András Gedeon, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész osztály (Osztályvezető tanárok: Harsányi Zsolt és Berekméri Katalin) végzős hallgatója, szeptembertől a Maladype Színház alkalmazott színművésze. Pályafutásának kezdeteiről, belső gátak leküzdéséről, a kényelmetlenség szeretetéről Kernetzky Hanna, harmadéves teatrológia szakos hallgató beszélgetett vele.
Jól tudom, hogy középiskolás korodban orvosnak készültél?
– Tizenkettedikben, érettségi előtt fél évvel döntöttem el, hogy színész leszek. Képzeld el azt a perpatvart, ami lement a szüleim részéről, hogy „hű, nem leszel orvos, mint a nővéred?” Borzasztó, pedig csak jót akartak nekem, de ez ébreszti a gyerekben a legnagyobb szégyenérzetet, mert azt kezdi gondolni, én legalábbis azt gondoltam, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, velem valami baj van. Pedig ez abszolút nem igaz.
Csíkszeredában beszélgetünk, abban a városban, ahol mindketten születtünk. Velem ellentétben te itt is nőttél fel. Mikor és hogyan kerültél a színház vonzásába, milyen hatások értek a Csíki Játékszíntől?
– Az első színházi találkozásom tizedikes koromban volt. Akkor adták elő Az imposztort (r. Kövesdy István, 2016. A szerk.) és egy ismerősöm mondta, hogy fiatal statisztákat keresnek az előadásba. A székely himnusz dallamára kellett énekelnünk a lengyel szabadságról, majd bunyózva kifutnunk. Addig a Csíki Játékszínbe csak előadásokat nézni jártunk a Márton Áron Gimnázium színházi bérletével. Egy következő lépés számomra az volt, hogy Bende Sándor, a Csíki Játékszín színművésze megrendezte Janne Teller Semmijét a sulinkban, és én játszottam Jan-Johant.
Olvastam, hogy aztán színjátszókört alapítottál egy gimnáziumi tanároddal.
– Mint hivatalos színi kör igazából nem létezett, csak egy ilyen tanár-diák összefogás volt köztem és Boldizsár Ágoston tanár úr között. Behívtam a barátaimat is, hogy csináljunk valamit, amihez fingunk sincs, és amit mások megnéznek, és hívjuk színháznak. Végül szuper kaland lett. Boldizsár Ágostonnak velünk ellentétben nagyon sok köze volt a színházhoz. Jeleneteket vittünk színre, például A kopasz énekesnőből, a Tótékból, Az ember tragédiájából, a Feketeországból. Nagyon felvilágosult katyvasz volt az egész.
Ez a lelkesedés, amit akkor éreztél, a mai napig ugyanígy él benned?
– Átformálódott. Akkor az adta a motivációt, hogy észrevegyenek emberek, elismerjenek és szeressenek. Ezért is akartam, azt hiszem, elsősorban színész lenni. Olyan lelkesedés, mint az a gyermeki, naiv, mindenfajta színészi eszköztől mentes attitűd, az már nem létezik bennem. Valamilyen más formát öltött.
Most mi motivál, ha már nem csak az, hogy szeressenek?
– Ki ne akarná, hogy szeressék… Biztos, hogy ez is egy motivációs erő, de nekem a fő célom a szakmai önmegismerés. Ahogy új és új dolgokat tapasztalok, egyre inkább rájövök, hogy mennyit kell még tanulnom, hogy nagyon sok hiányosságom van, zöldfülű vagyok. Nem tekintem magam színésznek, mert nem értem még fel arra a szintre, amit színésznek nevezhetünk. Olyasvalakinek látom magam, aki még mindig kutat egy kényelmetlen helyzetben. Leginkább a legnehezebbnek tűnő feladatokban veszem észre a hiányosságaimat, és kemény munkával megpróbálok kimozdulni a komfortzónámból.
Előadás közben lépsz ki leginkább a komfortzónádból, amikor emberek elé kerül a munkád, vagy a próbafolyamat alatti küzdelmekre gondolsz?
– A próbafolyamatra gondolok, ami számomra kutatói folyamat, és örülök, ha a csapatszellem is arra törekszik, hogy valami újat mutasson. A Vadász Esélyével dolgoztunk az Iszméné című előadáson, amelyben Polüneikészt és Eteoklészt is én alakítom. Polüneikészként egyetlen nagy monológom volt eljátszani az egész szerepnek az útját. Nagyon sokat küzdöttünk azzal, hogy olyan csapokat nyissunk meg bennem a rendezővel, Bélai Marcellel, ami nem technika, nem valami bravúros, de üres színházi módszer, hanem személyes. Hogy megszülessen az, amit életnek hívunk. Ekkor teljesen átbillentem, és volt olyan, hogy végigbőgtem a próbát.
