Barti Lehel András a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős magiszteri színész szakos hallgatója, a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum színésze. Az életben tett kanyarokról, hazatérésről, állandó nyughatatlanságról beszélgetett vele Kiss Eszter, volt kovásznai iskola- és színjátszós társa, harmadéves teatrológia szakos hallgató.

– Honnan, hogy érkeztél a színészetbe?

– Szeretem, ha szeretnek. Persze hozzátett az is, hogy színjátszó körös voltam, de azon is vacilláltam, hogy pap, esetleg biológus legyen belőlem. A múltkor láttam egy interjút Lukács Lacival (A Tankcsapda alapító énekese. A szerk.), aki elmondta, hogy kiskorában a székre állva énekelt, táncolt, verset mondott. Karácsonykor én is Ady Endrét szavaltam a családnak, amiből egy idő után kezdett elegem lenni, gátlásos lettem előttük. Most is ők az egyetlenek, akik előtt szorongok a színpadon, teljesítménykényszerem lesz. Akkor vagyok a leglazább, ha a nézőtéren ülők nem ismernek, akkor nincs vesztenivalóm és önmagam lehetek. De azt folyamatosan próbálom megfejteni, hogy mitől vagyok én érdekes vagy legalább nézhető a színpadon. 

–  Apukád féltett ettől a pályától, nem támogatta, hogy színésznek tanulj.

– Nem. Másodéven a buszon ülve jöttem rá arra, hogy ezzel a szakmával nem fogok hipp-hopp meggazdagodni. De fölöslegesnek is érzem halmozni a pénzt, mert azt nem viszed magaddal. Minden szerepemben arra törekszem, hogy a legemberibb és empátiára érdemes oldalát mutassam meg a figurának. Muszáj eldöntened, hogy milyen színházat szeretnél csinálni, és azt, amennyire csak lehet, követni, a színházról való gondolataidhoz hű maradni. Ettől függetlenül amióta be kell osztanom a fizetésem, kezdek rájönni, hogy fölösleges áltatni magunk, mindenhez pénz kell. Teljesen megértem most már, hogy miért nem akarta nekem édesapám ezt a pályát. Még vannak kisebb konfliktusaink, de ez természetes, hiszen mint ahogy mindenkit, minket is meghatároztak bizonyos körülmények, ezektől lesz az ember olyan, amilyen. A körülmények teszik rosszá vagy jóvá az embereket.

– Többször vállaltál kétkezi munkát, hogy színészi tanulmányaidat finanszírozni tudd.

– Első év után dolgoztam először Németországban. Sokszor bántam, hogy azt a nyarat nem színházi élményekkel töltöm, ilyenkor azzal nyugtattam magam, hogy a munka nemesít és minden felhasználható színházi tapasztalatként. Ha másom nincs, a problémákból táplálkozom. A lényeg, hogy gondolkodj és tudatosan dolgozz. Amikor reggeltől estig csinálod a kerítést, akkor is rájössz valamire. Láttam embereket, megértettem, hogy milyen a viszony kint a munkáltatók és a dolgozók között. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem, és nagyon sok pénzt. Tehenet fejtem, karámot építettem, gyümölcsöt szedtem, összefogdostam a lámákat, traktoroztam. Mindig szerettem a falusi életet, de volt, amikor szégyelltem. Első éven otthon a mínusz fokban hasogattam a fát, és miközben fogtam a fejszét, végigfutott az agyamon, hogy ugyanezekkel a kezekkel fogom meg a balett korlátot is. Ezt a kettőt mennyire kevés választja el egymástól, és mégis.  

– Nehéz volt ebbe beletörődni?

– Egy nagyon kedves barátom mondta, hogy az élet nem ott zajlik, ahol te nem vagy. Adottak a körülmények. Itt élünk, Romániában, és ezt annyira kell szeretni, amennyire csak lehet. Ha reggel úgy kelek fel, hogy miért nem születtem Amerikába például, demotivált leszek. A várakozás elpocsékolt idő, tenni kell inkább valami hasznosat. És nincsenek jó vagy rossz döntések. Döntés van, per pillanat.

– Az egyetem előtt nem igazán voltál képben a színházi világgal. Mint ahogy nekem is,  a diákszínjátszó és a sepsiszentgyörgyi színház előadásai jelentették a nézői horizontod. Az egyetem előtt mi volt a legmeghatározóbb színházi élményed?

– A Vízkereszt, vagy amire vágytok (r.: Bocsárdi László, Tamási Áron Színház. A szerk.). Tágra nyílt szemekkel tapsoltam, nem tudtam minek betudni azt az érzést. Olyan öröm fogott el! Fogalmam sincs, mitől. Már ért bennem akkor, hogy színész legyek, és azt éreztem, hogy abban az előadásban nagyon szeretnék játszani. Nem tudnám megcsinálni, de bárcsak.

– Miért gondoltad így?

