Játékos, humoros, intelligens. Színésznő. És író és életében először most rendezett is. Bíró Krisztával beszélgettünk az ünnepekről, tervekről és a Pionírszív januári költözéséről.

Nyakunkon a karácsony és az év vége, hogy telnek egy művészcsaládnál az ünnepek?

Patchwork család vagyunk. Most már tizenöt éve az a hagyomány, hogy december 24-én a család egyik felével van egy ebéd, majd mindenki szétspriccel a szeretteit és a közeli hozzátartozóit megölelgetni és megünnepelni. Aztán este folytatjuk a karácsonyozást. December 26-án az én apai családom tagjaival szoktunk egy hatalmas karácsonyi összejövetelt csinálni. Szerencsére most már olyan sokan vagyunk, hogy csak a gyerekek tudnak asztalhoz ülni, a felnőttek állva esznek. Kicsit olaszos a hangulat, és én ezt határozottan élvezem. Ez tulajdonképpen a nagymamám szellemisége, aki már tizenhat éve nincs velünk, ő volt, aki összetartotta a családot. De nem gyászmiseként kell elképzelni ezeket az alkalmakat, mert mindenki felszabadult. Gyereküvöltözéstől és sikítozástól hangos, rettenetesen kuplerájos, és nagyon finom ebéddel eltöltött nap ez számunkra.

2022. január 13-án a Spinoza Színházba költözik a Pionírszív. Ezt az előadást 2018-ban az Örkényben mutatták be, mi a helyszínváltás oka?

2020. március 4-én, azon a napon, amikor még az összes budapesti színház utoljára játszhatott a nagy bezárás előtt, már egyszer játszottam a Spinoza Színházban az előadást. A helyszínváltás oka csupán annyi, hogy az Örkény Színházban, a Stúdióban, rengeteg előadás van, és ott levették műsorról. Én meg szerettem volna tovább játszani, és a Spinoza volt olyan csodálatos, hogy befogadta az előadást. Ez továbbra is az Örkény Színház produkciója, csak a Spinoza Színház biztosít neki teret. Teljesen át kellett alakítani az egészet, hiszen az Örkény Stúdiójában egy komplett kis varázslakást alkotott meg a látványtervező, Juhász Nóra. Ez a Spinozában nem működik, így változtattunk. Abban reménykedem, mivel a szöveg és a figura is erős és mulatságos-szívszorító, hogy Samko Tale sikeresen átköltözhet a Spinozába, pont úgy, ahogyan a nagypapája lakásából átköltözött a sajátjába. 

http://spinoza.hu/eloadasok/pionirsziv/

Többször is látható lesz a majd a Dob utcában?

A tervek és remények szerintrepertoáron marad a Spinozában. Mint mostanában minden színházi embernek, nekünk is az a célunk, hogy a nézőknek legyen kedve és bátorsága ismét színházba járni.

Milyen benne férfit játszani? Ráadásul jelen esetben értelmi fogyatékost?

Nőként férfit és értelmi fogyatékost játszani egyértelműen jó kihívás. Samko Tale értelmi fogyatékossága annyit jelent, hogy 44 évesen egy 12 éves gyerek értelmi és érzelmi színvonalán van, amit elvtelenül kihasznál valaki, így az élete kényszerpályára kerül. De többet nem árulok el, derüljön ki az előadásból. Férfit játszani én nagyon szeretek. Mindig izgalmas megalkotni a figurát, hogy ne bohóctréfa, ne utánzás, hanem valódi ember legyen. Egy férfi, akit nő játszik – hiszen játszani alapvetően jó. Évszázadokon keresztül Angliában a női szerepeket is férfiak játszották, és ezt mindenki elfogadta, senki nem ütközött meg rajta. Miért ne lehetne időnként fordítva is? Amikor elolvastam Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről című regényét Mészáros Tünde fordításában, úgy éreztem, hogy Samko Tále valójában nem nélküli lény, egy kobold. Természetesen képes szerelmet és gyűlöletet érezni, egy 12 éves gyerek szintjén. Vettem magamnak a bátorságot, és írtam a csodálatos írónőnek, vajon megengedi-e, hogy nőként eljátsszam Samkot, és Daniela Kapitáňová, színházi ember lévén (dramaturg, rendező és színpadi szerző), belelátta a lehetőséget, és rábólintott. https://youtu.be/qrFJCoM2BKY

