A Kreatív Európa Program támogatásával megvalósuló The Bird Experience című projektben öt európai ország egy-egy kortárstánc társulata közösen gondolkodva, ám különböző utakat bejárva dolgozza fel a veszteség témakörét, különféle civil csoportok bevonásával és egy nagy fekete madár segítségével.

Magyarországon Szabó Réka és alkotótársai egy zárt drámacsoport keretén belül tizenkét elszánt, különböző területről érkező civil felnőttel dolgoznak. Olyanokkal, akik elvesztették, vagy épp most veszíthetik el a hivatásukat, ami identitásuk része, addigi életük elsődleges mozgatórugója volt. A Kár című közösségi színházi előadás kapcsán a produkció kreatív munkatársával, a mostanában leginkább fotósként dolgozó Dányi Viktória táncos-koreográfussal beszélgetett Bordás Katinka.

Hogyan tudsz kapcsolódni a hivatás-vesztéshez?

A projekt kapcsán elgondolkodtam, hogy érintve vagyok-e ebben a témában, mert jelenleg leginkább fotósként dolgozok, de én úgy fogalmaznék, hogy egyik hivatásból átcsúsztam egy másikba, és mindkettőt imádom. Ez a folyamat 2022 nyarán indult el, amikor szinte teljesen üres volt a naptáram, az előadások, amikben szerepeltem, kezdtek kifutni és emellett egy nagyobb projekt lezárása utáni időszakban voltam. Nem éreztem magamban az erőt egy újabb előadásnak a létrehozására és lebonyolítására, és újabb felkéréseket sem kaptam előadóként. Anyagilag is át kellett gondolnom a jövőt, mert többek közt a támogatási rendszer kiszámíthatatlansága miatt egyre szűkebbnek éreztem a lehetőségeket itthon. Ekkor határoztam el, hogy belevágok komolyabban a fotózásba, amit több mint tíz év gyakorlás előzött meg, mint hobbi. Mostanra a fotózás fedi le a bevételeim nagyjából 90%-át. Úgy gondolok erre, hogy az elmúlt 15 évben a kortárstáncé volt a főszerep, most pedig a fotózásra került a hangsúly. Nem kizárólagosan gondolkodok erről, hogy ha most nincs tánc, akkor soha többé nem lesz, mert lehet pár év múlva újra a tánc kerül a fókuszba.

Hogyan csatlakoztál a Kár című közösségi színházi projekthez?

Szabó Réka nyáron azzal keresett meg, hogy vegyek részt a projekt első fázisához kapcsolódó performansz sorozatban. Tavaly ősszel Oláh Balázs, Raubinek Lili, Virág Melinda táncosok és én Budapest különböző közterein a veszteséget szimbolizáló Nagy Fekete Madár jelmezbe bújva csináltunk egy-egy performanszot. Én a Halászbástyát választottam helyszínnek, mert szerettem volna Madárként Budapestnek egy könnyed arcával találkozni. Az emberek meglepően nyitottak voltak a Madárra, még annak ellenére is, hogy elég ijesztő kinézete van. A többiek a Széll Kálmán téren, a Fény utcai piacon vagy a Nyugati téri aluljáróban voltak Madarak. Mindegyik performansznak a helyszínből adódóan megvolt a maga speciális közönsége, ahol a kedves odafordulástól az elutasító, kifejezetten lenéző-bántó megnyilvánulásokig voltak reakciók. A performanszom után fotósként folytattam a munkát a projektben, ahol a résztvevőkkel készítek egyéni képeket, valamint a csoportmunkát és az előadást fotózom.

Kik vesznek részt a közösségi előadásban?

12 civil, többségében nők. Van köztük gyógypedagógus, bába, grafikus, színész, közszolga, muzeológus, tanár, óvónő és egy bank alapkezelőjének a volt igazgatója. A felsorolásból is látszik, hogy nem csak a pedagógusokat érinti a hivatás-vesztés, ami manapság jobban a köztudatban van. Valahogy erőt sugároz az, hogy egy ennyire diverz csoportnak lehet közös metszéspontja. A hivatás-vesztésük okai különbözőek, de azt hiszem, a résztvevőkben közös, hogy a tizenéves munkájukat szívvel-lélekkel és magas szinten űzték. Szívbemarkoló volt, amikor az egyik szereplő a fotózásán kérte, hogy legyen a fotón valami extra, felesleges tárgy, ami az értelmetlenséget jelképezi, amit a hivatásában megtapasztalt. Ahogy a csoportfoglakozásokon elkezdenek a munkájukról beszélni, csillog a szemük, öröm hallgatni őket. Érezhető, hogy mennyire szeretik, szerették azt, amivel foglalkoztak. Változó, hogy ki hol tart a hivatás-vesztéssel járó gyászfolyamatban. A projekthez kapcsolódóan lehetőségük van Kánya Kinga szociológus, gyászterapeuta segítségét kérni. Nagyon bátraknak gondolom a projektben résztvevő civileket, amiért vállalkoztak arra, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé, színpadra vigyék a történetüket, önmagukat. Az előadás által behozzák a köztudatba a hivatás-vesztésről való beszédet, ami sokakat érinthet. 

Hogy alakul a fotós karriered?

Szép lassan építkezek és egyre inkább jönnek a felkérések. Tematikában még tág a spektrum, sok mindent fotózok: portré, tánc, esküvő, előadások, rendezvények, kismama és családi fotózást is vállalok. Az biztos, hogy fotósként az ember és a mozdulat megragadása érdekel. Tetszik, hogy a legtöbb téma, amit fotózok könnyed, pozitív, magával ragadó esemény: az esküvőkön meghatódok, a gyerekek cukik, a portréknál meg élvezem a közös alkotói folyamatot, amiben az alannyal vagyok. Ezekben a fotós helyzetekben sok hasonlóságot találok azzal, amit az alkotó-előadói munkámban csináltam: koncentrált jelenlét, improvizáció, meglátni a helyzeteket, teret adni a másiknak, megfelelően instruálni, rendezni, komponálni, finoman segíteni és kihozni a másikból a legjobbat. Elég valószínűnek tartom, hogy fotósként idővel a táncra specializálódok, de anyagilag még szükséges, hogy több témából dolgozzak. Félig viccből nemrég azt találtam mondani, hogy az a célom, hogy nemzetközileg elismert, híres tánc fotóssá váljak. Azt hiszem, szívesen veszem komolyan ezt a kijelentésemet.

Hogy fejeznéd be a mondatot? Kár, hogy…

… nem tanultam meg hamarabb rendszerezettebben létezni, az megkönnyítené mind a szakmai, mind a magánéletemet.

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Portréfotó: Furulyás Dóra és Hevér Zsófia
A Fekete Madarat és a próbát Dányi Viktória fotózta.