budapesti Fényképész Szövetkezet mindeneseként fokozatosan tanulta ki a fényképezés szakmai fogásait, 1961-ben tett fényképész szakvizsgát.

1961-től három évtizeden át a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott, 1986-tól képszerkesztőként. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője volt, majd szabadfoglalkozású fotográfus lett.

1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1977 és 1980 között a World Press Photo zsűrijének, majd 1984-től nemzetközi tanácsadó bizottságának tagja. 1983-ban az amerikai Eugene W. Smith Alapítvány tanácsadó testületének tagjává választották. 1999-ben megválasztották a Magyar Művészeti Akadémia tagjává, de tagságáról később lemondott. 2012-ben csatlakozott a budapesti Várfok Galéria művészköréhez. Húsz éven át volt a Czech Press Photo nemzetközi zsűritagja és egyedüli alkotóként 2014-ben átvehette a verseny életműdíját.

1962-től néptáncot is fotózott.

A kérdésre, hogyan került kapcsolatba a táncfotográfiával, az Opera Magazinnak elmondta:

„A Budapesti Fényképész Szövetkezet riport osztályán kezdtem a pályámat 1958-ban segédmunkásként, ahol időnként kaptam egy-egy könnyebb fényképészfeladatot is. Egyik alkalommal engem küldtek ki az Operaházba egy balettvizsgára, mert minden kollégám lebetegedett. „Te hétvégenként úgyis készítesz sportfotókat, itt is ugrálnak, ott is ugrálnak” – mondta némi gúnnyal az akkori főnököm. Azt se tudtam, mi fán terem a balett. Az Állami Balett Intézet akkori igazgatója Lőrinc György volt, aki később az Operaház balettegyüttesét is vezette. Odaléptem elé, bemutatkoztam és a segítségét kértem. Szigorú, merev ember volt, de nagyon készségesen állt a rendelkezésemre, és végül olyannyira jól sikerült a közös munka, hogy később felkért, hogy az intézmény évfordulójára tervezett kötethez is én készítsem a fényképeket. A könyv A balettművészet felé címmel jelent meg 1961-ben, a címlapon Csarnóy Katalin látható. A balettnövendékekkel később is volt alkalmam együttműködni, az egyik első, tükör előtti, beállítási képemet Esztergályos Cecíliáról készítettem egy, A hattyúk tavában látható pózban, ami megjelent a Muzsika című lapban is. Ezt a képanyagot látta meg a Bihari János Táncegyüttes vezetője, Novák Ferenc, aki eldöntötte, hogy velem akar dolgozni. Másnap bement a Fényképész Szövetkezet szerkesztőségébe, ahol azt az információt kapta, hogy a tartalékos katonai szolgálatom miatt pár hónapig nem tartózkodom bent, különben is csak segédmunkás vagyok, inkább egy rendes fényképészt javasolnának helyettem. Novák „Tata” azt mondta, köszöni, de ő inkább megvár. Így is történt, és ebből bontakozott ki aztán a néptáncfotózás, majd az erdélyi körút és egy máig tartó szoros barátság.”

1967-ben dolgozott először szülőföldjén, amiko Tata elvitte egy erdélyi táncházba. Ekkor döbbent rá arra, hogy még létezik a régi, vizuálisan is megragadható, hagyományos paraszti kultúra. Meggyőződésévé vált, hogy hírt kell adnia erről az eltűnésre ítélt világról. Az Erdélyben készült képeiből 1974-ben nyílt első kiállítása a Műcsarnokban óriási siker volt, az új magyar fotográfia egyik mérföldköve lett. Erdélyi képeiből állította össze első könyvét Elindultam világ útján címmel.

1978-ban kezdte el foglalkoztatni a vidékről Budapestre ingázó vendégmunkások élete, egy Budapest és Tiszaeszlár között ingázó kubikusbrigádot követett kamerájával, majd egy évtizeden át a csapat egyik tagja, Skarbit András lett képeinek főszereplője. Az ebben az időszakban készült fényképei A vendégmunkás(1988) című albumában jelentek meg.

Újra és újra visszatért nemcsak Erdélybe, hanem Moldva, a Felvidék és a Vajdaság falvaiba is.

A zárt, elszigetelt közösségek, a hagyományos népi életforma és kultúra utolsó pillanatainak megörökítésére és az átalakulás folyamatának dokumentálására. 1998-ban kiállítása nyílt három évtized erdélyi képeiből a budapesti Műcsarnokban és megjelent a Leltár, Erdélyi képek című albuma.

És ezt elsősorban az emberen keresztül szerettem volna megragadni, nem a tárgyi világon, nem a tájon keresztül, hanem mindig az embert a középpontba helyezve (…)  Amit ott láttam, az maga volt az élet. A táncház nekik nem csak egy szórakozási forma, hanem a közösségi létnek egy nagyon fontos színtere is” – nyilatkozta.

Hírnevét dokumentarista fotósként alapozta meg, ám a korábbi évek spontán rögzített képei után, az 1990-es években az addig általa nem használt, beállított fotókat kezdett készíteni, amelyek a hagyományok és a modernitás különleges keveredései. A 2006-osBetlehemes című albuma az 1969 és 1974 közötti fekete-fehér képek mellett tartalmazza az ezredforduló táján ugyanott, de mozgó stúdióban készült, megrendezett, beállított digitális technikával készült képeit. Az utóbbi években készült erdélyi vendégmunkás asszonyokat bemutató fotósorozatai már konceptuálisnak tekinthetők.

Műveit számos európai országban és az Egyesült Államokban is kiállították. 

Több fotográfiával kapcsolatos televíziós műsort is készített. Számos albuma jelent meg, 2008-ban látott napvilágot a négy évtized munkáját összegző Kötődés, 2011-ben Závada Pállal közösen készítette az Egy sor cigány – huszonnégy mai magyar című kötetet. 2012-ben a budapesti Várfok Galériában Folytatás címmel nyílt kiállítása, 2017-ben életmű-kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában Folyamatos Emlékezet címmel. 2020-ban Fotográfiák 1959–2017 címmel megjelent az életművét áttekintő, háromnyelvű fotóalbuma. Tavaly egyéni kiállítása volt a moszkvai Klasszikus Fotó Galériában, Párizsban a Liszt Intézet Magyar Kulturális Központban és a Keller Galériában.

1975-ben Balázs Béla-díjat kapott, 1976-ban elnyerte az ENSZ-pályázat nagydíját. 1983-ban érdemes művész lett, 1995-ben a Magyar Művészetért díjat, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át. 1999-ben első fotóművészként kapott Kossuth-díjat az erdélyi kultúra folyamatos megjelenítéséért a hazai fotográfiában, az életműve gerincét adó négy könyvében bemutatott népélet ábrázolásáért, amely új dimenziókat nyitott a magyar fotográfiában, itthon és világszerte elismert művészi munkásságáért. 2004-ben Pulitzer Emlékdíjat kapott. 2010-ben Magyar Örökség díjjal, 2013-ban Kölcsey Emlékplakettel, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. 2018-ban Prima Primissima díjat, 2020-ban Kriterion Koszorút kapott.

A mintegy 34 ezer tételt tartalmazó anyag a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetben (KEMKI), Korniss Péter Archívumként kutatható lesz.