1967. november 22-én született Alföldi Róbert Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Nemzeti Színház volt főigazgatója.

Alföldi Róbert pályájáról:

A színészként, próza- és zenésszínház-rendezőként, televíziós műsorok vezetőjeként, színházigazgatóként, sőt festőként is ismert művész 1967-ben született Kalocsán. Édesanyja nevelte Dunapatajon két testvérével együtt, apját csak közel a harminchoz ismerte meg. Gimnáziumba Szentesre, az akkor még egyedülállónak számító drámaszakra járt. Színházban először tizennégy évesen volt Kecskeméten, később, középiskolás évei alatt rendszeresen látogatta a vidéki előadásokat.

1992-ben a Vígszínház szerződtette. 2000-ben szabadúszó lett, 2006-tól a Bárka Színház igazgatója volt. 2007-ben a Nemzeti Színház főigazgatójának nevezték ki, a posztot 2008 júliusától 2013. június végéig töltötte be. A Nemzeti hagyományait kissé megtörve színháza számos tartalmi és formai újítással állt elő, külföldi vendégrendezőkkel is dolgoztak, s az általa vezetett társulat sikeres csapattá állt össze. A harmadik évad, amit ők magyar évadnak és csúcsévadnak neveztek, nyolc darabja között hat magyar művet állítottak színpadra, közülük négy ősbemutató volt. A színház többnyire teltházzal működött, előadásaik nem csak a hagyományos színházlátogatókat, de a fiatalságot is vonzották. A színpadon kíméletlen őszinteséggel boncolgatja a kis és nagy közösségek problémáit, konfliktusait, és ezekről mint közéleti szereplő, fontosnak tartja a nyilvános véleményformálást is. Igazgatói évei során a politika kereszttüzébe került, számos nemtelen támadás érte őt magát, s általa az egész társulatot és produkcióikat, többnyire nem művészi alapon.

A nyitrai Andre Bagar Színházban, a New York Theatre Workshopban is rendezett, a portlandi Városi Színháztól, a prágai Divadlo Na zábradlí színháztól is kapott már rendezői felkérést. A Magyar Televízió A Nagy Könyv című műsorában ő rendezte meg a Micimackót, különös és újszerű értelmezésben, nagy sikerrel.

2009-ben az ő rendezésében mutatták be a New York-i Dicapo Operaházban az Emmeline című operát. 2010-ben Norvégiában állította színpadra Knut Vaage Veslefrikk című operáját. 2015-ben a Budapest Bábszínházban bábszínészekkel rendezte meg a Kabaré című világhírű musicalt. Első játékfilmjét 2007-ben forgatta Bartis Attila Nyugalom című regényéből. Az általa igazgatott Nemzeti Színházban emlékezetes rendezései voltak: Kacsóh Pongrác: János vitéz, Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, Schiller: Ármány és szerelem, Závada: Magyar ünnep, Madách: Az ember tragédiája, végül Klaus Mann: Mephisto című darabjai.

A Nemzeti után, Bécstől Szöulig rendezett külföldön és különböző hazai színpadokon is, emellett az Átrium előadásaiban színészként is megjelenik.

Alföldi Róbert a kortárs magyar művészvilág egyik legsokoldalúbb egyénisége, élete a színház, magánéletéről ritkán beszél. 1995-ban Jászai Mari-díjat kapott, emellett számos rendezői és kritikusi díj tulajdonosa: Latinovits Zoltán-díj (1993), Hegedűs Gyula-díj (1996), a főváros által adományozott legjobb rendezés díja és a színikritikusok díja (1998), Ajtay Andor-díj (1999), Ruttkai Éva-emlékgyűrű (1999), Déri János-díj (2001), Janikovszky Éva-díj (2007). 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 2014-ben a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Radnóti-díjjal tüntette ki.

Csáki Judit Alföldi színháza – Öt nemzeti év című kötetében dokumentálta az Alföldi vezette színház működését, s megrajzolta Alföldi színházvezetői portréját. Az egyes fejezeteket a művész hozzászólásai egészítették ki.

