A hatodik napon című darabot a szerző, Szakonyi Károly születésnapján mutatta be – Szacsvay László főszereplésével – a Rózsavölgyi Szalon. Mertz Tibor Bélát alakítja benne. De nemcsak erről a figuráról kérdeztük őt, hanem színházi életünk jelenlegi helyzetéről is.
Szakonyinak általában az Adáshiba című művét szokták színpadra állítani, A hatodik napon című drámáját a hetvenes években játszotta a Madách Színház. Évtizedekkel később talán máshogy is mutatja magát a darab.
A máshogy-mutatás számomra izgalmas, új aspektusa a színháznak. Másfelől A hatodik napon története időtlen, Dicső Dániel rendező és Hárs Anna dramaturg kis finomításokkal kortalanná is tették az előadást. Csak apróságokon kellett változtatni, mint például az eredeti műben egy hűtőszekrényt kap a születésnapjára a papa, a mi előadásunkban egy mobilklímát. Szakonyi drámája nagyon érvényes. Amikor már létezni kezdtem a szövegben, megéreztem benne az életet.
Béla szerepe talán azért nehezebb színészi feladat, mert a többi, nagyon karakteres figurához képest ő talán kevésbé az, nehezebben megrajzolható. Bábfigura a felesége, Teréz mellett?
Nincs a darabban saját sorsa, csak hozzáad a többiek történetéhez. Kifejezetten élveztem, hogy egy ilyen szereppel foglalkozom, próbáltam színekkel megtölteni. Elsőre valóban bábfigurának tűnhet, ám bizonyos mondatai sejtetik: bár sok mindent eltűr, keményebb fickó ő annál, és az egyetlen, aki támogatja a papát, Balogh Simont, szereti őt, beszélget vele, ezt igyekeztem is hangsúlyozni. Sikerélményem, hogy Béla létező ember lett.
Szakonyival beszélgettetek a próbák során az előadásról?
Az olvasópróbán beszélt nekünk arról, hogy a saját családja történeteiből is sokat merített. Szívbe markoló az a hétköznapi szeretetlenség, ahogy mindenki éli a maga életét, senki nem figyel a másikra, még a fiatal szerelmesek sem. A papával meg végképp senki sem törődik. A „hatodik napon” cím részben bibliai utalás, de megidézi Béla feleségének az édesanyját is, aki a kórházba kerülése hatodik napján halt meg. Kiszállt a történetből.
Kiszállt, mégis folyamatosan jelen van a gesztusaival, az emlékével, a súlyával, a hiányával.
A hiánya fogalmazódik meg a hatodik napon címben is. Az anya tartotta össze a családot, ő volt a lényege, a lelke.
A Balogh család – lehetne Kiss és Kovács is – látlelete a ma Magyarországának is?
Látlelet a mai családok többségéről is. Az előadás jóindulattal mutatja be Baloghékat, akik ugyan eléggé igyekeznek, mégis mindenki a maga gondolatörvényébe merül, s nem látja a többiek gondját. Van még egy visszatérő, annyira ismerős téma: ki költözzön az egykori családi házba, ki mond le az örökségről? Béla meg is retten a hirtelen jött felajánlástól, az egzisztenciális dolgok felülírják a társas kapcsolatokat.
Játszol a Pelsőczy Réka rendezte Születésnapban is, amelyben szintén egy apát ünnepel a család. Más a hangulata ennek az előadásnak, de az alaptörténet nagyon hasonló. Párbeszédben van a két szereped?
Sokban hasonlít egymásra a két előadás, a budaörsiben is a papa születésnapjára összegyűlt család múltja, kapcsolatrendszere, konfliktusai tárulnak fel, de sokkal szélsőségesebbek az indulatok, menthetetlenül szétesik minden a végére. Nagyon jó munka volt mindkét szerep, hogy hol találom meg bennük azt, ami a saját szenvedésük, azt az életet, ami a nézőnek is érdekes és fontos.
Néhány éve eljöttél a szombathelyi színháztól, többnyire független társulatokban játszol. Zömében olyan előadásokban, amelyek élesen reflektálnak társadalmi, kultúrpolitikai kérdésekre. Számodra is érzékelhető egy ilyen változás?
Ezek a helyek, mint ahogy néhány kőszínház is, valós problémákkal akarnak foglalkozni, szemben a „remény színháza” narratívájával, amely arról szól, hogy legalább a színház ne terhelje a nézőt, kapjanak könnyed, mulatságos, andalító dolgokat. Hogy mik a fontos előadások, mit kell megnézni, hamar elterjednek.
Bár korábban már kipróbáltad a szabadúszó létet, közel a hatvanhoz nem volt nagy bátorság beleugrani a bizonytalanba?
Ez nem bátorság kérdése, ilyen vagyok. Nekem kötelező volt, hogy változtassak. Az én színészi létem a változásokra épül, nem tudok, akármilyen jó is, sokáig egy helyben megragadni. Szükségem van új impulzusokra, új emberekre, új helyekre, gondolatokra. Ilyenkor kénytelen vagyok menni!
