Portré Rost Andrea nyáron ünnepelte 60. születésnapját, rajongó közönségével ősszel az Erkel Színházban osztja meg az örömét.

Énekelt a világ legfontosabb, legrangosabb operaházaiban, dolgozott korunk legnagyszerűbb művészeivel. Rost Andrea Kossuth-, Prima Primissima és Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, érdemes művészt, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját szakmai pályafutásáról, élete kiemelkedő pillanatairól kérdezte Braun Anna az Opera Magazinban.

A színházak nézőteréről, kulturális magazinok olvasóiként Önt egy kiemelkedően sikeres művésznek látjuk, aki soha nem nélkülözte a rajongói odaadást, a szakmai elismerést és az izgalmas kihívásokat, feladatokat. Ez az eredmény, ami számunkra megkérdőjelezhetetlenül megjelenik, miképpen mutatkozik meg az Ön oldalán? Ugyanazt éli meg, amit mi látunk?

Valószínűleg nem. Azt gondolom, hogy kívülről a New York-i Metropolitan, a bécsi Staatsoper, a milánói Scala látszik. Ebben is van igazság, ugyanakkor számomra a siker, a pályám csúcspontjai mindig emberekhez kötődtek. Azokhoz, akikkel együtt tudtam dolgozni, a karmesterekhez, az énekesekhez, a művészekhez, akikkel a pályám során találkozhattam. Amikor Bécsből elkerültem a salzburgi Festspielére, és onnan Riccardo Muti meghívott a milánói Scalába – ezzel elindítva a nemzetközi operaművészet útján –, az számomra főként azt jelentette, hogy a következő években olyan fantasztikus művészekkel dolgozhattam, mint Claudio Abbado, James Conlon, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és persze sokan mások. Nem akarok listát sorolni, de készülök egy könyvvel, ami éppen erről szól: a helyszínekről, a találkozásokról, az élményekről. Szerintem ez a világ már nincs meg olyan módon, ahogyan tizenöt évvel ezelőtt, rengeteget változott az operai élet. Visszatérve a kérdéshez: nekem a siker az, hogy őket ismerhetem.

A másik ember. 

Így van.

Az operán kívüli világ változását le lehet írni sommásan azzal, hogy több az interakció, de kevesebb a mély interakció, más kvalitások, más típusú jelenlét hoz népszerűséget, mint tizenöt éve. Az operai életben mennyire fontos, hogy ki mit mutat meg magából?

Nagyon érdekes ez a változás. Számomra különös érzés, amikor nagyszerű szoprán művésznőt látok a közösségi oldalakon fürdőruhában befotózva. Miközben nekünk eszünkbe nem jutott volna, hogy megmutassunk egy ilyen képet, látom, hogy erre szüksége van a közönségnek, szeretik látni, milyen az énekes, amikor nem a színpadon van, amikor nem Tosca, amikor nem Pillangókisasszony. Ez egy fontos, respektálandó igény. Nekem személyesen egy kicsit furcsa, nehezen is alkalmazkodom hozzá, de úgy hiszem, hogy idomulnom kell, jelen kell lennem, és tartanom kell a kapcsolatot így is a közönséggel. Talán meglepően hangzik a „kell” szócska…

Kell, mert hozzátartozik az előadó-művészethez, bizonyos értelemben a játék része.

Nekem szokatlan, mert nem így működtünk, de már elfogadom. Sokat változott az is, hogy most, amikor kiosztanak egy szerepet a művésznek nincs mérlegelési lehetősége, el kell vállalnia és punktum. Nekem természetesen más a helyzetem, de a pályakezdőknek ez nem könnyű. Bármi van, az adott szólamot, karaktert így-úgy, jól-rosszul, valahogy meg kell oldaniuk, miközben nem biztos, hogy ott tartanak, de nem mernek nemet mondani. 

A színházban régen is nagyon erős volt a hierarchia. 

Ennyire nem. Az én időmben lehetett nemet mondani, lehetett válogatni. Szívem szerint azt kívánnám a kezdő művészeknek, hogy harminc év múlva is énekeljenek, de nem biztos, hogy fognak. 

Annyira túlterhelik önmagukat, a hangjukat?

Fizikailag, „hangilag”, lelkileg, minden szempontból hatalmas rajtuk a teher. 

Ön nem erre a pályára készült, a családja is megosztott volt abban, hogy támogassák-e a művészet útján, dacára annak, hogy már háromévesen is énekelt és színházat csinált. Maga az opera mint műfaj sem volt egyértelműen adott. Mégis a pályán maradt, teljes egyértelműséggel. Önt mi tartotta bent, milyen erőforrásokból építkezett?

Tényleg nem operaénekesnek készültem, mindig énekeltem, de nem tudtam, milyen műfajban. Számomra a könnyűzene és az operett volt gyerekként elérhető. Az, hogy az opera, ez a nagyon izgalmas és összetett műfaj ennyire beszippant, és ebben élem meg azt, hogy ezért csöppentem erre a világra, az egy folyamat volt. Még a Zeneakadémián sem volt egyértelmű a környezetem számára, amikor én már biztosan éreztem, hogy bennem van annyi erő, ami az operához kell, és láttam magam az „Univerzum” színpadán. Ezzel a tudással, érzéssel az embernek kötelessége azt csinálni, amire született, és az „egészhez tartozással” való jóérzéssel élnie és dolgoznia. Én akkor vagyok „én” teljes mértékben, amikor énekelek, és odaadhatom azt az interpretációt, amit én gondolok. A hatvanadik születésnapom környékén persze foglalkoztat, hogy hol lesz a vége, de úgy érzem, hogy még nem érkezett el: még tudom teljes odaadással szolgálni a zeneszerzőt, még tudok a zenésztársaimmal harmóniában dolgozni. Az idő hatalmas érték.

Volt olyan szerepe, amiben valamiért úgy érezte, hogy az „én” könnyebben megfogalmazódik, szinte magától kitölti a karaktert?

Pamina számomra egy ilyen szerep. Mozart operája örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg, és olyan érdekesnek látom, ahogy elrejtőzik benne a szabadkőműves hagyomány. Azt hiszem, Pamina nagyon én vagyok. Az elején a naiv kislány jelenik meg, igen őszinte érzelmekkel a szülei – Sarastro és az Éj Királynője – felé. Nagyon szereti őket a morcosságukkal, a hisztijükkel együtt, bölcsen és éretten. Nem bántja őket, nem követel, inkább megfigyel. Különösen szeretem ezt az operát a „beavatások” miatt, el is hangzik benne, hogy „a legtöbb az, ami lehet, hogy ember lehetek”. Ezzel pedig lehetőség nyílik megvalósítani, megélni azt, amire születtünk, és ezt még tovább is adhatjuk. 

Ez a cezúra, a hatvan év is elhozza a „beavatás” élményét?

Bizonyos értelemben igen. Most azt érzem, hogy azt fogom csinálni, amit a legjobban szeretek és azokkal, akiket a legjobban szeretek. Ez az időszak az ajándék számomra, és ez fantasztikus élmény. 

Lehetne ez az ajándék még nagyobb, egy olyan szerep vagy helyzet, amire nagyon vágyik?

Ha egy darabban énekelhetnék a növendékeimmel, az lenne ez a helyzet. Nagyon vágyom arra, hogy tehetséges fiatalokra találjak, hogy segíthessek nekik, hogy ráérezzenek, hogyan kell a színpadon létezni. Arra, hogy a tapasztalataimat, az érzéseimet átadjam nekik, és ott legyek velük. 

Köszönet az Opera Magazinnak!