Bár ma más időket élünk, mint az 1980-as és a 2000-es évek elején, de nem tanulság nélküli a Hevesi Sándor és az Örkény István Színház alapítását felidézni. Ez derült ki a Magyar Színházi Társaság „színházvezetési szabadegyetemének”, a Csináljunk színházat!-nak a novemberi beszélgetésén, amelyen Mácsai Pál és Tucsni András volt Csizmadia Tibor vendége.

Mácsai Pál 2000-ben kapta meg a feladatot, hogy művészeti vezetőként készítse elő a Madách Kamara önállósodását. Az Örkény Színház 2004. szeptember 21-én nyílt meg önálló társulattal rendelkező repertoárszínházként, azóta az intézmény igazgatója.

Tucsni András dramaturg a Kecskeméti Katona József Színházban kezdte pályáját, majd Ruszt József hívására, 1982-ben került az alakuló zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházhoz, 1984/1985-ös szezontól pedig az intézmény ügyvezető igazgatója volt.

Mácsai szerint a két színházalapítás között két nagyon jelentős különbséget találhatunk. Az egyik az, hogy „az egy másik ország volt”, azaz 1982-ben a szocializmus államformája létezett, 2000-ben pedig már nem. Eltérés volt a két színház indulása tekintetében is. Zalaegerszeg a kaposvári, illetve a Déryné Színház állandó játszóhelye volt, tehát potenciális és valós közönség is létezett, ugyanakkor a város nem rendelkezett önálló társulattal és színházépülettel; míg Budapesten létezett és anyagilag prosperált a Madách Kamara, amelynek művészi koncepciójával a későbbi Örkény alapítói nem értettek egyet.

Közös vonás azonban az, hogy egyfajta alulról jövő kezdeményezésnek tekinthetjük is a két színház megalakulását. Zalaegerszegen a helyi pártvezetés igénye hívta életre – bár némi ellenszélben, tette hozzá Tucsni András, mert a lapokban arról is írtak, hogy inkább uszodára és óvodára lenne szükség –, Budapesten pedig a Madách másféle művészi igénnyel és alkotói szándékkal fellépő fiataljai kerestek helyet ennek a megvalósítására.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, még stabil anyagi környezetben kezdődött el a gondolkodás Zala megyében a színházról, ám amikorra a tervek megvalósulhattak, épp elkezdődtek a megszorítások. Kis szerencsével azonban mégis elindulhatott az építkezés, ami egyaránt jelentette a művelődési ház színházi igények szerinti átalakítását, valamint a társulat- és a közönségépítést, s ezek mindegyikében komoly szerepet játszott Ruszt József.

Az ő vezetői kinevezését többen ambicionálták – köztük Merő Béla rendező, aki a városban amatőr színházat csinált vagy Bőgel József az akkori kulturális minisztérium munkatársa–, de voltak, akik saját karrierjüket szerették volna kiteljesíteni. A végső döntést minisztériumi szinten hozták meg, és a színház művészeti vezetését a formátumos, szuverén színházi alkotóra, a Szegeden otthonra nem lelő Ruszt Józsefre bízták. Ruszt különleges kéréssel állt elő, idézte fel Tucsni András: egy előévadot kért a hivatalos megnyitás elé, amikor elkezdte térszínházi és gyerekeknek, fiataloknak készült beavató színházi előadásaival szervezni a majdani közönséget, és rájuk a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett.

Mácsai Pál elmondta, a színházat igazgató Kerényi Imre először elutasította őket, majd amikor a véletlen – azaz a Madách Színház felújítása és a fővárosi rendelkezés, hogy a Madách Kamara legyen leválasztva a nagyszínházról – lehetőséget biztosított az önállósodásra, az egykori osztályfőnök maga kereste meg a volt tanítványt. Az új színházat érintő kiírás azonban bulvárszínházra szólt, ez Mácsait nem érdekelte, ugyanakkor Kerényi Imre nyitott volt arra, hogy saját igazgatói pályázatához csatoljon egy önálló társulattal, repertoárrendszerben működő prózai drámaszínházra vonatkozó fejezetet, amit Mácsai Pál jegyzett.