A művészről saját szavaival:

Arányok: Az a nehéz a világban – és a mi országunk is ezzel küzd –, hogy nem tudjuk eltalálni az arányokat, ami a hagyomány és a jelen/a haladás között van. Mindig átesünk a ló túloldalára. A hagyomány alap, de ha a hagyomány nem nyitott a valóságra, akkor az egy halott kultúra lesz. Az új, ami megtagadja a múltat, az is gyökértelen, halott kultúra lesz. Ehhez képest mi azzal küzdünk, hogy nem mérjük fel: ez a kettő együtt van, nem lehet számon kérni egyiket a másikon. Ha ez a kettő nincs együtt, és nem hiteles együtt, az vagy zsákutcába vagy gyűlölethez vezet.

Nyersanyag: Nem biztos, hogy lehet valami döntőt, életet formálót, jellemátalakítót tanulni a színházban. De gondolkodni, rácsodálkozni, valamilyen többletet, új szempontot kapni lehet, és ez a többlet továbbél velünk, néha segít is. Meg lehet szólaltatni a klasszikusokat úgy, hogy a mai néző találva érezze magát. A klasszikus szöveg – mint minden a színházban – alapanyag. Nyersanyag.

Pontosan: Nagyon pontosan igyekszem tudni, miért csinálom az adott előadást, illetve azt is, hogy egy helyzetben meddig mehetek el. Hétköznapi tapasztalat, hogy egyre kisebb mozgástere van annak, hogy éles dolgokról lehessen nyíltan beszélni. Ez egyrészt rettenetes, másrészt rákényszerít, hogy minden munkámban minél pontosabban és hitelesebben fogalmazzak, és a folyamatos gyakorlás teremt lehetőséget arra, hogy komolyan meg lehessen tanulni ezt a szakmát, amely még lassan harminc év után sem érdektelen a számomra.

Otthon: És folyton új helyeket keresek. Ahogyan színházban is különböző dolgokat csinálok. Munkamániámat otthonról hozom, egy kiskunsági faluból. Anyukám szegény zsellércsaládból jön, idővel aztán gazdálkodók lettek a nevelőapámmal. Gyerekként folyton csak azt hallottam, hogy keményen kell dolgozni a földeken, és amibe belefogunk, azt be kell fejezni, különben nincs mit eladnunk.

Valóság: A valóság provokatív, főleg ha egy olyan társadalomban, politikai környezetben élsz, ahol minden számít, csak a valóság nem. Az bizonyára célom, hogy valamiféle vitát, eszmecserét generáljanak a rendezéseim. Filozófiai értelemben azt gondolom, hogy minden hiteles előadás, megnyilvánulás, maga a művészet, bármilyen alkotás provokál abban az értelemben, hogy beindít valamit, bekapcsolja a motort.

Magánélet: Ebben a szakmában nehéz különválasztani a magánéletet és a munkát. És kérdés, vajon azért dolgozik-e annyit az ember, mert nem úgy él, ahogy szeretne, vagy azért nem úgy él, ahogy szeretne, mert annyit dolgozik? Ezt soha nem lehet tudni. De egyébként találkozom a barátaimmal, vásárolok, főzök – tök úgy élek, mint egy ember. Senki nem kényszerít engem arra, hogy nyolc hetet dolgozzak Szöulban, aztán itthon két nap múlva My Fair Ladyt játsszak, és három hónap múlva újra utazzak. Nekem ez jó. Frissen tart, ropogósabb így, mintha egy állandó helyen lennék. De előre nem tudtam, hogy így fogok élni. Így alakult.

Szelep: A színház továbbra is szelepként működik, épp mint a 70- es, 80-as években. Ráadásul pontosan tudható, hogy mely alkotóknál lehet erre számítani. Már nincs belőlük olyan nagyon sok, nem hinném, hogy őket megunná a közönség. Mióta egyre gazdagabb anyagot kínál a valóság a színházcsináláshoz, komoly esztétikai kérdés, hogy mennyire kell direkten fogalmazni. Számonkérik bizonyos ilyen típusú előadásokon, hogy miért mondanak ki mindent, miért fogalmaznak ‘plakátszerűen’. Ezt az én rendezéseimről is szokták mondani.