– Egészen másodévig gonosz voltam magammal, mindig elégedetlen a munkámmal. Lassan vetkőztem ezt le.

– Hogyan készültél a felvételire? Egyszer megmutattad, hogy mit írtál színészeknek, hogy segítsenek a felkészülésben. 

– Hallottam, hogy színésszel kell felkészülni, és pánikba estem, mert én nem ismertem senkit. Eldöntöttem, hogy írok annak, aki épp a legjobban tetszik és érdekel, ez Pálffy Tibor volt (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A szerk.). Jó napot kívánok, felnézek önre, szeretnék tanulni öntől, most felvételizek, felkészítene esetleg? Nem válaszolt az üzenetemre. Írtam Mátray Lászlónak, és pár nap múlva mentem biciklivel Szörcsére, merthogy ott, a szomszéd faluban van háza. Üldögéltünk a kertben, beszélgettünk. Elmondta, hogy ő nem szokott ilyet csinálni, szívesen segít, viszont magamból kell kiinduljak. Utána még egyszer találkoztunk, elmondtam a szövegeimet, mondott pár tippet, gyújtottunk egy tábortüzet és beszélgettünk. Ez a beszélgetés nagyon sokat adott. A felkészítő héten aztán nagyon megijedtem. A többiek idősebbek voltak, mint én, volt színházi tapasztalatuk, tájszólásuk viszont nem… Eléggé befeszültem. 

– Ha most írna neked valaki, hogy segíts neki felkészülni, mit válaszolnál? 

– Volt már ilyen. Ajánlottam neki dolgokat, segítettem, amivel tudtam. Volt, akinek én írtam, hogy jöjjön színire. Nem jött, mert nem tudja megengedni magának. Kifogások. Nagyon megharagudtam rá.

– Mert ha neked sikerült, akkor másnak is sikerülhet.

– Igen, bárkinek sikerülhet, ha eléggé akarja.

– Mi volt az elképzelésed a művészeti egyetemről?

– Amikor felvételiztem, el sem tudtam képzelni, hogyan tanítják a színészetet. Aztán  lenyűgöztek a tantárgyaink és a dolgok, amelyekkel foglalkoztunk az egyetemen. Minden órát úgy fogadtam el, mint lehetőséget, hogy színészileg megengedjünk magunknak bármit, és így nagyon bele tudtam vinni magam a gyakorlatokba. 

– Milyen a kapcsolatod a zenével? 

– A suliban kezdtem szájharmonikázni, így kerültem közel a blues-hoz. Volt egy bandánk két hétig… Jumping Feets volt a nevünk. Gitározgattam is, de abbahagytam, amit azóta is bánok. Valami azért ragadt rám. Az egyetem alatt még néha a kezembe vettem a gitárt, mert az mindig ott van nálam. A harmadéves vizsgánk A kaukázusi krétakör volt, és Harsi (Harsányi Zsolt, osztályvezető színésztanár. A szerk.) mondta, hogy nekünk kell megcsinálnunk hozzá a zenét. Vettem az ócskán elektromos gitárt meg erősítőt, videókat néztem, technikákat tanultam, összejártunk jammelni, nagyon ambíciósak voltunk. A szövegek hangulatára komponáltuk a songokat, a Csöndes a város például vészjósló lett, a patakban ruhát mosó jelenetből popot csináltunk. Kísérleteztünk a zenével, próbáltunk elrugaszkodni, ellenpontozni.  Idővel lett jobb erősítő, finomítgattuk a dalokat, egyre jobban gitároztam. A karaoke az Office-ban (marosvásárhelyi szórakozóhely. A szerk.) sokat segített, hogy kinyíljon a torkom, megfogjam magamban az érzést, ahogy énekelem Alice Coopertől a Poisont. 

– A Két úr szolgájában is énekeltél egy szépet.

– Akkor te jó előadást fogtál ki. Többnyire nem sikerül jól elkezdenem és onnan elcsúszik az egész, de nagyon szeretem azt az előadást. Most a Love me-ben is használom a mikrofont meg a hangom, ezt éneklésnek hívom. Egyre bátrabb vagyok. 

– Voltak őszinte színpadi pillanataid az egyetemen? 

– Az őszinte pillanataimat, amikor tényleg áldott emberi és alkotói állapotba kerültem, a Társulat című vizsgaelőadásalatt sikerült megélnem első éven. Először kellett belemenősen monológot mondanom, és sikerült megéreznem magamban egy-két mélységet. Aztán jött a Csehov, amelyben Jását osztották rám, és megtanultam használni a nagyobb gesztusokat, a verbális megnyilvánulásaim, a testem. 

– Közel két méter vagy, hosszú végtagokkal. A testalkatod, a mozdulataid meghatározzák a színpadi jelenléted.

