Kautzky Armand a Red Bull Pilvaker oszlopos tagja, így természetes, hogy március 15-én ő is a Papp László Budapest Sportaréna színpadára lép az ország legkedveltebb MC-i és rapperei társaságában. De hogy lett ő az ország ügyeletes versmondója, és miért figyeli a takarásból Fluor Tomi sapkáját?

Sokat utazol a mindennapokban…

Az idei évadban két szerepre hívott a szolnoki színház, egy operettre és egy Shakespeare-vígjátékra. 60 előadásnyi Budapest-Szolnok, Szolnok-Budapest út. Egy magánszínháznál, a Körúti Színházban is játszom, már a neve is mutatja, hogy ott kicsit bulvárosabb, „körúti” darabokat veszünk elő. Ott a Bolond lány című krimi-vígjátékában és Molnár Ferenc Üvegcipőjében van egy-egy nagyszerű szerepem, ezekkel az ország különböző pontjaira utazunk el, ma például Bátonyterenyére.

Amíg utazol, tudod a vezetés mellett hasznosítani az időt?

Mindig az adott helyzet hozza, ritka az üres időszak, de azt is remekül el lehet tölteni a velem utazó kollégákkal. Akkor van mit megbeszélni, akár szakmai szempontból, akár a magánéletünket érintő kérdéseket megvitatva. De számtalanszor van olyan, hogy készülök egy szerepre, és akkor nagyon jól lehet hasznosítani ezt a kieső időt.

Emellett a szinkron is fontos pont az életedben.

Az elmúlt harminc évben jelentős szerepet töltött be, ma annyira nem meghatározó már, persze így is jelen van a napjaimban. Nagyon nagyot merítettem ebből a szinkron-dologból, és most sem múlik el úgy hét, hogy ne lenne munka, de már eltelik néhány nap két felvétel között. Régen ez elképzelhetetlen lett volna, akkor rohangáltam stúdióról stúdióra.

Viszont egyre többet mondasz verset, pedig régen tartottál a műfajtól.

Nemhogy tartottam, rettegtem. A monodráma mellett ez az egyik legnehezebb műfaj. Amikor ketten vagyunk a színpadon, az sem sétagalopp, de egyedül lenni mindig a legkeményebb. Mindenféle segítség, zongorakíséret nélkülözésével az ember kiáll, ott van egyszál maga. Egyedül kell megteremteni a kapcsolatot a közönséggel, oldani a hangulatot, nevettetni, könnyeket előcsalni. Ettől a színész mindig fél egy kicsit. A másik pedig, hogy régen annyi előadásom volt a Madách Színházban, hogy hiába állítottam volna össze verses műsort, nem tudtam volna fellépni vele, tele volt a naptáram előadással. De aztán megszűnt a társulati lét a Madáchban, kényszerű szabadúszó lettem én is és felszabadultak estéim, így engedtem két kolleganőm, Bencze Ilona és Hűvösvölgyi Ildikó unszolásának. Azt mondták, hogy nem lehet, hogy valaki ilyen hanggal nem mond verset. Beépítettek a műsorukba, és szép lassan elveszítettem a versmondáshoz kapcsolódó gátlásomat. Nem azt mondom, hogy nyugodtan lépek színpadra, az izgalom ma is megvan, de már bátrabban vállalok akár egyedül is fellépést.

Hogy választasz verset? Kortársak között is keresel, vagy inkább a klasszikusokhoz nyúlsz?

Inkább a klasszikus vonal vonz. Úgy érzem – bocsánat a kifejezésért –, hogy a klasszikus vers jobban eladható. Amikor engem hívnak, legyen az nőnap, a magyar kultúra vagy a költészet napja, vállalati ünnepségek, szalag átvágása, szoboravatás, akkor jobban örülnek, ha ott egy Ady vagy Petőfi hangzik el.

A Pilvakerben is klasszikusokat dolgoztok fel, lassan 10 éve, hogy oszlopos tagja vagy a rendezvénynek. Amikor hosszú évekkel ezelőtt igent mondtál az esemény ötletgazdája, Takács Ákos felkérésére, tudtad mire mondasz igent?

Nagyon bizonytalan igent mondtam és csak félelem volt bennem. A felkérő személyisége, hozzáállása, a körülötte lévő aura, egy rendkívül pozitív, lelkes és tehetséges ember aurája volt, ami meggyőzött, hogy bármi is legyen ez, ha ő ebben ennyire hisz, nekem igent kell mondanom. Nem tudtam miről beszél, egy új, tőlem távol álló műfajról volt szó, amiben nem is nagyon értettem, mi lesz az én szerepem. Mérhetetlen tisztelettel beszélt velem, és erről az épp megszülető műfajról, mert ki kell mondani, mi ezzel az ő ötlete alapján és az ő vezetésével új műfajt teremtettünk. Ide nekem csatlakoznom kellett, „mondd, mit csináljak, és megyek, boldogan”.

