Ismét látható a Szerelmes levelek c. darab az Orlai Produkció bemutatójaként a Belvárosi Színházban. Az előadás két szereplőjével, Hernádi Judittal és Gálffi Lászlóval beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló hosszan tartó levelezésekről, az email korával beköszöntő levelezési szokások változásáról, a barátságok tükörtartó erejéről, a plátói szerelem vs. a beteljesült kapcsolat habitusairól…

Családi Gábor interjújából:

Mi az, ami a hosszan tartó levelezésről elsőre eszetekbe jut?

László: Rengeteg levelet írtam, rengeteget kaptam, ám nagyon szomorúvá tett, mikor a kétezres évek elején átváltottunk az e-mailekre. De nem vagyok múltban élő típus, így ami leveleket a múltban kaptam, megsemmisítettem, mert ezek a levelek annak a részei, ami már elmúlt. Ez a fajta levelezés ma már, azt hiszem, nem aktuális. Csodálkozom is, hogy a Szerelmes levelek című darab még harmincpár év után is vonzza a maga nézőit. A Pesti Színház kilencvenes évek eleji bemutatója óta Juditba és belém valamilyen furcsa módon belénk “égett” ez a szöveg. Bármikor el tudnánk mondani egymásnak ennek a kétszázötven levélnek a szövegét. Ma persze ez a levelezési mód már messze nem aktuális. Ma már nem leveleznek. Ha kinyitom a postaládát, csak csekkek, fizetési felszólítások vannak benne. Ma már felhívjuk egymást, vagy ráírunk a Messengeren egymásra, ma már talán nem is működne ez a módja a levelezésnek. Van, aki még írt, kapott ilyen levelet, aki pedig nem, és nem is tudja, hogy milyen ez.

Judit: Volt ilyen hosszan tartó levelezés az életemben, és az valódi, papír formában zajló levelezés volt. Sosem a levelezésbe való beleunás, hanem a kapcsolat megszakadása miatt ért véget egy-egy ilyen levelezési folyam. Arról nem is beszélve, hogy időközben nagyot változott a levelezés módja, formája is az e-mail megjelenésével. Persze az ember az e-maileket ugyanúgy írja akár hosszan is másoknak, így most is van e-mail levelező kapcsolatom több is. Azért ez mégis más, rövidebb lejáratú, mert abban bízik az ember az e-mail esetében, hogy előbb-utóbb majd úgyis találkozunk. A Skype-pal és más elektronikus csatornák elterjedésével le is szoktattuk magunkat a hosszas levelezésről, azt gondolva, hogy a távolsági, online beszélgetésekkel közelebb kerülhetünk a másikhoz.

A hosszan tartó érzelmi kötődések, barátságok szintén jellemzők rátok?

Judit: Azt gondolom, hogy igen. Nem sok barátom van, nem is mindig tudnak a közelemben lenni, ám velük régóta tartom a kapcsolatot. Van ezek között olyan, amelyben a másik időközben Amerikába költözött, s van olyan barátom is, akivel egy rövid, röpke találkozásban ismerkedtünk meg, ritkán tudunk személyesen találkozni, de e-mailen annál szorosabb, intenzívebb a kapcsolat köztünk.

László: Csak annyit mondok, hogy skorpió vagyok, így ha nekem az adott kapcsolat fontos, akkor azt egy életen át ápolom, tartom hűségesen.  Ez a darab attól jó – egy 30 éves nézői véleményt idézve -, hogy ülünk, és két órában nézzük, hogy két ember egy életen át levelezik, érzelmileg elszakíthatatlanul kötődik egymáshoz, holott a közöttük lévő, a ténylegesen megélt szerelmi kapcsolat nem volt több, mint pár hónap… Nézzük őket a színpadon, és azt vesszük észre, hogy tulajdonképpen “ennyi” az élet… Talán egyszer vagy kétszer adatik meg ilyen egy ember életében.

Számotokra egy-egy ilyen kapcsolat milyen “extra” töltettel képes bírni?

László: Ez a darab pont arról szól, hogy két ember kapcsolata olyan erős, intenzív érzelmi ív, amely mellett a munka, a gyerekvállalás, a futószalagon végzett mindennapos dolgaink szinte alig számítanak, mert egy ilyenfajta érzelmi ív az, ami miatt érdemes élni, ami maga jelenti az életet.

Judit: Barátokat azért választunk, mert szükségünk van rájuk, nem véletlenül. A velük való beszélgetésekben, levelezésben tulajdonképpen tükröt tartunk saját magunknak. Módunk lehet e kapcsolataink által időről időre helyre tenni magunkat. Általuk, velük egyben látjuk, egyetlen ívben jelenünket, múltunkat, jövőnket. Ezek a barátságok segítő kapcsolatok, kapaszkodók, hogy együtt le tudjuk élni az életünket. Társas lények vagyunk, enélkül nem tudnánk létezni.

