gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 25., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    Az emlékezés pártatlan istennői – Mészáros Ibolya és Szép Evelin válaszolt

    2024. január 10., szerda 10:47

    Nagy izgalommal készül a Nincstelenek bemutatójára a debreceni Csokonai Színház, ahol az eredeti regénytől eltérően Mnémoszüné istennő alakjának megismerésével is gazdagodhatunk. Az újszerűen megjelenő karaktert kettős szereposztásban játssza Mészáros Ibolya és új társulati tagunk, Szép Evelin. Velük beszélgetett Dr. Baluja Petra többek között az istennő születésének kihívásairól és a Borbély Szilárd által teremtett tragikus világhoz való kapcsolódásukról. 

    Szép Evelin a Cyber Cyrano technikai próbáján / Fotó: Gálos Mihály Samu

    Kettős szereposztásban játsszátok Mnémoszünét, aki ugyan az eredeti regényben nem szerepel, de Borbély kései költészetében visszatérő téma (emlékezés). Ez a görög mitológiai alak pedig az emlékezés istennője és a múzsák anyja. Ezzel kezdi a darab elején: „Mnémoszüné az emlékek istennője, az istenek kegye vagy büntetésként elvette tőlem az emlékezet terhét. Nem emlékszem az emlékeimre.”  Hogyan kezdtetek el vele dolgozni, milyen kapaszkodókat találtatok hozzá?

    Mészáros Ibolya: Először kicsit zavarban voltam a szerepet illetően, hiszen mintegy „mesélőként”, a „szálak mozgatójaként” vagyok jelen, én lendítem tovább a történetet, adom a szereplők szájába az elfelejtett szavakat: Mnémoszüné óvatosan, apránként csepegteti az úgynevezett „elvett emlékeket” a történetbe. Bevallom első olvasatra kissé csalódott lettem, hogy a csontig hatoló Borbély-jelenetekből, a Nincstelenek fájdalmas és kegyetlen igazságokra építő drámai szituációiból kimaradok, hiszen mint külső szem, megfigyelő leszek jelen. Ez aztán nagyon gyorsan megváltozott, ahogy elkezdtük a próbákat, hiszen világossá vált, hogy nem teljesen erről lesz szó. Színészként hozzá vagyok szokva, hogy a cél minden színpadi pillanatban, szituációban tiszta legyen számomra, hogy hogyan viszonyulok az adott mondathoz, szereplőhöz a jelenetben, hogyan reagálok helyzetekre, hiszen ettől érzem azt, hogy ismerem a szerepem, elértem, hogy az ő szemével lássak, az ő személyiségével éljem át az eseményeket. Ebben az esetben ez tilos, számomra ez jelentette a legnagyobb nehézséget. Mnémoszüné részvéttel, empátiával nézi az emlékeket, de nem foglalhat állást. Gyakorlatilag ellene kell mennem az ösztönös színészi, emberi reakcióimnak: megélni a fájdalmakat, a tragikus pillanatokat, de moralizálás, ítélethozatal nélkül. Anélkül, hogy véleményt alkotnék, vagy hogy egy vitában oldalt választanék. Tekintve a sokak által oly jól ismert borbélyi világot: enyhén szólva nincs könnyű dolgom.

    Szép Evelin: Mivel később csatlakoztam a próbafolyamathoz, ezért még keresgélem, hogy ki is pontosan Mnémoszüné, de szerencsére Botos Bálint rendező nagyon jól terel bennünket. A karakter nehézsége abban rejlik, hogy nem igazán van körülhatárolt személyisége. A rendező arra kért minket, hogy Ibolya és én ebben szócsőként funkcionáljunk: nem foglalunk állást, nem ítélkezhetünk. Mi olyan nyersen közöljük a mondanivalónkat, mint amilyen nyers maga az élet is. Mindenki tud esetlen lenni vagy kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, és az ebből következő frusztráció nagyon ijesztő dolgokat hozhat ki a személyiségből. Az a mi karakterünk feladata, hogy a történetet végigkísérve ezt tisztán és tényszerűen adjuk át a nézőknek.

    Mészáros Ibolya a Dorottya című előadásban / Fotó: Éder Vera

    Mit gondoltok, vajon az istennő alakjának felbukkanása olykor segíthet a nézőnek eltávolodni a történések súlyától (hiszen a szavaitok alapján nem moralizál)? A darab mely pontjain lép be és mi az ő valódi jelentősége?

    Sz. E.: Konkrétan ez a karakter indítja el a darabot. Mivel ő az emlékek istennője, visszaadja a Fiú emlékezetét. Ő kísér minden visszaemlékezést vagy éppen szakítja meg teljesen annak folyamatát. A legnagyobb áldás és egyben átok az ember életében az emlékezete. Vannak olyan kiemelkedő pillanatok, amiket a világ végezetéig dédelgetnénk és vannak olyanok is, amelyek addig kísértenek minket, amíg fel nem emésztik az egész lényünket. Az én olvasatom szerint az istennő létezése a darabban ezt támasztja alá. Ha a nézők eljönnek és megnézik majd az előadást, láthatják, hogy lesz majd egy nő, aki a többi szereplőhöz képest teljesen más ruhában, teljesen más attitűddel létezik a színpadon, aki a pártatlanságával görgeti tovább a történéseket, a narrációi eszköze által enyhít vagy segíti megérteni minden szereplő szenvedését. Ide illik Ady Endre gondolatsora: „Ki ma nincs, az nem is volt soha / emlékezni raboknak terhe / szabad ember felejt s fut tova.”