– Ez kiteljesedett Christopher (Demeter Márk Christopher, rendező szakos mesteris. A szerk.) A szecsuáni jólélek vizsgájában. Olyan dolgokat kért tőlem, ami én nem vagyok, hogy legyek dühös, mérges. Akkor is kinyílt bennem valami. A kaukázusi krétakörbenpedig igazán eldobtam az agyam. Amikor bejelentem, hogy az unokaöcsémet jelölném bírónak, leülök a dobokhoz és a pergőt indokolatlanul sokáig ütöm. Kísérleteztem az idővel. Olyan jólesett, amikor a közönség kacagott, és éreztem, hogy az arcom rezdülésére is reagál.

– Tanulságosak voltak számodra ezek a megmérettetések. 

– A vizsgaelőadások és a felolvasó színházak is megismertettek velem egy darabkát önmagamból. Hogy milyen tudok még lenni. A Félelemkeresők(Rendező: Balázs Zoltán. A szerk.) alatt pedig azt éreztem, hogy a mozgás, a koreográfia, a koordináció terén mind kintebb tolódtak a határaim. Zolitól megtanultam előre tervezni a színpadon. 

– 2020 végén versenyvizsgáztál a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz. Milyen volt?

– Volt egy vicces pillanat, mind körben ültünk, és nem volt előre meghatározott sorrend, akkor mondtuk a szövegeinket, amikor úgy éreztük, hogy meg kell szólalnunk. Gogol monológot vittem, Az őrült naplójából, és úgy akartam kezdeni, hogy nekiszaladok a falnak. Így is tettem, de valaki megelőzött a megszólalással, úgyhogy visszaültem, kivártam, aztán megint nekiszaladtam… A fal előtt megálltam és legyintettem egyet. Felvettek. Egy évadot töltöttem ott, mielőtt elszerződtem Kézdire.

– Mit jelent neked az otthon? 

– Nagymamám szörcsei házának szagát. A hangokat: a Nóta tévé, a kakas, a traktor, az ajtó nyikorgása, amikor nagymamám ki-be jár, és bejön a hideg. Én gyerekként az a fiú voltam, akit azért hívnak focizni, mert van labdája. Kicsit kakukktojásnak éreztem magam a társaságban. Jártam én is bálokba, táncoltam, részt vettem a húsvéti hagyományokban, a május elsejei kapulopásban. Ezek mind nagyon jó dolgok voltak. De a legszebb emlékeim leginkább kisebb koromból valók. Volt egy „tatám helyett tatám”, Béla bácsi, aki az állatainkat legeltette, és ő vigyázott rám. Kint a mezőn sütögettünk szalonnát, pityókát, kukoricát, megtanultam fűzfahéjból kürtöt csinálni, sípot faragni. 

– A suliban már nagyon szoros baráti társaság vett körül, az egyetemen ez folytatódott. Mi a barátság neked? 

– Amikor megérkezel a barátodhoz, nem is köszönsz, hanem odamész a hűtőjéhez, kinyitod és megkérded, hogy „nincs margarin? Reméltem, hogy kenhetek magamnak egy kenyeret, mert éhes vagyok. Na, mi a helyzet? Szevasz!” Nekem ez a férfi barátság. Minden ember, minden barátom egy lehetőség, hogy megtanuljak tőle valamit. Például kakaóval eszi a vinetés kenyeret. Ezeket az emberi dolgokat, viselkedésmintákat, gesztushasználatot eltanulom. Nem élek vissza a barátságukkal, hanem érdekel a másik ember. Szeretek lopni, kleptomániás színész vagyok. 

– Milyen Kézdivásárhelyen a színház?

– Azt érzem, hogy fiatal színészként ott van igazán dolgom, ahol még nincs kialakulva egy komplex színház. Ez nekem Kézdi. Még nagyon képlékeny. Folyamatosan érződik, hogy egy hajóban evezünk, többnyire ugyanabba az irányba. Nagy örömömre egyre népszerűbb az Udvartér Teátrum. Szerintem a nehéz körülmények rásegítik és rákényszerítik a színház működésére a kreativitást, mert alapvetően a problémákból táplálkozik, azokra keresi a megoldást. Kihívás többet játszani, mindig valami újat kell megfogni a szerepben. Nincs lehetőség a kényelemre, és engem motivál a keresgélés.

– Lokálpatrióta vagy?

– Nem egészségtelen mértékben, de kicsit igen. 

– Akkor már nem vonz, hogy ide-oda csavarogj a szakmában? 

– De! Folyamatosan keresem a lehetőséget, hogy diákokkal dolgozzak, kocsmaszínházat csináljak, osztálytermi előadásokat. Minden foglalkoztat, ami kísérleti, és minden lehetőségre igent mondok.

– Mit gondol most apukád arról, hogy színész lett belőled?

– Talán elfogadta, egy kicsit örül, egy kicsit büszke. Nagyon jó a kapcsolatunk. Amióta otthon vagyok, többet járok haza dolgozni, többet beszélek vele. Ő már nem igazán tud változni, én viszont igen. Nagyon makacs vagyok. Sokszor magamra ismerek benne. 

Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.