Befoghatatlan, irigylésre méltóan szabad jelenség. Az Arvisura,a Krétakör független színházi létezéséből meghatározó színpadi tapasztalatokat hozott magával. Improvizációra, interakcióra épülő módszerrel próbálja a Mefisztó után másodszor Urbán András szabadkai rendezővel és ottani színészekkel, az Átrium Trianoni csata című rendhagyó „nemzeti gálaestet”. Új oldaláról mutatkozik meg hamarosan megjelenő egyedi életrajzi kötetével, a Borikönyvével, amit Tóth Júlia Évával négykezesben írt. 

Vitára ingerlő, tabumentes előadásnak készül A trianoni csata az Átriumban. Mik a főbb kérdések, amiket nem merünk feltenni Trianon kapcsán?

Trianon az a trauma, amivel mindenkinek van dolga. A nemzethalál, a nemzeti gyász állandó jelzői kötődnek hozzá. A próbafolyamat alatt rájöttem, mennyire keveset tudunk a valós tényekről, a történésekről. Egy történész vendéggel beszélgettünk, így sokkal pontosabb megvilágításba került az egész történet. Elképesztően zavaros történelmi, politikai, háborús időszak volt, amiről nehéz tisztán látni. Lehetne egészségesen viszonyulni a történelmünkhöz. Milyen szép álom lehetne a közös Európa! De most is látjuk ennél az aljas háborúnál Ukrajnában, hogy a nacionalizmus, a gyűlölet, a harc, az erőszak, a borzasztó emberi ösztönök nem hagyják, hogy ne kelljen ilyen dolgokkal foglalkozni. Az emberek igazából élhetnének boldogan, határok nélkül. Miért marad ez örökre csak egy illúzió, egy utópia?

Jutottál valami megfejtésre?

Az emberi természet nem képes békében és szeretetben élni. A gyűlölet, az erőszak, a különb, jobb vagyok a másiknál olyan erők, amelyek valamiért jobban mozgatják a világot, mint a szeretet, a boldogságra törekvés, az életigenlés. Mindig a pusztítás erősebb, sajnos.

Több száz évre visszamenően is a génjeinkben hordozzuk a felmenőink múltját. A te családod anyai ágon Erdélyből származik. Ez milyen érzelmi köteléket jelent? 

Apai részről is, édesapám az édesanyám iránti szerelem miatt jött át Magyarországra. Apám a mai napig Erdélyt tekinti a hazájának. Gyerekkorunkban a testvéreimmel szinte sehova máshova nem utaztunk, mindig csak Erdélybe. Fantasztikus múltja gyökerezik ott a családunknak. Hozzátartozik, hogy az ükszüleink anyai ágon németek voltak, nem is beszéltek magyarul. Különleges kérdés, hogy ki magyar, ki mennyire az. A saját családtörténetéből kiindulva bárki láthatja, hogy Európa, a Habsburg Monarchia nemzetiségek hihetetlen keveredéséből állt. Ezért is olyan nehéz mai fejjel felfogni, hogy miért mindig azt kell méregetni, ki milyen nációhoz tartozik.

Ennek a veszteség részét főleg a határon túli magyarok szenvedik meg, különösen amikor a honi politika felhasználja őket szavazatok nyerésére.

Lényegében mindig arról van szó, hogy a politika, a nacionalista eszmék hogyan akarják kijátszani a helyzetet, a határon túliak fokozott hazafias érzelmeire apellálnak. Most, hogy szinte mindenhol erősödő nacionalista kormányok uralkodnak, ezek a problémák is felerősödnek. 

Mennyire ismerted a határon túli színházakat, mielőtt Urbán Andrással és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színészeivel találkoztál?

Mindig nagyon szerettem, csodáltam az erdélyi és a román színjátszást. Fantasztikusan inspirálják egymást, nagyon jól tudnak együtt dolgozni. Jó érzés látni, hogy a művészek között sokszor leomlanak az erőszakkal épített és fenntartott falak. A szerb és a vajdasági színházat nem ismerem annyira, de ott is láttam izgalmas előadásokat. A Mefisztó volt az első előadás, amit Andrással csináltunk. Nagyon izgalmas rendező, teljesen máshogyan látja a színházat, az élet dolgait, mint azt általában a magyar rendezőktől megszokhattuk. Urbán nem történetmesélő, jelenet centrikus rendező, hanem inkább a trash, az avantgárd dolgokból inspirálódik. Kemény és őszinte az ő világa.