A társas lényről jut eszembe: volt évtizedeken át tartó szerelmi kapcsolat az életetekben, akár ha csak plátói módon is?

Judit: Ilyen szerintem csak a regényekben van… Az ember vagy együtt él valakivel, és van egy kapcsolata vele, vagy nincs. Olyan persze van, hogy egy szerelmet búvópatak-szerűen magadban dajkálsz, de az ilyennek is volt valamikor tényleges gyökere, forrása, ami ezt képes táplálni. Így aztán tudsz azzal a másikkal újra és újra beszélgetni, akkor is, ha az az érzelmi szál már nincs meg köztetek, csak nagyon nagy, mély szeretet. A szerelem számomra egy időkapszula, egy adott időben létező buborék, ami ott és akkor létezik. Az ilyen nem nagyon képes előjönni folytatólagosan.

László: Ha nem tudnám megélni a civil életben ugyanezt, akkor hogy is tudnám megélni mindezt a színpadon? Persze abban az értelemben, ahogy a darabban zajlik ez a szerelem, mert én is igen intenzív életet élek, így volt módom ténylegesen is megélni ezeket a kapcsolataimat. A levelezések helyett én mindig inkább odamentem, megszólítottam, “belekezdtem”, de tucatjával találkozunk olyannal, akár naponta is, hogy leéli valaki az egész életét a férje mellett, és közben másba szerelmes… Ám ha sikerül meg is élni, akár csak két hónapra is megélni egy ilyen kapcsolatot, akkor azért a két hónapért megérte, azt hiszem…! Az irodalom nagy szerelmei, szerelmi kapcsolatai mind nagyon rövid ideig tartottak. El tudjuk képzelni, ahogy az öreg, totyogó Rómeó összetalálkozik a nénike Júliával, hogy gyerekeik vannak, és talán el is szúrták a házasságukat?

Mennyire jellemző akkor rátok az, ami a Szerelmes levelekben érzelmileg működik?

Judit: Azt hiszem, nem jellemző az ilyen szerelem rám. Mégis… amikor ezt a darabot játsszuk, akkor az olyan, mintha velem történne. De azt hiszem, velem ilyen nem történne meg.

…el se tudnád képzelni, hogy egyszer mégiscsak megeshetne veled is?

Judit: Miért is ne tudnám elképzelni, bármit el tudok képzelni! Bármit el tudok képzelni, ha színpadon vagyok, mert ez a dolgom mint színész, ha ez a szerepem, nem? Ahogy a saját életemben is bármit el tudok képzelni, csak nem valószínű, hogy egy ilyenfajta szerelem megtörténhetne ott. Szép meg- és leélt élet van mögöttem, így elmondhatom: akár meg is történhetett volna velem, de nem történt meg.

Mostanában miket képzeltek el szívesen, hova szeretitek sodortatni magatokat az álmaitokkal?

Judit: A mi és mindannyiunk problémája most ebben a világban az, hogy annyira nehezen képzelünk el bármit, annyira nehezen tudunk vágyni valamire… Régebben voltak helyek, ahová vágyódtam: “Istenem, Hawaii vagy Amerika, az milyen jó lehet!” De most valahogy sehova nem tud az ember vágyni…, nem tudnám azt mondani, hogy ha oda elmennék, akkor jobb lenne…! Nem, ezt a problémát itt kell megoldanunk, de ez elég rossz… Elkezdhettem vidéken egy kis házat építeni, és az lefoglal engem, annak tudok örülni! Rettenetesen lassan épül, de haladunk, és minden kis szegletének örülök. Amikor ott vagyok, jólesik elmélázni azon, hogy ez vagy az majd milyen lesz. Ebben a picike körben még megadatik, hogy tudok vágyni, elképzelni, tervezni, de ez csak egy picike kör körülöttem. Mégis hálás vagyok, hogy van fotel leülnöm, olvasnom, lesnem a természetet, ami ott burjánzik körülöttünk.

László: Én folyton szerelmes vagyok valakibe. Nem az a fontos, hogy belém legyen szerelmes valaki, hanem hogy én szerelmes tudjak lenni! És nem úgy, nyilván, hogy erkélyeket másszak meg, hanem abban az értelemben, hogy mindig legyen egy másik, akiért rajonghatok. Még akkor is, ha két napig, vagy csak két hétig tart. Mert az élet annyira gazdag és szép, hogy mindig találok valamit benne magamnak! Soha nem vagyok vágy tárgya nélkül. És mindez nem abban az értelemben működik, hogy az én életemben mindig léteznie kell “vágy tárgyának”, hanem ez a dolog ettől függetlenül: jön! Talán azért, mert én eleve ilyen rajongani, vágyni vágyó alkat vagyok.

Szerző: Csatádi Gábor / PÓTSZÉKFOGLALÓ

Fotó: Takács Attila