    Mészáros Ibolya a Makbett felújító próbáján / Fotó: Varga Sára Luca

    M.I.: Mnémoszüné funkciójából adódóan, szinte végig színen van, mint említettem, az emlékek adagolása a feladata, miközben intenzív kapcsolatban áll a nézőkkel. A történések súlyától eltávolodni… nem is tudom. Én pont az ellenkezőjét érzem néha. Épp abban van az én karakterem esszenciája, hogy bár empátiával vagyok jelen, mégsem válok szimpatikussá. A fájdalmakat, az elképesztő társadalmi és emberi aljasságokat, a brutalitást, az erőszakot objektíven szemlélem, pont ettől szerintem az én megszólalásaim és állást-nem-foglalásaim, ha fogalmazhatok így, még súlyosabbá teszik a pillanatokat. Azért is nem ítélhetek el senkit, mert nem oldhatom fel a helyzetek súlyát azzal, hogy kinézek a közönségre és azt mondom: ugye milyen durva? Gondoljunk csak bele, mennyivel tragikusabb vagy fájdalmasabb, ha nyugodtan, higgadtan beszél valaki egy őt ért szörnyű eseményről, mint aki ugyanezt panaszként, drámaian előadva tolmácsolja. És ebben a világban bizony nem szűkölködünk majd ezekből. Természetesen nem tapasztalta meg mindenki – és milyen jó – azokat a borzalmakat, nehézségeket, amiket az író és az általa írt szereplők, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek eszébe jut majd valami a látottakról, ha hagyják a történetet hatni magukra, és az az igazán fontos, amit ott találunk majd a szívek mélyén.

    Kettős szereposztás esetén hogyan kell elképzelni a próbák folyamatát?

    Sz. E.: A kettős szereposztás mindig nagyon izgalmas kihívást jelent: vagy azért, mert a színészek egymás haját tépve jutnak el a premierig vagy pedig azért, mert kiderül a másikról, hogy milyen jó ember és kolléga, akivel gördülékeny ez a munka. Jelen esetben az utóbbi áll fenn. Egy ilyen folyamatban fele-fele arányban próbálunk, ami azért rossz, mert sokkal kevesebb időnk van kipróbálni magunkat, mint akkor, amikor nem vagyunk kettőzve. Viszont amiért nagyon jó az az, hogy sokat nézzük a próbát, egymást és kintről néha hamarabb születik megoldás bennünk, mintha belülről néznénk mindig a jeleneteket. Ahogy gyakran jellemző az életben is, itt is ez a kulcsa a dolgok megfejtésének.

    Szép Evelin a Cyber Cyrano című előadásban / Fotó: Gálos Mihály Samu

    M.I.: Igen, mindketten jelen vagyunk minden próbán, és a rendező döntése alapján van beosztva, mikor melyikünk dolgozik a színpadon, és ki az, aki a nézőtérről nézi aznap az előadás alakulását. Sokat lehet tanulni ebből az élethelyzetből is.

    Művészként vagy olvasóként hogyan tudtok kapcsolódni ehhez a borbélyi világhoz, szegénységábrázoláshoz?

    Sz. E.: Mikor először elolvastam a darabot, már az első pár oldal után teljesen magába szívott és azonnal tudtam kapcsolódni hozzá. Mivel egy szabolcsi faluból származom, nagyon ismerősnek érzem a nyelvezetét és a szituációit; az első jelmezes próbán egy picit megmosolyogtató volt látni az összképet, mert arra emlékeztetett, mintha egy otthoni kocsma mellett sétálnék el. Ez egy igen fontos előadás, amely lényeges dolgokat közvetít: elég sok ember érezheti sajátjának a darabban játszódó sorsokat. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak lesz majd benne olyan jelenet, amikor Mnemoszüné nekik is visszaad egy-egy korábbi emléket. Hogy milyen volt, amikor először láttam apámat részegen? Milyen volt látnom anyám tehetetlenségét? Milyen volt a gyerekem szemébe nézni, miután megütöttem? Rengeteg olyan kérdést boncolgat a darab, amiről beszélni kell, amit látni kell, esetleg újra kell élni nézőként. Mert ahogy a darabban is elhangzik: „Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb és tisztábban lát, mint valaha.” 

    M.I.: Gimnáziumba jártam, amikor a Csokonai Színházban bemutatták a Halotti pompa című darabot, amit iskolai bérletben láttunk a társaimmal. Ekkor találkoztam először Borbély Szilárddal és el sem tudom mondani azt az elképesztő hatást, amit gyakorolt rám. Az előadás lehengerlő volt, fájdalmasan erős képekkel, melyek közül nem egy talán örökre beleégett a tudatomba. Nem értettem pontosan mindent, hiszen Borbély világa hihetetlenül összetett, mély és kegyetlenül őszinte, így tizenévesen talán természetes is, hogy nem az ő sajátosan komplex világlátásával, eszményével mentem haza a színházból, de egy olyan intenzív érzelmi csomagot kaptam, ami maradandónak ígérkezett egy életre. Most lehetőségem van sokkal mélyebben, összetettebben beleásni magam a munkásságába, tragikusan rövid életébe, az események összességébe, melyek a sorsát alakították. A szerep hangjának, megszólalásainak és milyenségének keresésekor több általa mondott versét is meghallgattam: a hangja, a beszéde szintén nagy hatással volt a munkafolyamatomra. Alapvetően azt érzem, hogy igen jól tudok kapcsolódni a világához, sokkal többről van itt szó, mint szegénységábrázolás. Mindenki él át nehézségeket, fájdalmakat élete során, a mérték azonban más és más. Kinek mennyi jut. Mondják, hogy mindenki csak annyi terhet kap cipelésre élete során, amennyit elbír. Ebben a mondatban most, ebben a próbafolyamatban kételkedem először igazán.

    Az interjút készítette: Dr. Baluja Petra

    Forrás: Debreceni Csokonai Nemzeti Színház

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram