Július 4-én 75 éves Trokán Péter Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes művész. Az alábbi összeállítással köszöntjük.

Trokán Péter pályájáról:

Színészi pályáját 1969-ben kezdte a Nemzeti Színház Stúdiójában. 1970-1972 között, valamint 1973-1978 között a Kecskeméti Katona József Színház tagja volt. 1972–73-ban a debreceni Csokonai Színház színésze volt. 1978-1981 között játszott a Népszínházban. 1981-1989 között, valamint 2003-2008 között a Nemzeti Színházban játszott. 1989-től egy évadot a József Attila Színházban töltött. 1990-ben szabadfoglalkozású lett, egy darabig a Magyar Színészkamara ügyvivője volt. 1990-1996 között veszprémi Petőfi Színházban, 1996-1999 között pedig a soproni Petőfi Színházban játszott. 1999-2003 között a Madách Színházban lépett fel. 2008-2020 között a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja volt. 2020-tól a székesfehérvári Vörösmarty Színház színésze.

Trokán Péterről saját szavaival:

Szerencse: Pályakezdőként Kecskemétre szerződtem – ez volt életem legnagyobb szerencséje. Radó Vilmos volt az igazgató, aki régi színházi családból származott. Klasszikus színházat csinált, és én azt a romantikus színházi életet kaptam indulásképpen, amire mindig vágytam. Aztán odaszerződött Ruszt József, aki szintén fantasztikus pali volt, úgyhogy első pillanattól otthonunk lett a színház. 8 évig játszottam ott, de alig ismertem valamit a városból, mert állandóan a színházban voltunk. A legelső pillanattól ebben a családias színházi létben éltem, később is mindig ezt kerestem.

Fantasztikus évek: Sopronban és Veszprémben is találtam valamit ebből a hangulatból, aztán jött újra a Nemzeti és Szombathely Jordánnal, aki 45 éve a barátom. Fantasztikus évek voltak. Ruszttól tanultam, hogy egy színésznek tíz év után el kell menni egy színházból, mert amikor már egymás lábszagát is ismerjük, az nem jó. Arra nagyon büszke vagyok, hogy közösen tettük a szombathelyi színházat olyanná, amilyen lett, hiszen az alapítók közé tartozom. Én voltam a legidősebb színész, körbevettek a fiatalok. Olyan volt, mint kezdőként a Nemzeti stúdiójában, amikor előadás után a Kállai vagy az Avar a büfében megkínált bennünket fehérdobozos Kent cigarettával. Ez óriási dolog volt, mert csak Fecskét lehetett kapni, vagy Symphoniát – a szombathelyi társulati lét is nagyon sokat adott nekem.

Vidék: Annak idején kötelező volt néhány évet vidéken tölteni, akkor azt gondoltuk, hogy majd összeérnek a dolgok, de nem. Érdekes lenne végigelemezni, hogy miért nem. Majd ha igazi nyugdíjas leszek, lehet, hogy rászánom magam, nagyon tanulságos lenne. Kaposvár kapcsán beszélgettünk egyszer erről, valaki azt mondta, hogy lám, ledőlt a fal a vidéki és pesti színházi élet között. Igen, válaszolt a Ruszt, de a téglák ránk estek, a vidéki oldalra.

Határok: A politika mindig benne volt a kultúrában, gondoljon csak az Aczél-korszakra, nem lehetett akármit bemutatni. Most olvasgatom Ruszt írásait – Forgách András szerkesztésében jelent meg hat kötet -, van az egyikben egy Páskándihoz írt levél, hogy bemutatná a darabját, de várja a minisztériumból az engedélyeztetést. Nyakig benne voltunk a politikában. Persze az más volt, mert mindenki tudta, hogy miben élünk. A színház volt az egyetlen, ami kicsit belecsipkedhetett a politikába – nagyon büszkék is voltunk erre. Mondjuk ki, kultúrterror volt, amiben persze voltak lazulások, de alapvetően megvoltak a határok.

