2002. február 3-án hunyt el Lukács Margit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a nemzet színésze.
Haláláig hű maradt a Nemzetihez
Lukács Margit 1914. december 22-én született Budapesten viszonylag jómódú, középpolgári családban. Apáca akart lenni, de egy színházi élmény megváltoztatta döntését: miután látta Rostand Sasfiók című drámáját, a színésznői pálya mellett döntött. Szülei ebbe csak akkor nyugodtak bele, amikor kijelentette, hogy csak akkor lesz színész, ha a Nemzeti Színház tagja lehet.
Kívánsága valóra vált, a Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1936-ban ösztöndíjasként a Nemzetihez szerződhetett, majd a teátrum rendes tagja, 1989-ben pedig örökös tagja lett. A társulathoz élete végéig hű maradt, de vendégművészként fellépett az Operaház, az Erkel Színház, a Zeneakadémia és a Budapesti Kamaraszínház színpadán is.
Egy hősnőalkat
Rendkívüli megjelenésű színésznő volt, igazi hősnőalkat. Impozáns tartása, sötét tónusú, bársonyos alt hangja, tökéletes beszédtechnikája, jellemábrázoló művészete tette alkalmassá klasszikus drámai hősnők megformálására. 1939-ben Németh Antal, a Nemzeti igazgatója Az ember tragédiájának kamaraszínházi előadásában, – ahol különösen fontos követelmény a tökéletes beszéd és a hibátlan megjelenés – rá osztotta Éva szerepét.
Ezt követően huszonhét esztendőn át játszotta az örök asszonyt a legkülönfélébb rendezői felfogásokban. Hosszú évekig játszotta a Csongor és Tünde Éj királynőjének szerepét is.
A világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta
A színház igazi nagyasszonya volt, s mintha az ő számára írták volna az olyan igazi klasszikus szerepeket, mint Gertrudisét (Katona József Bánk bánjában), Szilágyi Erzsébetét (Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című darabjában), Eboli hercegnőét (Schiller Don Carlosában), Jelena Andrejevnáét (Csehov Ványa bácsijában) vagy Lady Milfordét (Schiller Ármány és szerelem című drámájában). Shakespeare-től megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját.
Utolsó színpadi fellépése a Budapesti Kamaraszínházban volt: Noel Coward Forgószínpad című vígjátékában Mary Devenport szerepét alakította. Egyike volt a rádió kitűnő versmondóinak, a felvételeken a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta. A világháború előtt több filmszerepet is kapott
A színpad fejedelemasszonya
Lukács Margit a színpad fejedelemasszonyaként is alázattal szolgálta Tháliát, szakmai, politikai csatározásokban soha nem vett részt. Az volt a véleménye, hogy a színésznek úgy kell léteznie színpadon és színpadon kívül, hogy felnézzenek rá. Amikor igazgatója rá akarta venni, hogy lépjen be a pártba, rácsapta az ajtót, aminek az lett a következménye, hogy két évig nem léphetett színpadra.
Életforma volt számára a Nemzeti Színház, gyakran mondogatta, hogy életében a színház az első. A Blaha Lujza téri épület lebontása után emlékül hazavitt egy nézőtéri széket, néhány díszlettervet és egy rozettát az egyik páholyról. Színházához sohasem lett hűtlen, de volt néhány év, amikor színháza lett hűtlen őhozzá: nem juttatta szerephez vagy méltatlan feladatokat kapott.
A színház igazi nagyasszonya volt, mintha számára írták volna az olyan szerepeket, mint Gertrudis (Katona József: Bánk bán), Szilágyi Erzsébet (Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak), Eboli hercegnő (Schiller: Don Carlos), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi) vagy Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem). Shakespeare drámáiban megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját.
A modern tragédiák hősnőinek, Csehov és Ibsen nőalakjainak életre keltésében is sodró erejű, szenvedélyes jellemábrázoló művészete érvényesült. Utolsó színpadi fellépésén, a Budapesti Kamaraszínházban Noel Coward Forgószínpad című vígjátékában May Davenport szerepét alakította.
Ars poetica
“…elfáradni csak előadás után szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek” – vallotta. Életének utolsó éveit színészotthonban töltötte. Hosszú betegeskedés után 2002. február 3-án halt meg Budapesten. Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben Jászai Mari-díjat, 1963-ban Kossuth-díjat kapott, 1958-ban lett érdemes művész, 1974-ben kiváló művész. 1989-ben a Nemzeti Színház, 1997-ben a Halhatatlanok Társulata fogadta örökös tagjává. 2000 augusztusában elnyerte a Nemzet Színésze címet is az első tizenkét tulajdonos között.
2014-ben, születésének centenáriumán emléktáblát avattak egykori lakhelyén, a VIII. kerületi Vas utcában, a Bajor Gizi Színészmúzeumban pályafutását két másik színésznőével együtt bemutató időszaki kiállítást rendeztek Díva, Színész, Nő – Lukács Margit, Mészáros Ági, Tolnay Klári 100 címmel.
A kiállítás anyagát 2020-ban a PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális tárlaton is közzétette. 2015-ben a közönség szavazata alapján páholyt neveztek el róla az új Nemzeti Színházban, amelynek szoborparkjában a szobra is megtalálható.