Az Ibusár és Sárbogárdi Jolán is izgalmas feladat lehetett…

Az Ibusár sok szempontból kitüntetett helyet foglal el az életemben, ha úgy tetszik, sorsfordítónak is nevezhetem. 2007-ben mutattuk be az Örkényben, a Kék Művészügynökséggel koprodukcióban, és nagyjából 130 alkalommal ment – Budapesten, vidéken, külföldön, másfél éve játszottam utoljára Szlovákiában. Készült belőle egy film is, ott nincsenek nézők, ezt a pandémia alatt többször meg lehetett nézni az interneten. Jolán velem marad örökre, még akkor is, ha többé nem játszhatom. Azok a vágyak és álmok, amelyekért Sárbogárdi Jolán szűkölve küzd, sosem múlnak el az emberből.

Mi a jelentősége az ön számára a monodrámáknak?

Ha nagyon cinikus akarok lenni, hát nem kell hozzá partnert keresni, magamra osztom a szerepet és eljátszom. Maga a leányálom. A nem cinikus válasz szerint soha nem az az érdekes, hogy monodráma, hanem, hogy csodálatos a szerep. Valójában abban a formában, ahogyan játszottam, sem az Ibusár, sem a Pionírszív nem monodráma, hiszen vannak partnereim. Igaz, nem élő emberek, hanem hangok, tárgyak, melyeket animálok, és megpróbálok lelket önteni beléjük. Nem érzem magam egyedül ezekben a szerepekben, mert bár monodráma, hiszen egy darab színész látható a színpadon, mégsem az egyik sem.

Min múlik, hogy milyen szövegből lesz jó monodráma? 

Ugyanabból az anyagból lesz jó monodráma, mint egy sokszereplősből: akarjon valamit nagyon erősen közölni a világról. Teljesen mindegy, hogy egyetlen ember ágál, vagy 433-an dobálják egyszerre a lábukat a színpadon. Ha a szöveg személyes és igaz, akkor abból színház lesz. Mondjuk naplóból talán inkább monodráma készülhet. Az Ibusár eredetileg egyébként nem az, ezt a változatot Nádasy Erika kérésére írta meg Parti Nagy Lajos, én csak utána játszottam el. Sívó magányosságról szól. Ugyanakkor Jolánnak komplett belső univerzuma van. Ami a fejében és a szívében történik, az kifelé nem látszik– emiatt is alkalmas arra, hogy monodráma legyen belőle. Samko Tále pedig nagyon kilóg a sorból, ahová mégis tartozni szeretne. Sokszor elmondja, hogy ő igenis normális. Normális iskolába járt, tehát pontosan ugyanolyan, mint a többi ember, és ehhez görcsösen ragaszkodik. Nagyon szereti a rendet maga körül, ennek megvalósulása érdekében tesz olyan dolgokat, amelyekkel elvágja magát a külvilágtól, a társadalom szerencsésebb részétől. Mindeközben nagyon mulatságos is. De többet tényleg nem mondhatok, mert bízom benne, hogy a vannak, akik szeretnének szűz szemmel beülni erre az előadásra.

Íróként is ismerhetik már, hogy indult önben a vágy, hogy publikáljon? 

