Alekszej Zolotovickij először rendez a debreceni színházban, a színház művészeti vezetője, Ilja Bocsarnikovsz meghívására érkezett Debrecenbe. Az abszurd nagymestere, Eugène Ionesco Makbettjét állította színpadra, amiről azt gondolja, hogy a shakespeare-i Macbeth egy lehetséges rendezői megközelítése. Kedveli az abszurd műfaját, a fekete humort, nagyra tartja a címszerepet játszó Mercs János színészetét, lenyűgözi a magyarok egyedülálló tapsa és amellett, hogy rendez, és színész, elektroboogie-t játszik zenekarával, a FireGranny-vel. A Makbett bemutatóját november 4-én tartották. A rendezővel a próbák szünetében beszélgetett Vajland Judit.

1972-ben, javában a hidegháborús hangulatban írta Ionesco a Makbettet. Miért tűnt kézenfekvőnek, hogy ha a hatalom természetéről beszélsz, akkor nem az eredeti Shakespeare-darabhoz nyúlsz, hanem annak a Ionesco-féle feldolgozásához?

Azt gondolom, hogy a darab nemcsak a hatalomról szól, ahogy a Shakespeare-darab sem, hanem általában az életről, a szerelemről is, arról, hogy hogyan érzékeljük, hogyan fogadjuk be a világot, és minden ezzel kapcsolatos emberi tényezőről. Shakespeare Macbethje a kedvenc darabom, viszont annyira közel áll hozzám az abszurd műfaja, annyira szeretem Beckettet, Mrożeket, Ionescot, hogy öröm, ha ebben a műfajban dolgozhatok. 

Ionesco azt mondja, hogy nem újraírja, hanem folytatja Shakespeare-t. Egyetértesz vele? 

Valóban folytatja ezt az utat. Ionesco darabja a shakespeare-i Macbeth egy lehetséges rendezői megközelítése. Ez egyszerre könnyíti és nehezíti is a dolgomat, mert azt a kérdést veti fel, hogy mi, a színészekkel együtt mit tudunk még hozzátenni. Úgy gondolkoztam, hogy ha én rendezném a shakespeare-i Macbethet, akkor úgy akarnám megrendezni, ahogy Ionesco megírta a Makbettet. Rendezés közben folyamatosan eszembe jut, hogy hogy néz ki az eredeti Shakespeare-darab, de a rendezői megközelítésem Ionescoé. Ilyen szempontból Ionesco a segítőm, de ha én találtam volna mindezt ki, akkor a színészek azt mondanák, hogy mi a franc ez, amit próbálsz rajtunk áttolni, így viszont meg vagyok támogatva, és azt mondhatom, hogy ezt Ionesco írta, ez egy klasszikus, és innentől fogva nem tudtok belekötni (nevet-a szerk.) A Ionesco-darab újdonsága az, hogy minden egyfajta „mintha világban” történik. Mindig minden átcsúszik a „mintha, de mégse” érzetébe. Ionesco ugyanakkor megváltoztatja a szerkezetet, a hangsúlyokat is áthelyezi: gondoljunk csak arra, hogy itt két boszorkány van, az eredeti darabban pedig három. 

Ionesco szerint Macbeth archetípus. Szerinted minek az archetípusa? 

A gonoszságé. A próbán sokat beszéltem a Coen-fivérek Macbeth-filmjéről, ami nekem azért nem tetszik, mert Denzel Washington az elején elkezd egy gonosz embert játszani, miközben ez egy folyamat. Így, ha valójában meg tudnám fogalmazni, hogy minek az archetípusa, akkor az az érdekes, hogy hogyan válik gonosszá. A darab a gonoszság természetéről szól, hogy az aljasság miként születik meg valakiben. Ezért is örülök nagyon, hogy János (Mercs János – a szerk.) játssza a főszerepet, mert mind a színészi kvalitásaiban, mind az orgánumában képes megjeleníteni a jó és a rossz embert is, és nekem fontos, hogy ő ezt olyan széles skálán tudja megmutatni, amire nekem szükségem van. Több előadásban is láttam itt Jánost, és azt gondolom, hogy van egy meghatározó sármja, egy szerethető kisugárzása, emberileg is kedvelhető, és ahogy megjelenik benne a gonoszság, az nagyon izgalmas. 

Ha ez életről szól a Macbeth és a Makbett is, ahogy fogalmaztál, akkor egyben arról is, hogy a rosszra való késztetéssel, a hatalom lehetőségének megcsillogtatásával nincs új a nap alatt: legtöbben birtoklásvágyra, hatalomvágyra hajlamosak vagyunk? Ha ez az élet, akkor legalább annyira sötét ez a darab, vagy még sötétebb, mint a shakespeare-i Macbeth? 