A főváros vezetése ezt elfogadta, és három év alatt megtörtént a leválasztás, amit a repertoárváltás tekintetében is a fokozatosság jellemzett. „Fontos és markáns pillanat volt Hofi Géza halála. Ez a tragikus esemény a mi működésünk első évének a végén történt. Addig Hofi is jelen volt a színházban, a működése meghatározta a teljes repertoárt és a színházi gondolkodást. Az a vákuum, ami ennek a nagy-nagy röhögtetőnek, komédiásnak a halálával keletkezett, tulajdonképpen segítette azt, hogy ebbe a vákuumba beszivároghatott az új gondolkodás. Egyszer csak kiderült, hogy valóban van szükség, vagy nem, szükség talán nincs, de van igény a városban még egy prózai drámaszínházra” – idézte fel az indulás évét az Örkény Színház igazgatója. Mácsai elmondta, sokan nem hittek az áthangolásban, és arról is beszámolt, mik voltak azok a lépések, amikkel formálódott és kicserélődött a közönség, az esztétikai választóvonalként Kovalik Balázs Borisz Godunov-rendezését jelölve meg.

Ezúttal is szó esett a társulatszervezési elvekről, a már ismert szőke pár-barna pár elméletről, valamint egy másik, szintén Ruszt Józsefhez köthető alapvetésről, mely szerint ha Rómeó és Júliát ki lehet osztani egy színházban, akkor van társulat. Zalaegerszeg kapcsán arról is szó esett, hogy a Budapesttől való távolság befolyásolta a társulat létezését: két-három évvel az alapítás után a többen elszerződtek fővárosi vagy a fővároshoz közelebbi színházakhoz.

A társulat formálásában a rendezőknek is komoly szerepe van. Mácsai elve: vendégként mindig magánál jobbakat hív. A két évtized alatt a hitelt adó nagy öregek és középgenerációs rendezők – Babarczy, Ascher, Mohácsi, Bagossy, Zsótér – mellett pedig kinevelődött egy saját rendezői csapat is Polgár Csabával, Gáspár Ildikóval. Az Örkényben a fiatalokra nagy hangsúlyt fektetnek, amit az is bizonyít, hogy egy Covid-mentes 2019/2020-as évadban négy 30 éves és négy 40 év körüli rendező dolgozott volna a társulattal.

Mindkét színházban az előadásokkal akarták közönséget megfogni, nem pedig – a korszakokat szóhasználatban megkülönböztetve – propagandával vagy marketinggel. „Nincs az az ideológia vagy hangoztatott elv, ami az unalmat vagy az érdektelenséget felül tudja írni” – szögezte le Mácsai. Tucsni András kiemelte a sikerhez elengedhetetlen „helyzeti energiát”, amitől egy társulat éveken keresztül együtt tud létezni, gondolkodni, és képes arra, hogy egy vezető irányítása alatt képviseljen egy közös eszmét, ugyanakkor a külső elismerést, a díjakat, fesztiválsikereket is megemlítette mint olyan faktort, ami a fenntartó vagy a közönség szemében stabilizálni tudja egy színház helyzetét.

Bár húsz év különbséggel és eltérő célokkal, klasszikus népszínházként, illetve művészszínházként indultak, a beszélgetést vezető Csizmadia Tibor szerint mégis közös nevezőre hozható a két színház létrejöttük körülményeit tekintve, hiszen ahhoz, hogy a politika valakit helyzetbe hozzon, megkérdőjelezhetetlen alkotónak kellett lenni; ma viszont Csizmadia szerint kevés olyan ember kap színházvezetési lehetőséget, akit a művészete hitelesít.