Nemzeti: Amit elértünk a Nemzetiben, azt ugyanis nem magamnak értem el. Azt az országnak értem el. Egy ilyen döntés üzenete pedig egyértelmű: tök mindegy, hogyan dolgozol, egy dolog számít: a lojalitás. Hogy mellettünk állj. Akkor maradhatsz, bármit művelsz, akármilyen a teljesítmény. Ha nem, menned kell, függetlenül attól, elértél-e valamit. Azért bénító ez az elvárásrendszer, mert feleslegessé teszi a munkát, az alkotást, a teljesítményt. Ezért olyan romboló. Az egész alján tehát a politika van, ezért lett belőle nemzetközi balhé is. Nem pártpolitikai: bármilyen hihetetlen, az a húszezer ember, aki ott volt az utolsó napon, biztosan nem mind ellenzéki szavazó. De mondjuk, egyáltalán nem is érdekel, és nem is tudom, hogy hogyan szavaznak. Akik úgy álltak sorba, ahogy arra száz éve nem volt példa. Erre szerintem túlontúl elnéző hozzáállás, hogy „Mit ugrál itt ez az Alföldi? Jön valaki más és majd kiderül, jól csinálja-e”. A probléma ugyanis nem az, hogy nem én folytathattam.

A lebonyolításról nem is szólva: az egyik pályázó beosztottjai a döntőbizottság tagjai – ez azért nagyon ciki volt. Nem túl elegáns gesztus az sem, nem is volt rá példa eddig a magyar színháztörténetben, hogy valaki az elődje egyetlen előadását sem viszi tovább. Hogy konkrétan a földdel teszi egyenlővé, ami addig épült. Itt most megtörtént ez is.

Sor: Mert a legtöbb színháznak semmi társadalmi hatása nincs. Tisztelet a kivételnek. A szakmában mindenki barátkozik szépen, beállt a sorba, megnyugodott… Csinál valaki valami cikisebb témáról előadást, aztán nem győz elnézést kérni, Ezt én abszurdnak tartom. Persze értem az eredeti kérdést: a színháznak a gondolkodásra van hatása. Csak ez most probléma. Most ugyanis megmondják, hogyan illik gondolkodni.

Csodálatos: A saját szakmámban is azt látom egyébként, hogy mindenki tudja, mi jó, mi nem jó, mit szabad, és nem szabad tenni azért, hogy kapjál pénzt. Lassan-lassan ebbe már mindenki belenyugodott. Ma arról olvasok lelkes írásokat, milyen jó, hogy a szakmai szervezetek beszélnek egymással! Csodálatos! Színház szakmai szervezetek szóba állnak egymással? Miközben politikai és vallási alapon határozzák meg magukat. De ez már nem zavar senkit. Úgy teszünk, mintha valóban szakmai szervezetekről beszélnénk. Mi ez, ha nem a rendszer elfogadása?

Ideológia:

Felnőtt: Szerintem nem lettem megfontoltabb. Felnőttem, ami azt jelenti, hogy már nem kombinálok, hogy bizonyos lépéseknek milyen következményük van. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Teljes mellszélességgel vállalom azt, ami vagyok, és azt, amit gondolok a világról. Ez a dolgom.

Civil élet: Nagyon kevés idő marad a civil életre. Évek óta rengeteg minden történik körülöttem, most meg különösen. Akkor se vagyok civil, amikor kilépek a lakásomból, és találkozom a szomszédokkal a lépcsőházban, akik nagyon kedves emberek. Ez nem panasz vagy dicsekvés. Diagnózis, hogy ez most így van. Erre szoktam azt mondani, hogy sok emeletet kell megjárnom, amikor kijövök a lakásomból, és amikor visszamegyek. Nagyon különböző a kétféle élet, de nem szenvedek ettől olyan nagyon. Nehezen átadható élmény az, amikor megállítanak az emberek az utcán, és nem csak azok, akik meg akarnak verni. Amikor azt mondják, hogy hajrá, köszönjük! Ez iszonyú jó érzés.