Már próbáljátok az idei előadást. Miben más az, amit itt kapsz, mint egy színházi próbán?

Teljesen más. Ez nagyon érdekes, kicsit olyan az ember, mint a táncos, aki minden műfajban dolgozhat, de mindennek az alapja a klasszikus balett, a rúdnál való forgás. Ilyen a színész is. Egy klasszikus színházi színész bárhova téved a műfajok között, azokat a klasszikus színházi alapokat használja, amiket tanult és amiket hosszú évek óta a gyakorlatban is művel. Ezért féltem nagyon. Hogy fog hatni az én klasszikus alapom ezek közt a más műfajban, más vérnyomással alkotó, tehetséges fiatalok közt? De ezt kellett tapasztalnom, hogy nagyon sok mindenben egyformán gondolkodunk – természetesen generációs véleménykülönbségekkel – de alapvető dolgokban egyetértünk. Ahogy egy családban is a nagypapa és az unoka békében, szeretetben áll a karácsonyfa alatt, nem tépik egymás haját, úgy mi, a különböző műfajok képviselői is megférünk egymás mellett szeretetben, sőt, sokat tanulunk egymástól. Én ugyanúgy tőlük, mint talán ők tőlem előadóművészetben.

Kautzky Armand mit tanul Fluor Tomitól?

Ugyanazt csináljuk, csak más kifejezésekkel, gesztusokkal. Teljesen más az ő metakommunikációja a közönséggel, mint nekem. Érdemes a takarásból, oldalról figyelnem, hogy dolgoznak, mikor veszi fel a sapkáját, mikor dobja el, miközben én nem is hordok sapkát. De Fluor sapkája emblematikus, valamikor felteszi vagy épp ledobja. Figyelem ennek a koreográfiáját, hogy van-e koreográfia, esetleg improvizál? Figyelem, hogyan dolgoznak egymással, hogyan kommunikálnak egymással a színpadon. Tulajdonképpen ugyanúgy, mint a színészek, csak egy kicsit mégis másképp.

Az nem lehetett tavaly kérdés, amikor a Pilvaker az Arénába költözött, hogy megél-e egy ekkora térben a hip-hop. A versnél azért ez más, sokkal rizikósabb történet.

Már az Erkel Színházban izgultam, az sem egy versnek való közeg, az egy nagy produkciós, operai bázis. A Vígszínház nagyszínpadán sem monodrámát játaszunk, hatalmas a tér, amit át kell beszélni. Az Arénától egyenesen rettegtem. Nem volt más tennivalóm, be kellett fognom a teret. Erre muszáj volt tudatosan készülni, hogy a tizenháromezer emberből senkit se hagyjak ki a személyes kontaktusfelvétel során. Egy rapper jön-megy, ide-oda szalad, van egy dinamikája. A versmondó áll, nem járkál. Ez egy kötöttebb műfaj.

Talán elcsépelt kérdés, de itt tényleg muszáj feltenni. Mit éreztél abban a pillanatban, amikor kiálltál ennyi ember elé?

Ahogy már említettem, rettegtem hosszú évekkel ezelőtt a versmondástól, a Arénában pedig eljutottam odáig, hogy halálosan élveztem. Hatalmas boldogság ez, noha remeg az ember lába, ömlik a hátán a víz – idegileg, mert óriási a felelősség. Minél idősebb az ember, ez a felelősség annál nagyobb. Őszülő halántékkal belesülni a versbe halál kellemetlen. De az a szakmai boldogság, amit utána érzetem, leírhatatlan. „Cserebogár, sárga cserebogár.” Még a szememet is lehunyhattam a végén, intim volt, finom, egyszerűen őrület. Meg lehetett csinálni és meg mertem csinálni.

Mit várhatunk tőled idén?

Egy nagyon kemény verset választottunk, de hogy mit, az legyen meglepetés. Annyit elmondhatok, hogy egyszerre tömör, filozófikus, minden sora megérne egy esztétikai, történelmi tanulmányt, és mégis van egy drámaisága. Igazi lenyomata a mai korunknak, beleértve a klímaszorongást is. Fantasztikus vers.

Szerző: Molnár Karesz

Színház Online