Az alapképzés után kihagytál egy évet és elmentél Budapestre. Mi vezérelte ezt a döntésedet, mit terveztél Pesten, mivel telt végül ez az év, és miért jöttél vissza Marosvásárhelyre mesterizni?
– 2019-ben, amikor harmadévesek voltunk, megbeszéltük Bélai Marcellel, hogy rendezze meg nekünk a Sirályt. Fantasztikus próbafolyamat volt, teljesen más, mint amit addig tapasztaltunk. Trepljovot játszottam, és azt éreztem, hogy rólunk szól, a lázadásról, az alkotási vágyról, a színházi konvencióktól való elrugaszkodásról. Azon a nyáron újra találkoztam Marcellel, aki társulatot alapítani készült. Ez lett A Vadász Esélye, Kozma Gábor Viktor, Gaál Attila Csaba, Szekeres Blanka, Zádor Fanni, Pelsőczy Luca, Bélai Marcel, Bódi Zsófia és jómagam lettünk az alapítótagok. Volt egy közös alkotótáborunk, ahol elkezdtük próbálni a Julie kisasszonyt, de egy hónap elteltével rájöttünk, hogy nem azt fogjuk megcsinálni első bemutatóként, hanem a Csongor és Tündét.
Tehát akkor úgy alakult Pesten az élet, ahogy tervezted?
– Amikor felkért Marcel, akkor igazából teljesült egy vágyam: hogy kimozduljak, és véletlenül se kőszínházban helyezkedjek el, hanem egy olyan közegben, ahol én is az élő organizmus tagja vagyok, amelyhez mindenki hozzáteszi a saját elképzelését, világát. Az első bemutatónk 2020. január 31-én volt, a Csongor és Tünde a Három Hollóban. Nekünk ez olyan volt, mintha kikötöttünk volna egy ismeretlen kontinensen, meghódítottunk egy világot.
Ezek után miért jöttél vissza Vásárhelyre?
– Elsősorban egy ilyen egyszerű, „amit elkezdtem, azt be is fogom fejezni” okból. Illetve azért, mert azt az információt kaptuk, hogy mesterképzésen rendezni fog Balázs Zoltán, a Maladype igazgatója. A Maladype nemzetközi viszonylatban az egyik legismertebb magyar társulat. Az motivált, hogy „én szeretnék ezzel az emberrel dolgozni”. Azt gondolom, a marosvásárhelyi mesterképzésnek ez a legnagyobb haszna, hogy már egyetemi évek alatt dolgozhatsz nagy rendezőkkel, mint ahogyan most a Parasztoperában dolgoztak a srácok Mohácsival (az első éves magiszteri osztály előadása Mohácsi János rendezésében. A szerk.). Igazából a mesterinek köszönhetem, hogy szeptembertől leszerződöm a Maladypéhez.
A Grimm-mesék által inspirált mozgásszínházi produkciót, a Félelemkeresőket 2021. december 4-én mutattátok be az osztályoddal. Ez a munka volt az első találkozásod Balázs Zoltánnal?
– A legelső személyes találkozásom vele körülbelül fél évvel a pandémia előtt volt, amikor kimentem Budapestre, és megnéztem az Yvonne-t. Életem egyik legjobb színházi élménye volt, minden túlzás nélkül. Azelőtt láttam már az Augusztust a Stúdió Színházban, amit ugyancsak ő rendezett az alapképzés alatti osztályvezetőnk, Tompa Klára előző osztályával. Az Yvonne utáni közönségtalálkozón láttam meg Balázs Zoltánban azt az alkotót, akit követni lehet és kell. Sziporkázott, intelligens volt, tudatosan építette fel a közölnivalóját, karizmatikus ereje volt. Így amikor a Félelemkeresőket elkezdtük, volt már egy benyomásom arról, hogy milyen is az ő személye. De a munka közben még sok meglepetést okozott emberileg és szakmailag, mind csak pozitív értelemben. Azt láttam, hogy nem azt csinálja, mint amit az elkényelmesedett vagy betokosodott kőszínházi alkotók, hanem valami kényelmetlent, amiben van rizikó és van értelme csinálni. Amikor nem tudom, hogy mit csinálok, vagy mi fog következni, ott kezdődik nekem az élet.
Milyen módszerekkel dolgoztatok?
– A próbafolyamat elején mindenki elmesélte, hogy ő mit gondol magáról, illetve a társairól, aztán megkerestük a különleges képességeinket, és elkezdődtek a közös játékok. Elsősorban nagyon emberi volt a hozzáállása, kíváncsi volt ránk. Sokan közülünk nem voltak tisztában azzal, hogy milyen furcsán tudnak fütyülni, vagy milyen abszurd grimaszokat vágnak. Mindeközben nagyon tudott inspirálni, felturbózta a kedvünket a szellemi erejével.