A Mefisztóhoz Klaus Mann regénye szolgált alapul, míg a Trianoni csatánál szövegkönyv nélküli asztali beszélgetésekből és ún. házi feladatokból állnak a próbák…

Andrástól kapunk bizonyos fogalmakat, egy- egy szót, gondolatot, amiből szabad asszociációval jeleneteket hozunk létre, majd bemutatjuk őket egymás előtt. Alappillére lesz az előadásnak, hogy megjöttek a szabadkai színésztársaink,  velük együtt elkezdünk belenézni abba a feneketlen kútba, amit Trianon jelent. Mit gondolunk róla, tudunk- e egyáltalán egészségesen viszonyulni hozzá, vagy pedig tabutéma, ami begörcsöltet. Lényegében arról  szól majd az előadás, hogy mit tudunk kezdeni azzal a helyzettel, hogy kit hova sodort a történelem. 

Az áttelepültek gyakran sérelmezik, hogy  kirekesztő hozzáállást tapasztalnak az anyaországban, mondván, elveszik az itthoni magyaroktól a munkalehetőséget…

Hallottam hasonló hangokat, főleg ostoba emberek részéről. Nekem a fél családom a határon túl él, ezért nagyon másként látom. Mint ahogy az is erős feszültséget szül, hogy a politika hogyan tesz magas pozícióba olyan határon túli embereket, akik nem oda valók. A hatalmaknak mindig jó, ha gyűlölködéssel, irigységgel, frusztrációval telnek az állampolgárok napjai, akkor valószínűleg könnyebb őket uralni, átverni. 

Energiától túlfűtött, a rajongóit transzba ejtő frontnő vagy egyfelől a Péterfy Bori Love Band koncertjein, míg a színészi lényed  betagozódik az előadásokba. Ütköznek, vagy harmóniában vannak egymással ezek a szerepszemélyiségek?

Abszolút kiegészítik egymást. Pont ezeket a különbségeket szeretem a két színpadi műfajban. Energiaszint, és egy csomó más szempontból is nagyon különbözik a kettő. A koncertezés teljes szabadság, az energiák átadása, koncert közben bármi megtörténhet. A színházban kollégák, karakterek, szerepek vesznek körül. Szeretek együtt játszani másokkal. Imádom a színházban a csapatjátékot, rajongva tudom nézni a kollégáimat, inspirálnak.

Minek a függvénye, hogy  mit és mennyit vállalsz? 

Amikor nagyon kicsi volt a gyerekem, és nagyon ment a zenekar, nem tudtam vállalni a színházat. Csodálom azokat a színésznőket, akik szinte minden este játszanak, nagyon nehéz lehet megoldani az életüket anyaként. Tudatos döntés volt a részemről, hogy rengeteg sírás és nagyon jó szerepek visszaadása árán is a gyerekemet akartam nevelni. A koncertezés ilyen szempontból szabadabb pálya, ott kizárólag az én döntésem, hogy lesz-e koncert, vagy sem. Ez az egyetlen szerepköröm, ahol nem vagyok lecserélhető, a színházban legfeljebb beraknak helyettem egy másik színésznőt. Azért a Covid is rátett egy lapáttal, hogy az elmúlt két évben sokkal több szerepet vállaltam, mint előtte valaha. A zeneipart nagyon brutálisan meghúzta a járvány. Felszabadultak energiám, meg hát pénzt is kell keresnem. 

Szerencsére egy alkotóművész kreatív energiákba képes átfolyatni a negatív tapasztalatokat is. 

Nem is lehet másképp. Az alkotóembernek az egyik furcsa alapélménye, hogy a legnagyobb krízisek, tragédiák, mélypontok átfordíthatók művészileg. Óriási ajándék az élettől, hogy nem maradsz egyedül a szorongásaiddal, a bánatoddal, hanem lehet belőle dalszövegeket, írni, beletenni egy szerepe, kitombolni a színpadon, vagy éppen könyvet írni belőle.

Hogyan született a Borikönyv ? 