Folytatni: Ötven éve vagyok a pályán. Rólam már túl sok meglepetés nem derül ki sem a szakma, sem a közönség számára. Nincs más célom, mint hogy amit eddig csináltam, azt megfelelő fizikai-szellemi kondícióban folytassam, ameddig képes vagyok rá, illetve ameddig szükség van rám. Hiába vagyok már én is nyugdíjas, a színész a haláláig játszik.

Zsigeri: Az összes érzékszervünket zsigeri állapotban tartjuk, folyamatosan használjuk és ellenőrizzük. Fura dolog a színészet, nevezhetjük az önmegismerés tudományának is. De nem mindenki jut el odáig, hogy képes abból építkezni, amilyen valójában. Talán ezért válnak megkeseredetté, visszahúzódóvá némelyek. Most olvastam az interneten egy svéd orvos tanulmányában, hogy az idős embernek aktívnak kell maradnia, különben bizonyítottan rövidebb lesz az élete.

Hiányérzet: Van bennem hiányérzet. Törőcsik Mari csupán öt-hat szerepéről gondolta úgy, hogy nem csinálná másként. Nálam is hasonló a helyzet. Ami pedig a szerepálmokat illeti, nekem sosem voltak. Minden azon múlik, hogy a színigazgató vagy rendező mit lát bennem.

Szomszédok: Hogy miért volt a Szomszédoknak akkora sikere, illetve van a mai napig, arra vannak teóriák, és én is gondolok róla valamit, de valójában megfejthetetlen. Az biztos, hogy Horváth Ádám megtalálta a megfelelő szerepekhez a megfelelő színészeket. Egy olyan sorozatot, amely Komlós Jucival és Zenthe Ferenccel kezdődött, nem lehet nem szeretni. A mai napig büszke vagyok rá, hogy Ádám engem is megtalált, biztos másképpen alakult volna a pályám, ha nem így történik. A Szomszédok azt adta, ami a színésznek az egyik legnagyobb ajándék: a népszerűséget. Sose higgyen annak a színésznek, aki azt mondja magának, hogy zavarja a népszerűség, mert az mórikálja magát. 

Székesfehérvár: Ahogy emberileg befogadtak és szakmailag elfogadtak, az nagyon jólesett. Az első közös munkánkban, Apponyi gróf szerepében van egy nyolcoldalas monológom, amiért már az első próba után gratuláltak a kollégák. Ez olyan elementáris élmény volt, hogy úgy éreztem, hazaérkeztem.

SZFE: Aki arra az egyetemre bekerült, nagyon igyekszik szeretni és tisztelni a tanárait. De ezeket a diákokat megsértették, megsértették a tanáraik iránti tiszteletüket. Megkérdeztem a lányaimat, akik mindketten oda jártak, hogy az osztályvezető tanáraik foglalkoztak-e az egyetemen tanítás közben politikával, oldalakkal, ideológiákkal. A lányaim egyértelműen azt válaszolták, hogy nem. (Trokán Nóra Marton-Hegedűs D.-Forgács osztályba járt, Trokán Anna az utolsó Kerényi-osztályba, a szerk.) Az egyetemen tüntető gyerekek is tisztelik a tanáraikat, meg akarják őket védeni a támadások ellen. Egy igazi művész, egy igazi tanár ilyen helyzetben nem tehet más, mint felteszi a kezét, és hátralép a tűzvonalból, mert nem az ő dolga a háború. Meglátásom szerint tele van a harctér sebesültekkel, és mindkét oldalon vannak olyanok, akik nemtelen eszközökkel gyakorolják a hatalmukat. Mindkét oldalon vannak olyanok a szakmából, akik valahogyan pozíciót, vagy hatalmat kaptak, és folyamatosan a politikához fordulnak segítségért, politikai támogatással a hátuk mögött rázzák a kardjukat. Volt itt már olyan idő, amikor bántottak tanárokat, művészeket, csak azért, mert a másik oldalt látták mögöttük, most meg jön a revans? Hova vezet mindez? Hova vezetettek a világháborúk, azon kívül, hogy meghalt majd’ százmillió ember? Mi történt utánuk? Semmi. Ott maradtak a halottak, és újra kellett mindent kezdeni. Miért kell tömegeknek meghalni azért, hogy valamit újra lehessen kezdeni? Nem értem.