Balázs Zoltán a Félelemkeresők bemutatóját körülbelül 10 perc után leállította és néhány katonás utasítás után újraindíttatta az előadást. Ez sok mindenkit megbotránkoztatott, vagyis megosztotta a nézőket.
– Kezdettől fogva tudtuk, hogy ez egy olyan munkafolyamat, amelyben bármi megtörténhet. Ez a rizikó ad értelmet a művészetnek. Én azt gondolom, hogy Balázs Zolinak ezzel is pedagógiai célja volt, és hálás vagyok neki ezért az őszinte gesztusért. Egy igaz mondat többet ér, mint a litánia.
Pontosabban milyen pedagógiai célra vagy tanulságra gondolsz?
– Ezt ő tudja megmondani, de nekem arról szólt, hogy ne legyen produkciókényszerünk. Nem csinálhatsz valamit csak azért, hogy megmutasd, mert akkor az olyan is lesz: mutatós. Milyen érdekes, hogy Félelemkeresők az előadás címe, és ez tényleg egy olyan momentum volt, amitől sokan beparáztak, mert nem minden nap történik ilyen. A kényelemhez vagyunk szokva és a bejáratott utakhoz. Ez egy új esély volt nekünk, hogy ne úgy álljunk hozzá az előadáshoz, hogy „ahogy esik, úgy suppan, most bemegyek és lesz, ami lesz”, hanem osszuk be az energiáinkat, tervezzük meg a következő lépést, hogy ebben a szakaszban innentől idáig kell eljutnom, ezt a koreográfiát ezzel és ezzel a tartalommal kell feltöltenem, és hogyha ez jól sikerült, akkor ne elégedjek meg, hanem menjek tovább, mindig a jelent keresve próbáljam újraértelmezni magam a helyzetben a tartalom által.
Ha jönne egy jó tündér, aki teljesíti a vágyaidat, melyik rendezővel dolgoznál legszívesebben és melyik színháznál?
– Balázs Zoltánnal dolgoznék a legszívesebben a Maladype Színházban. De nagyon szívesen kipróbálnám magam Robert Wilson vagy Theodoros Terzopoulos rendezéseiben is. A MITEM-en láttam Robert Wilsonnak az Oidipusz királyát, meg felvételről is néztem előadásait. Valami olyan színészi jelenléttel dolgoznak nála a színészek, A-tól Z-ig megkoreografált testpozíciókkal, a legkisebb részletekre is figyelve, ami a Maladypében is nagyon fontos, és szerintem is lenyűgöző. Az Adam’s Passion c. előadásában az Ádámot játszó színész minimalista mozgásokat végez, mégis odatapad a tekintetem, a jelenléte, a színpadi létezésének élettelisége, a figyelme miatt. Odavoltam érte. Ez egy nehéz műfaj, amit Wilson és Terzopoulos képviselnek, de én szeretem a kihívásokat.
A figyelmességed meg a bátorságod, ahogy rendszeresen kilépsz a komfortzónádból, tesz hitelessé a színpadon?
– Érdekes kérdés, hogy mit hívunk hitelesnek. Én úgy definiálnám, hogy azt, ami élő. A Nó-színészek például egy életen át gyakorolnak egy-egy gesztust, vagy mozgásképletet, mégis hitelesek, mert a tökélyre fejlesztett technikát meg tudják tölteni valami többlettel, amit én életnek hívok. Hogyha a színész arra figyel, amire a szerepalak, azt látja vagy képzeli, amit ő az adott helyzetben, akkor lesz ez a nézőnek is izgalmas. A figyelem az, ami életet ad valaminek.
Tehetség kérdése, hogy valaki fel tud-e venni egy szerepet és „a szerep szemével figyelni”?
– Szerintem tehetség nem létezik. Csak emberi gátak vannak, amelyek akadályoznak bennünket a játékban. Ahhoz, hogy úgy lássunk, mint a szerepalakunk, elsősorban az kell, hogy megfosszuk magunkat a gátjainktól, a félelmeinktől; hogy önmagunk legyünk felvállaltan és szeressük önmagunkat. Illetve minden, ami a figyelmet erősíti. Nyitottság nélkül sem közelíthetek meg egy emberi életet. Magamévá kell tennem, be kell engednem a fantáziámba, a lelki szemeim elé.
Emlékszel olyan próbafolyamatra, amelyben kimondottan sok „gátaddal” találkoztál?