Amikor a fiam egész kicsi volt, egy afféle kimenős délutánon moziban láttam A lápvidék gyermekei című csodálatos francia filmet. Ebben egy idős hölgy felidézi a gyerekkorát, édeskeserű, tipikus francia film módjára. Erről eszembe jutott a nagymamám, aki akkor még élt, és én mindig meséltettem őt az életéről. Tipikus huszadik század eleji sors volt az övé: kevés iskola, nagy történelmi traumák, árvaság – aztán a saját hajánál fogva mégiscsak kihúzta magát minden rosszból, ráadásul örök derűvel. A film után pár héttel véletlenül találtam a Népszabadság utolsó oldalán egy apró betűs hirdetést egy film-szinopszis pályázatról. Megírtam a nagyanyámat először egy oldalban, aztán, továbbjutván, forgatókönyvet írtam belőle, és megnyertem a versenyt. Bár film nyilván sosem készülne belőle, de így lett az életem része az írás. Mostanság a viszont.hu társadalmi-kulturális internetes magazinban jelennek meg tárcáim.

Hogy jött az ötlet hogy Molnár Piroskával készülő könyvhöz?

Felkértek rá. A Corvina Kiadó akart egy beszélgetős könyvet Molnár Piroskával a 75. születésnapjára. Először Csáki Judit kezdett Piroskával interjúzni, de Juditnak olyan sok elfoglaltsága volt akkoriban, hogy abbamaradt a munka. Végül a kiadó igazgatójának, Kúnos Lászlónak jutottam eszébe. Piroska elfogadott, így vágtunk bele. Boldog vagyok, hogy általam valósulhatott meg a könyv. A Piroskával töltött idő olyan volt, mint egy életismereti szabadegyetem.

A Női posta című színházkoncertben írói-szerkesztői-rendezői minőségben volt jelen, hogy jött a feladat?

Presser Gábor hívott. Készült egy csodálatos CD-könyv Oláh Ibolyával, amin kortárs és kevésbé kortárs verseket zenésített meg Presser Gábor. Nekem a cédéhez annyi közöm van, hogy vokálozok az egyik számban. Azonban sokat beszélgettünk Gáborral, mert többet éreztünk ebben az anyagban. Színházat is. Így lett az írói-szerkesztői feladat az enyém, majd Presser javasolta, rendezzem is meg.  S bár soha nem akartam rendezni, tényleg soha, ebben az esetben kivételt tettem, hiszen én raktam össze az anyagot és tudtam, mit szeretnék látni a színpadon.  Szeptemberben mutattuk be a Marczibányi Téri Művelődési Központban és az előadás repertoáron marad. Ibolyán kívül két csodálatos muzsikus: Födő Sándor és Furák Péter van a színpadon, akik elengedhetetlen résztvevői a produkciónak. A látványt Virág Vivien és Vető Gábor álmodta meg. Csodás emberekkel dolgozhattam, nagyon szeretem ezt a munkát.

Csak Budapesten lesz látható vagy tervben van egy országos turné?

Úgy is van kitalálva a díszlet, hogy lehessen utaztatni. Azt tudom, hogy nyáron biztosan lesz különböző szabadtéri színpadokon, de a pontos helyszínt, dátumokat még nem. 

Mik a tervek, fogadalmak a 2022-es évre? 

Fogadalmaim nincsenek, ha elhatározok valamit, akkor azt próbálom megvalósítani, függetlenül attól, hogy szilveszter van-e, vagy május 35.-e. Be kellene fejeznem egy könyvet, amit kicsit túlhordtam, de erről most nem mesélek többet, el ne pénecoljam. Nagyon remélem, minél többet fogok játszani az Örkény Színházban. De bízom benne, hogy máshol is. Bár nagyon ragaszkodom az Örkényhez, roppant inspiráló időnként kilépni a komfortzónából, és most nem feltétlen csak kőszínházi elfoglaltságokra gondolok. Komolyabb konkrétumot még nem tudok mondani, de remélem, az élet hozza magával azt, amire vágyom, vagy legalább egy részét. 

Szerző: Sárosi Emőke