Nagyon sötétnek látom ezt a világot, mert maga Ionesco még sötétebben látja a világot, mint Shakespeare. Ez utóbbinál Macbeth meghal, de a végén mégis van remény az új király személyében, Ionesconál, bár nem akarok szpojlerezni, még viharosabb lesz a vég. A mesterem mindig abból indult ki, mindig arra tanított minket, hogy a szerzőből induljunk ki. Ha Ionescot olvasom, és nem tudom, hogy el fogjuk-e érni ezt az eredményt a színpadon, de mindenesetre törekszünk rá, végignevetem az egészet, de a végén zokogok. 

Milyen rendezői eszközökkel lehet közel kerülni ehhez a humorhoz? 

Nem szeretek senkit nevetésre késztetni, sőt a színészektől is azt szoktam kérni, hogy ne nevettessenek. Sokszor kérnek, hogy állítsak színpadra vígjátékokat, amit vissza szoktam utasítani, mert engem ilyenkor sem a vígjátékrendezés érdekel, hanem történetet, bármilyen módon fogott is az meg. Annál is inkább, mert azt gondolom, hogy nagyon sokféle humor létezik.  Imádom David Lynch filmjeit,engem nevettetnek, vagy a Monty Python-filmeket, és nagy meglepetés volt számomra, hogy itt a színházban is ment a Gyaloggalopp című előadás. Mind másféle humor. 

Nehezen megkerülhető a kérdés, hogy egy a hatalom természetét fókuszba állító darabban, a jelen geopolitikai helyzetben egy orosz rendező gondolkozik-e valamilyen direkt vagy indirekt üzenetben, vagy ez távol áll a rendezői habitusodtól? 

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Természetesen nem lehet a munkánk közben nem gondolni arra, ami jelenleg a világban zajlik. Viszont sosem szerettem az úgynevezett manifesztum előadásokat, amiben megmutatunk valakit, aki csak rossz, vagy épp csak jó. Szeretem, ha a történetek ennél árnyaltabbak. Ionesco mondatai, melyeket leírt és melyeket az előadásban is használni fogunk, azt mutatják, hogy valamiért semmi sem változik. Ahogy Shakespeare korától Ionesco koráig sem változott az emberi természet. Hogy lehet az, hogy mindig új korszakokat kezdünk, de az emberi természet nem változik meg? Az idő kereke ugyanúgy forog. A királyok és hajléktalanok kora is, és az ő természetük sem változik.

Ilja Bocsarnikovsz művészeti vezető hívására rendezel Debrecenben. Mesélj kérlek az ismeretségetekről, magadról és arról is, hogy egy egészen eltérő színházi kultúrából érkezve mik a kezdeti benyomásaid az itteni munkáról? 

Ilját már elég régről ismerem. Amikor Lettországban volt művészeti vezető, három évvel ezelőtt, az ő színházában állítottam színpadra egy előadást, ami máig megy. Ez volt az első sikeres együttműködésünk, és így kerültem ide is. Magamról csak annyit, hogy rendező, színész és zenész vagyok, és ahogy mondtam, hogy az egész családom ilyesmivel foglalkozik, ezért akaratlanul is ez lett a világom, bár ők nem zenészek.

Milyen zenét játszol? 

FireGranny a zenekarom neve és elektroboogie-t játszunk. Ami az itteni munkát illeti: odavagyok azért, ahogy a magyarok tapsolnak, és ezt irónia nélkül mondom. Ez a közös, egyszerre tapsolás, amiben megszakad a ritmus, és újra visszatalál a közös tapsolásba, ilyet én sehol a világon nem láttam és hallottam. Nemzeti vonás, ami lenyűgöz. A kultúra része, a magyarok vérében lehet. Mikor kezdtek el így tapsolni? A 19. században? Valószínűleg nem az történt, hogy volt egy diktátor, aki elrendelte, hogy így kell tapsolni, hanem önkéntelenül alakult ki. Másrészt megleptek a színház óriási terei is, hogy folyamatosan vannak színházbejárások, vagyis az itteni nézőket érdekli a színház. Magyarország egy színházi ország, ami nagyon jó érzés.

Visszatérve a kérdésre: nagyon örülök a színészeknek, érdekes a velük való munka, és általuk az országgal is ismerkedem. Vannak minden színészben meglévő közös jegyek, és vannak az egyéni dolgok, amik nehezen megfogalmazhatóak, inkább érzetek: ahogy kommunikálnak, reagálnak a visszajelzéseimre. Óriási tapasztalat ez, amiért nagyon hálás vagyok a Csokonai Színháznak, de nem szeretném elfedni, hogy vannak nehézségeink is. Azt remélem, hogy ezeket legyőzzük, és egy nagyszerű előadást hozunk létre. 

Vajland Judit interjúja