Jogosítvány: Lehet, hogy ez látszólag ellentmondás, de a zárt, szorongó, problémákkal küzdő emberek csinálnak színházat, és éppen azért, mert ott valahogy szabadabbak, mint a külvilágban, és jogosítványuk van arra, hogy az egyébként szokásostól eltérő életfelfogásukat kibontakoztassák. Nem úgy működik ez, hogy ha kiállsz száz ember elé esténként, akkor az életben is simán ki tudsz állni nyolcszáz ember elé.

Sosem:

Érzékenység: Minden művészeti alkotás, ami erősen fogalmaz, sértheti az érzékenységet, még ha ez nem is célja. Egy színházi előadás is teremthet olyan helyzetet, hogy szenvedélyes megnyilvánulásokat vált ki. Bárki mondhatja: ez engem bánt, de meg kell fogalmaznia, hogy miért. Nem jó, ha azonnal, indulatból – akár nem látott alkotásokról, előadásokról – mondanak értékítéletet. Ha olyanok vitatkoznak egy előadásról, akik látták azt, akkor én is boldogan vitatkozom, hiszen ezek az előadások vállaltan problematikus témákat dolgoznak fel azért, hogy kezdjünk el azokról beszélgetni.

Kérdés: Az valóban filozófiai kérdés, hogy a színháznak tükröt kell-e tartania a valóságnak, vagy sem. Én azt gondolom, hogy igen. Kérdéseket kell föltennie, helyzeteket kell bemutatnia, ez időnként erős reakciókat is kiválthat. Ugyanakkor nem lehet ideologikus, kirekesztő.

Hagyomány: Kíváncsi vagyok, mit várnak azok, akik számonkérik rajtam a hagyománytiszteletet? Ha bárki megnéz egy 20-25 évvel ezelőtti előadást felvételről, az idegen számára. A színház lényege éppen az, hogy most, ebben a pillanatban jön létre.

Ízlés: Engem az érdekel, hogy jó előadásokat csináljak. Az, hogy bizonyos embereknek ezek beleférnek, vagy nem férnek bele az ízlésébe, az egy teljesen normális dolog.

Hatás:

Hangerő: Fontosnak tartom, hogy csak akkor készüljön el egy előadás, ha van miről beszélni. Magyarországon sok kibeszéletlen fájdalmunk, hibánk, bűnünk van, amik időnként hullámokban előjönnek. Az biztos furcsa, hogy mi hangosak vagyunk. Nem próbálunk finoman fogalmazni. S ez a témákra és a művészi eszközökre is igaz. Szerintem csak így lehet, igazodva nem lehet színházat csinálni. Most kell hangosnak lenni. Ez nem arról szól, hogy valaki ideáll vagy odaáll politikailag. Azt viszont abszurdumnak tartom, hogy a művészetben ma szitokszó az, hogy liberális. Most ezt nem politikai értelemben értem. Milyen lehet egy művész azon kívül, hogy liberális? Szerintem nem lehet más.

Belső béke: Szerintem kevés dolgot nem használtam ki, de ez alkat kérdése. Elképesztően szerencsés vagyok, mert az a rettentő sokféle dolog, amit csináltam – közte néhány olyan is, amelynél sokan értetlenkedtek, hogy miért vállaltam el –, az elmúlt időben összeérett. Mondjuk, sikerült remekül kihasználnom a tévés ismertséget, a közszereplést. Lehiggadtam, vagy ha tetszik: színházcsinálóként helyreállt a belső békém. És most tényleg azzal foglalkozom, ami lényeges.

Idő: Alkat kérdése, ki, mennyit dolgozik. Én nem pöszmögök. Sok lehetőség megtalál, amiről nem szeretnék lemondani. Ráadásul rengetegen munkálkodnak azon, hogy mindenre jusson időm. Engem pedig vár az autó, elvisz, megérkezem, és csinálom azt, ami rám tartozik. Készülni is tudok, akkor is, ha egyszerre két-három feladatot végzek. Van, akit leszedál, de engem a nehéz időszak inspirál. Persze panaszkodom, hisztériázom, arról beszélek, mennyi dolgom van, és hogy nem bírom tovább. De hazudok.