– Azt gondolom, hogy ez egy folyamat, a küzdelemnek és önmagunk rossz oldalának a megszeretése. Az egyetem alatt sokat szorongtam, gátlásos voltam. Első év után gyakorlatilag el is tanácsoltak, hogy menjek filozófiára. De aztán megtanultam felvállalni a gátlásaimat. Budapesten, amikor A Vadász Esélyével, Sardar Tagirovskyval, vagy Balázs Zoltánnal dolgoztam, sem voltak mások a próbafolyamatok ebből a szempontból. A gátlások folyamatosan ott vannak, de van, hogy félretesszük és elfelejtjük őket, hosszabb időre békén hagynak, és van, hogy megszeretjük őket. Az biztos, hogy ha az egyetemi éveim alatt nem találkozom a démonjaimmal, akkor nem válok ennyire tudatossá ezzel kapcsolatban.
Hogyhogy eltanácsoltak az egyetemről?
– Nem történt hivatalos eltanácsolás, de első év végén Tompa Klára csupán jó szándékból azt mondta, hogy nekem ez nem való, ne bántsam tovább magam, próbáljak valami más felé orientálódni. Én akkor azt mondtam, hogy nem, elmegyek egy benzinkúthoz dolgozni, és nyár végére összeszedem magam. Csodák csodájára tényleg jóra fordultak a dolgok. Az ilyen mélyrepülések után tud az ember talpra állni.
Túlzottan önkritikus voltál első éven?
– Igen, folyamatosan önmagamat elemeztem, magamban kerestem a hibát, és azt éreztem, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, nem szeretik azt, ami belőlem fakad, olyat kell mutatnom, ami nem jön olyan egyértelműen belőlem. Azt gondoltam, hogy „ez baromság, ez hülyeség, amit te akarsz.” Volt jelenet, amit visszamondtam vizsga előtt pár héttel. Nagyon önérzetes gyerek voltam, az igazságérzetem a plafonig ért. El kellett fogadnom, hogy nem minden úgy van, ahogy azt tizennyolc éves koromig tapasztaltam.
Az alázatosságot kellett megtanulnod? A színészetben azért van egyfajta kiszolgáltatottság, amivel meg kell küzdeni.
– Így van. Amikor nagyon fiatal voltam, azért viselkedtem így, ítéltem el másokat sokszor hülyeségek miatt, mert volt egy nagyon erős elképzelésem a színészetről. Hősies, magasztos dolognak gondoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy az egyetemi órák hogyan működnek. Leülünk, nézzük egymást, és a másik megmondja, hogy miért voltál rossz. Nem tudtam elfogadni, amíg még nem ismertem ezt a világot, de aztán egyre inkább magamévá tettem az alázatot is.
A Vadász Esélye fiatal társulat. Milyen Budapesten színházcsinálásból élni?
– Hát nem könnyű, de nem is azért csináljuk, hogy könnyű legyen. A Vadász Esélye olyan emberekből állt össze, akiknek mind azonos volt a célunk. Közösen szerettünk volna alkotni egy olyan világot, ami minket jellemez, magunkból építkezik és nem egy futószalagon dolgozó intézménynek alávetni magunkat. Így csináltuk meg a Csongor és Tündét, az Iszménét a Radnóti Tesla Laborban, és a 999-et a Trafóban, amelynek a teljes szövegét mi írtuk. Voltak nehézségek, de a motivációnk mindvégig megmaradt, még akkor is, amikor nem tudtuk, hogy hol fogjuk bemutatni a Csongor és Tündét. Előbb-utóbb minden kialakult, mert nagyon erős volt az akaratunk, és mindenki azért dolgozott, hogy ez létrejöhessen. Mindenki csinált mindent: Bélai Marcel az adminisztráció mellett rendezett, én megcsináltam A Vadász Esélye Facebook-oldalának a teljes dizájnját, Photoshoppal szerkesztettem, videókat készítettem stb. Megvalósult az, amit szerettünk volna, és még mindig él A Vadász Esélye, így is, hogy a COVID-19 aláásta a színházak munkáját. Igaz, hogy már nélkülem fog tovább menni. Az én utam most a Maladypénél folytatódik.
Hol találkoztál a pároddal, Vincze Erikával, aki most osztálytársad is? Milyen vele együtt dolgozni?
– Még a Félelemkeresők előtt Sardar Tagirovszkyval dolgoztunk mindketten az RS9 Színházban. Itt találkoztunk Erikával. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. De csak később jöttünk össze. Folyamatosan a munkával, önmagunkkal, a szakmával kapcsolatos témákat vitatunk meg, elmélyülten, őszintén tudunk beszélgetni. Fontos színészként, hogy feedbacket kapjunk egy olyan embertől, aki külső nézőpontból lát minket. Erikában ez nagy pozitívum számomra. Támogatva, szeretve, otthon érzem magam mellette.
Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.