Meddig jó egy hely, meddig tud életben tartani, s mi kell ahhoz, hogy kénytelen legyél felállni?
Ezek találkozások, olyanok, mint a szerelem, valami megtörténik a színház és köztem, szükségünk van egymásra. Amíg fenntartható ez az élmény, addig szoktam maradni. Általában az igazgatóváltáskor jövök el, mert ilyenkor éppen az a gondolat változik meg, amiért addig ott voltam. Szombathelyen nem ez volt a helyzet, Jordán Tamást akkor újraválasztották, de csak két és fél évre, s lehetett látni, hogy utána nagy változások fognak történni, én pedig nem akartam ezt megvárni. Hogy merre, akkor még nem láttam, de erre a bizonytalanságra is szükségem van.
Sokat vívódsz egy-egy döntésen?
Amikor dolgozom egy szerepen, kilométereket sétálok, hagyom őrlődni magamban a helyzeteket, a gondolatokat. Valahogy így vagyok a döntésekkel is.
Pályád során erős karaktereket, főszerepeket is játszottál, meg – ahogy te szoktad mondani – rezonőrszerepeket. Fontos, hogy legyenek nagyobb kihívások, súlyosabb szerepek?
Ennek az egészséges arányát szeretem, ha vannak embert próbáló feladatok, meg vannak olyanok is, amelyek inkább ujjgyakorlatok. Amikor nincs rajtad az a teher, hogy a hátadon viszed az előadást, azt is szeretem. Jelenleg kilenc előadásban játszom, már van dolguk az egyeztető titkároknak. Most egy operában is szerepelek.
Szoktad mondani, hogy szereted, ha a határaidból kibillentenek. A Szöktetés a szerájból, amiben bár prózai szereped van, ilyen?
Káprázatos élmény, egy egészen más műfajban tanít meg gondolkodni. Beviszed magaddal a színészt, a saját eszköztáradat kell alkalmazni az opera műfajához. Egészen más, mint azok a zenés darabok, amelyekben korábban játszottam. A Szöktetésben a zene határoz meg mindent, ahhoz igazodva kell gondolkodni a saját szerepemről. Nagyon nagy élmény volt Juronics Tamás különleges előadásában Szelim basaként részt venni. Van még egy ehhez hasonló műfaji határátlépés, Keresztes Tamás rendezésében A tizennégy karátos autó. Izgalmas koncertszínház a Budapest Bárral közösen. Zeneileg, képileg is különleges, Várai Artúr grafikus, látványtervező megrajzolta Rejtő világát, ez folyamatosan kivetítik a háttérben, olyan, mintha egy képregényben játszanánk. Az előadásban három nagyobb karaktert játszom, mindegyiküknek van egy saját dala is, szóval a próza mellett énekelek is. Erős csapatmunkából született a nagyon izgalmas előadás.
Határátlépés lett volna, ha a szolnoki színházigazgatói posztra 15 évvel ezelőtt beadott pályázatod sikerül, s vezethetted volna a társulatot? 2020 őszén a feleséged, Bodor Johanna a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére adott be pályázatot, így kétszeresen is megéltétek ezt a helyzetet.
Biztos voltam abban, hogy nem fogadnak el, mint igazgatót, gesztusnak szántam a pályázatomat. Azért írtam meg, hogy megmutassam, miként lehetne tovább gondolni a kisebb kitérőkkel szinte mindig progresszív szolnoki színház jövőjét. A váltáskor a polgármester akarata érvényesült, jó előre tudtuk, az új igazgatóval a régi Szolnoknak vége.
Hogyan viseled, amikor a hatalom, a butaság, a gyávaság dönt dolgokról?
Rettenetesen dühít, de nehéz mit tenni, korlátozottak a lehetőségeink. Egzisztenciálisan ellehetetlenítik a szakma nagy részét, hiszen színházat nem lehet másképp csinálni, csak közösen, intézményes keretek között, kell hozzá a támogatás, az infrastruktúra. Néha felcsillan egy kis remény, mint Johanna pályázata. Ha megnyerte volna, remek emberekből csinált volna csapatot.
Szombathely után sok kisebb társulatban játszottál, tavaly leszerződtél a budaörsi Latinovits Színházhoz. Kell, hogy legyen egy állandó társulat, kell a biztonság?
Nem sokat gondolkodtam, amikor Berzsenyi Bellaagh Ádám igazgató hívott Budaörsre. Szeretem ezt a színházat, a társulatot. Sokféle műfajú előadást kínál, de a műsorpolitikában semmilyen megalkuvásuk nincs, ami fontos számomra. Igényes, minőségi a darabválasztás, a meghívott rendezők sora. Az évadban lesz még két bemutatónk: Pelsőczy Réka rendezi Vinterberg Vadászatát, aztán Máté Gábor a Katharina Blumot, amelyben Takács Katival játsszuk az ügyvédházaspárt. És persze marad a Rózsavölgyi is, ahol egy másik előadásban, az Intim vallomásokban is játszom. Jól érzem most magam ezeken a helyeken.
Szerző: Marton Éva