Ezer százalék: Nem akarok olyasmivel foglalkozni, amihez nem értek. Ezer százalékig bízom a munkatársaimban, önállóságot tudok nekik adni. Inkább csalódjak – ami egyébként nem baj, és ami még soha nem fordult elő -, mint folyamatos stresszben éljek a csapatom iránti aggodalmamban. Ha nem bíznék másokban, akkor magamban nem hinnék, és akkor rossz főnök volnék. Ezzel együtt persze, hogy vannak konfliktusaink. Előfordul, hogy mint „főnök” közlöm: úgy lesz, ahogy én mondom. De a kollegáim mernek nekem nemet mondani.

Tízparancsolat:

 SZFE: A lényeg az, hogy fiatal emberek, akik a jövő, és akik egy másik generáció, azok nem tűrik el, hogy butának, hülyének, befolyásolhatónak tekintsék, és nem önálló gondolkodású lényként kezeljék őket. Ez új a magyar társadalomban. Mert mi ezt nagyon hamar mindig benyeljük, ennek is nagyon szép történelmi hagyományai vannak, visszatérve arra, hogy vajon tanulunk-e abból, ami történik. Ugyanazok működnek, mint az ’50-es években, ugyanazok a mondatok hangzanak el, mint akkor. Jó, nem jön még a Volga. 

Párbeszéd: A párbeszédnek – ahogy azt a mai szakmai beszélgetésen tapasztaltam – az is gátat szab, ha egy résztvevő képtelen kerek magyar mondatokban fogalmazni, és az is, ha az számít, hogy politikailag kiegyensúlyozott legyen a hozzászólok összetétele. Az gáz. Jó lenne, ha párbeszédeinkben a szakmaiság és nem a politikai kiegyensúlyozottság lenne az elsődleges szempontunk. Könyörgöm, vegyük figyelembe, ki mennyire hiteles! A szó szoros értelmében életbevágó lenne, hogy most ne a saját pecsenyénket sütögessük. Csak az összefogásban van erő. Én elég öntörvényű vagyok, és nem szeretem az össznépi akciókat, mert ott mindig bűzlik valami, mégis hiszem, hogy most lényegileg ugyanazt kéne tennünk. Szerintem nem kéne finomítani a gondolatainkat a színházról. Nem igazodni kellene. Nem arra kellene törekedni, hogy minél kevésbé látszódjunk, hanem éppen ellenkezőleg. Minőségileg, társadalmi ügyekről kéne beszélnünk. Az nagyobb erővel bír, mint bármilyen szervezet levele, mivel közvetlenül az emberre, a nézőre, a gondolkodásra hat. És ha hat, akkor nem lehet bezárni színházakat.

Gyerek: A színházat úgy kell elképzelni, mint a gyerekeket. Ha leülsz és a gyerekeknek azt mondod, hogy most erdőben vagyunk, akkor a gyerekek azt gondolják onnantól, hogy egy erdőben vannak. És ha ez jól, meg hitelesen van megcsinálva, akkor ez a felnőtteknél sincs máshogy. Ha van egy jel, amitől tudja, hogy most vagyunk 20 évvel korábban, akkor azt pontosan fogja érteni.

Zsigeri:

És ebben az országban egyre virágzóbb lehet, és kell is, hogy legyen, mert van miről beszélni. A kémia a legfontosabb: a színész hat rád és nem tudod megmondani, hogy miért. Azért, mert a színház az egyetlen olyan hely, ahol élő embert látni, aki izzad, aki kiszámíthatatlan.

Forrás: MTI, Színház.org, HVG, Civishír, Nők Lapja, Szabad Föld,  Index, Magyar Narancs, Mandiner, Life.hu, Nol.hu, Magyar Nemzet, 24.hu, Beszélő