Leányok: Féltettem Annát, mert ő mindent nagyon a szívére vesz. Nagyon mélyről indít és még mélyebbre tud lemenni. Ezt is nagyon komolyan a fejébe vette, és bár kétszer kirúgták a felvételiről, nem adta fel. Nóra meg mindenben követte Annát, és amikor Anna már egy éve járt Földessy Margithoz, ő is elment. És ő is beleesett ugyanabba a verembe. Aztán úgy adódott, hogy Nórit elsőre felvették az egyetemre, így végül évfolyamtársak lettek.

Szakma: Egy szakmában vagyunk, egy művészeti ágat művelünk, tiszteljük hát egymást. Nemrég olvastam egy interjút, amelyben Máté Gábornak feltették a kérdést, mint gondol Nemcsák Károly szerepéről a felügyelő bizottságban. Mondhatott volna bármit, kiabálhatott volna kígyót és békát, de nem ezt tette. Azt válaszolta, hogy ő Nemcsák Károlyt tisztességes embernek ismeri. Ez nekem nagyon jólesett. Van egy mániám. Talán inkább meggyőződésem. Emlékszünk az Aczél korszak három t-jére: tűrjük, tiltjuk, támogatjuk. Nekem is van három t-s ideám a pályáról, amiben talán az is benne van, hogyan kéne ezt a szégyenletes helyzetet megoldani. Az én három t-m a következő szavakhoz kapcsolódik: tehetség, tisztesség, tolerancia. Ez a három fogalom évszázadok óta meghatározó hagyománya a magyar színházművészetnek. Aki e három fogalom közül akárcsak az egyiknek nincs a birtokában, annak nincs helye a szakmában. Nem szabad erről megfeledkeznünk, történjék bármi körülöttünk.

Unoka: Az unokám hihetetlen nagy öröm és büszkeség! Az életemben egyetlen meghatározó törvény van, a természeté. A természet mindig egyszerű válaszokat ad a legbonyolultabb kérdésekre is. Horgászat közben látom a teknősöket, békákat, halakat, siklókat, nádirigókat vagy a csillagos eget, a Göncöl- szekeret. Ezek az apróságok nekem szükségesek, nélkülük tehetségtelen színész lennék. A természet rendje szerint születtek a gyerekeim, az unokám, ha szerencsém van, akár dédunokám is lehet.
Néha csak úgy rácsodálkozom a lányaimra, milyen természetesen csinálják azt, amit nem is tanítottam nekik. Mindig megpróbáltunk úgy viselkedni az édesanyjukkal, Athinával, hogy az elfogadható példa legyen. Ha ránézek a gyerekeimre vagy az unokámra, rádöbbenek, milyen csodálatos dolog élni. Érzem, nem éltem hiába!

Paloznak: Világossá vált számomra, hogy semmi fölösleges dolgot nem akarok már csinálni. Csak olyasmit, az elkövetkező másfél órában is, ami nekem jó. Ha nem az, akkor lemondom. Kicsit másképp is kezdtem el látni. Ugyan eddig is kiültem a tornácra reggelente, és ránéztem a hegyekre. De eddig mindig csak ránéztem, és nem láttam, hogy ezerféle zöld színe van ott a fáknak. Most viszont már át is tudom élni, hogy ez milyen fantasztikus, mekkora ajándékot kaptunk a teremtőtől.

Forrás: Revizor, Meglepetés, Nők Lapja, Index, Színház Online, Weöres Sándor Színház