1919. április 7-én született és 1998. július 2-án halt meg Gábor Miklós, a 20. század második felének egyik legjelentősebb magyar színművésze. Rá emlékezünk.
Gábor Miklós édesapja mozitulajdonos volt, gyermekkora a filmek bűvöletében telt. A család 1926-ban Székesfehérvárra költözött, de a zalaegerszegi mozit tovább működtették, majd apja 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált.
Gábor Miklós műveltségét a gazdag családi könyvtár is megalapozta, gimnazista korában már eredetiben olvasott Proustot és Gide-et. Ugyanakkor remekül rajzolt, már középiskolás korától kezdve naplókban rögzítette érzéseit és gondolatait.
“Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim,de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.
Talán mert olyan reménytelenül ügyetlen vagyok minden hangszerhez, nekem a zenében elsősorban ez a csodálatos. Maga a muzsikálás ténye. Az ember komoly foglalkozása hangszerével, a szerszámmal. Az ember és a hangszer párbaja, ügyességi versenye. Ezért szeretem annyira Vivaldi versenyműveit.
Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?” – írta Gábor Miklós.
A Színművészeti Akadémia elvégzése után ösztöndíjasként a Nemzeti Színházhoz került, 1941-ben a Madách Színházhoz szerződött. A második világháborúban tüzérként szolgált, majd 1945-től kilenc éven át a Nemzeti Színház tagja volt, 1954-ben ismét a Madách Színházhoz kötelezte el magát.
Innen 1975-ben feleségével, Vass Évával együtt a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, mert úgy gondolta, az ott dolgozó Ruszt József mellett találja meg az ízlésének megfelelő színházat, játékstílust és társulatot. Kecskeméten rendezett is. 1979-ben a Népszínházban játszott, ahová Ruszt került, majd 1984-től a Nemzetiben. 1991-ben követte Ruszt Józsefet a Független Színházba, 1994-től haláláig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.
Sokféle szerepet alakított, rendkívüli intellektuális erővel és pontos stílusérzékkel. Mintha nem lett volna műfaja és szerepköre: tragédiában és vígjátékban, színpadon, rádióban és filmen egyaránt hiteles volt, játszhatott hősöket, antihősöket, intrikusokat, töprengő, moralizáló, ciniku vagy kiábrándult karaktereket. Emlékezetes alakításait neház felsorolni. Füst Milán IV. Henrikjének címszerepétől a Koldusopera Bicska Maxijáig, vagy a Nem félünk a farkastól George-ától Az ember tragédiájaLuciferéig. Madách művét 1983-ban rendezte Zalaegerszegen Ruszt József. (A Madách-művet 2004-ben ismét bemutatták a Hevesi Sándor Színházban Ruszt rendezésében, ekkor Kamarás Iván játszotta Lucifert. Amikor belépett a színpadra, épp olyan ballonkabát volt rajta, mint egykor Gábor Miklóson.
“A nép gondolatát mindig tudatunk hátterében kell tartanunk, szükségünk van rá, mint minden egyéb igazságunk viszonyhelyére. (…) Csak akkor hihetjük magunkat jónak egy szerepben, ha megvan bennünk az önmagunkkal való találkozás pihentető, simogató érzése. Az igazi alakítás mindig a szabadság laza érzésével jár” – fogalmazott Gábor Miklós.
Első igazi filmsikere az 1947-es Valahol Európában volt, ezt követte többek között a Mágnás Miska, a Budapesti tavasz, az Éjfélkor, az Apa, az N. N., a halál angyala, a Sértés, a Circus Maximus.
Színészi munkásságát több díjjal jutalmazták: 1953-ban Kossuth-díjat kapott, 1962-ben érdemes, 1967-ben kiváló művész lett, 1995-ben megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, majd 1996-ban a Pro Urbe kitüntetést. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetéssel és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagságával is elismerték. 1993-tól tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
Nem csupán színpadi alakításait díjazták. Kamaszkorától írott naplóiból, jegyzeteiből több kötet is megjelent, írásművészetéért 1997-ben Füst Milán-díjban részesült. Képzőművészeti alkotásaiból 1988-ban rendeztek kiállítást.
Emlékére felesége, Vass Éva 2000-ben díjat alapított, amelyet minden évben a legjobb Shakespeare-alakításért ítél oda a szakmai kuratórium.
“Nem igaz, hogy a gondolat megöli a drámai feszültséget. Nézzük meg a Hamletet. Csak különbséget kell tenni elméletek tanáros kifejtése és élet-halál kérdésekkel vívódó, élet és halál tudatában lévő emberek lázas, megfeszí tett gondolkozása között. Nem lehet tudni, Shakespeare szövegeit melyik szárnyuk emeli jobban: indulatuk-e vagy gondolati tartalmuk… hősei “nagy” emberek, de ez a nagyság mintha csak elhatározásuk lenne, céljuk, állandó kétségbeesett viaskodással kell küzdeniük önmaguk labilis, eszelősen kiszámíthatatlan emberi lényével, azzal, hogy olyanok, mint mi, a többiek… kétségbeesett viaskodás, hogy a hős tovább tudja vinni önmagát és helyzetét, kitörjön önmagából és végre teljes tisztaságban tárjon elénk valamit, ami nem látható…” – vallotta Gábor Miklós.