Március 31-én premiert tart a Szkéné Színház, a TRIP Hajó és a Transzformáció Alapítvány, online is látható lesz közös összművészeti előadásuk, az Én vagyok a szél. Jon Fosse ritkán játszott darabjáról a Jászai Mari-díjas rendezővel, Szabó K. Istvánnal beszélgetett Dézsi Fruzsina.

A magyar színpadokon alig-alig tűnnek fel Jon Fosse drámái. Szerinted mi az oka annak, hogy egy ilyen emblematikus alak nem tudott még betörni az itthoni színházi életbe?

Általában a magyar színház idegenkedik a meta-narratívától. Márpedig a norvég író világa valahol a történelem mögött zajlik, és elsősorban az ingerekről szól. Fosse hálót fon, nem falakat épít, így nehéz behatárolni térben és időben a történéseket. Nála a víz, a szél, és a homok a meghatározó mozgató erők, és a természeti hatás az emberi cselekvésre is kiterjed, nagymértékben befolyásolva az egyén autonómiáját. Az ő színháza érzéki, szinte megfoghatatlan, hang és fény, ember és árnyék kölcsönhatása. Hangulat szempontjából sem könnyen emészthető ez a világ, mert amennyire beszippant, olyannyira elidegenít, egyetlen állandója a nyugtalanság.

Te hogyan találtál rá Jon Fosse szövegére?

Megfelelő játékalapot kerestem két színésznek. Ez a darab, eredeti formájában két férfi szereplőre van írva, de úgy éreztem, ugyanolyan hitelességgel kiosztható két nőre is, hiszen a dráma cselekménye egyáltalán nem korlátozódik valamely nem sajátos megnyilvánulásaira. Ami nagyon megfogott benne az a belső mozgások dinamikája, a hullámzás, az érzelmi árapály, mely folyamatos ostrom alatt tartja a nézőt, mintha az mindvégig ott állna, egy kődobásnyira, a vízben.

Fosse nyelve rendkívül zenei, történetmesélése balladisztikus. Ahogyan ő maga is mondta egy interjújában: „számomra a nyelvnek énekelnie kell. Nem csak a vers nyelvének, de a színdarab nyelvének is. (…) Ezt a dallamot el lehet énekelni különböző nyelveken, és elénekelhetőek népdalként, rockként vagy klasszikusként. Sokféleképpen működhet, amíg a dallam ott van!”  Ez az erős zeneiség milyen rendezői kihívások elé állított téged?

Hagytam a partitúrát érvényesülni. Ezt tényleg csak úgy lehet olvasni, ha az embernek van füle hozzá. Két szólam bontakozik ki az alapzajból, néha együtt mozog, párhuzamosan, néha ellenmozgást észlelünk, de a legnagyobb hatása a csendnek van, ennek az üres kottalapnak, mely teljesen váratlan fordulatok előjeleivel töltődik fel. Aztán vannak a visszatérő motívumok, látszólag ismétlések, de mégsem azok, hiszen örvényszerűen, minduntalan más pályán mozognak, más-más hangsúllyal, és egyre beljebb, közelebb sodornak az elkerülhetetlen végkifejlethez.

Maga az előadás erőteljes összművészeti jegyekkel rendelkezik. Mennyi szabadságot kaptak a társművészek munkájukban?

Improvizációk alapján kezdtünk el dolgozni, meghatározott témákra. Ezeket a témákat Fosse látomásaiból kölcsönöztem. A színészek – Szorcsik Kriszta és Fazakas Júlia – ösztönös megnyilvánulásait figyeltem jó ideig, amit izgalmasnak találtam, azt félretettük, fejlesztettük, majd az így kifejlesztett játékalapokhoz elkezdtünk hozzárendelni szövegrészleteket, és a rendszer összeállt. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatnék, hogy az előadás szabad asszociációk révén épült meg. A zenét Cári Tibor szerezte, az animációkat Karácsonyi Attila szerkesztette, Böjti Natália a színpadi mozgást finomította.

Mit lehet tudni tulajdonképpen a történetben megjelenő két figuráról, az Egyikről és a Másikról? Két külön ember, vagy egy embernek a kivetülései?

Az egyensúly megőrzése a tét. Ez megjeleníthető két különböző erőben, vagy akár egy alakban. Nekem első olvasatra a közlekedő edények elve jutott eszembe róluk, hiszen folyamatosan kiegészítésre törekszenek az egyensúly fenntartásához. Az Egyik megszűnni vágyik, a Másik az életet szorgalmazza.

Mit gondolsz, a történetben benne rejlik a boldogság, vagy legalábbis a megnyugvás lehetősége?

A lehetőség mindig ott van, kérdés, hogy képesek vagyunk-e élni vele. Fosse hősei boldogtalanságra vannak kárhoztatva, bennük sokkal erősebb az elvágyódás, mint a kompromisszumkészség. Így, ebben a történetben is, a vég már a kezdetben kódolva van. A fátum igézete határozza meg döntéseik, viszonyaik milyenségét, ilyenformán a megsemmisülés is a megnyugvás egy formája.

A szöveg „díszlete” a tenger, a zord norvég táj, ami kevéssé ismerős. Mennyire tud a történet univerzális lenni?

Az ember mindenkori magánya soha ki nem merülő tanulmányforrás. Ez a történet az ember magányáról beszél, ami egyszerre méltóságteljes és gyalázatos. A zord északi táj csak keret: a magány itt nyirkos, hideg és huzatos. Gondolom, a magány délen sem kellemesebb, legfeljebb perzselően tikkasztó.

Számodra mit jelent a partot érés?

Valamiféle biztonságot, talajt, újratervezési lehetőséget.

Az előadásról felvétel is készült, amelyet március 31-én, majd április 17-én és 30-án is láthatnak az érdeklődők.  Ehhez mennyire kellett áthangolni a koncepciót?

Egy felvétel sosem képes visszaadni az előadást teljes valójában, hiszen kimarad az itt és most zajló kölcsönhatás élménye. Ez az előadás azzal kezdődik, hogy a néző légzését hozzáigazítjuk a színész levegővételéhez. Ez nem történhet meg a felvételen keresztül, mint ahogy azok a sajátos távolodások és közelítések sem, melyek színpadi eszközök által valósulnak meg. A képernyő, a kamera, egy másik szabályrendszerbe szervezi őket, próbáltuk valamelyest ezt hozzáigazítani az eredeti szándékhoz, több-kevesebb sikerrel.

Az Én vagyok a szélben a nyelv jelenti a cselekvés terét. Ez mennyiben ruház nagyobb befogadói feladatot a nézőre?

– írja Fosse, mondja az Egyik, és a szavak tökéletlenségét fogalmazza meg. A nyelv önmagában nem tudja kifejezni a mondanivalót, a lényeget, ahhoz társul a Másik beleérző képessége, és egy Harmadik, a néző interpretációja is. Így egész. Kétségtelenül ez a fajta cselekvés nagyobb kihívás elé állítja a nézőt. Neki kell folytatni egy-egy gondolatot, mérlegelni – saját élettörténetének tanulságain keresztül – egy gesztus értékét. Ugyanakkor ez nagyobb lehetőség is az elmélyülésre.

Szerkesztette: Dézsi Fruzsina

Az előadásra itt lehet jegyet váltani.