Tóth Júlia Éva fiatal írónő egy interjút készített velem, aminek a során kiderült, hogy milyen jól ismeri a zenei és a színházi munkáimat. Megdöbbentem, hogy A jég című előadást vagy huszonötször is látta. Vicces ötletnek tűnt, amikor felvetette, miért nem csinálunk egy könyvet rólam. Aztán valahogy komolyan vettük, nekiláttunk, és most ott tartunk, hogy nem sokára nyomdába megy.

„Ekkora erőt utoljára a Kill Billben láttunk, a  menyasszonytól”- írja a könyvről Bödőcs Tibor. Magadra ismersz benne? 

Csodálom Bödőcsöt, a művészetét, a humorát, az agyát. Nagyon örültem, hogy elvállalta a fülszöveget. A Kill Billt egyszerűen imádom, nagyon sokszor megnéztem.  A zseniális sztorin túlmutatva is ikonikus film arról, hogy egy nőnek mi mindent kell túlélnie ahhoz, hogy valamiféle harmóniát, boldogságot tudjon maga körül teremteni, rövid időre. 

A tőrrel átszúrt borítókép is ehhez a szimbolikához illeszkedik?

Az azóta világhírűvé lett Borsi Flóra fotóművész készítette a fotót, aki a fotoshop eszközeivel művészi alkotásokat hoz létre. Érzelmi mélyponton voltam, Flóra ötlete volt a szíven szúrt nő, a belém döfött tőrrel. Annyira erős ez a kép, hogy fel sem merült más fotó. 

Különböző életszakaszaidból kiragadott jelenetképekre számíthatunk? Mennyire mész mélyebbre, mint amennyit már ismerni vélnek rólad? 

A Jelenetek Péterfy Bori életéből alcímet azért választottuk, hogy behozzuk a színésznő feelinget is. Egy csomó olyan dolog mesélek el benne, például a dalszövegek kapcsán, amiket abszolút nem tudhat rólam a közönség: hogyan, milyen pillanatban és miért született egy-egy dalszöveg. Az egyik fontos íve a könyvnek, hogy miként folyik össze a folyamatos alkotás az életemmel. A harmadik alkotótárs Stark Attila grafikus, aki már az Amorf Ördögök idején  a lemezeink grafikai anyagát, rajzait készítette. Az összes számom szövegét kézzel írta a lemezborítókra.  Nagyon különleges lett a könyv, trash booknak hívjuk, sztorikkal. A magyar könyvpiacon még nem volt ilyen.

Nem evidens, hogy egy neves művészcsaládban továbböröklődik a művészi kreativitás, mint te és a testvéreid, Gergely és Sarolt esetében. Női vonalon is formabontó felmenőid voltak? 

A mi családunkban minden irányból olyan erős volt a művészi hatás, hogy nagyon sok esélyünk nem is lett volna másfelé menni. Elképesztő dolgok maradtak fenn dédanyámtól, Áprily Lajos feleségétől, a festményei, az írásai. Akkoriban fel sem merülhetett, hogy festő vagy író lesz, hanem beállt egy férfi mögé. Nagy tehetségű nők, eléggé tragikus női sorsok vannak a családunkban, éppen a különlegességük, a tehetségük miatt.  Nagyanyám, Jancsó Adrienne volt az első, aki ki tudott törni, teljes művészként tudta az életét kiteljesíteni.

Tőle kaptál példát arra, hogy nem kötelező a mainstream utat járni,lehet egyedi, különleges pályát is befutni?

Ahogy alakult az életem, a közös munkák alkotótársakkal, soha nem engedték, hogy más utakra menjek. A csábítás a mainstream felé azért ott volt, főleg amikor híres lettem a zenekarral. Onnantól kezdve celeb is lehettem volna egy perc alatt. Napi szinten mai napig tart a csábítás, hívnak különböző kereskedelmi televíziós műsorokba. De megfulladok egy nem önazonos helyzetben, ha valami nem az én ízlésem, az én világom, és ebben semmi minősítés. Sőt, néha sajnálom, hogy nincs bennem annyi rugalmasság, hogy úgy álljak hozzá, ez is egy kaland. Sajnos belecsúsztunk abba a mai Magyarországon, hogy a szabadon gondolkodó alkotó ember semmit nem jelent a társadalomban. A világ is változott, valaki eltör a fején három tojást, ráken egy kis lekvárt, felrakja a YouTube-ra és  híres lesz. Nem tudsz vele vetekedni, hiába játszottad el akár a legnagyobb Shakespeare szerepeket.

Szerző: Szentgyörgyi Rita