A nagysikerű Utas és holdvilág után ismét egy népszerű klasszikus adaptációjára készül Vajdai Vilmos. Felkérésre Móricz Zsigmond Rokonok c. regényét Znajkay Zsófia drámaíró (Az ölében én, Rendezői változat, A) és Preiszner Miklós (Vérmedve) író, zeneszerző alkalmazza színpadra. Az alkotókkal az adaptáció folyamatáról, az eredeti és a készülő mű közötti különbségekről, és a történet érvényességéről beszélgettünk. 

Mennyire jelent eltérő tapasztalatot számotokra a saját dráma írása, illetve valaki más szövegének a színpadra alkalmazása?

Znajkay Zsófia: Teljesen. Százra. 

Preiszner Miklós: Ha saját dolgot írsz, akkor mindenekelőtt eszedbe jutnak dolgok, amikkel a legszívesebben foglalkoznál, esetleg karakterek, akiket szívesen látnál, események, amiket a legizgalmasabb lenne színpadon nézni, szálak, amiket a legszívesebben elmesélnél – ha viszont adaptálásba fog az ember, abban nem itt lehet megtalálni azt, ami lelkesítő.

Z.Zs.: Hiszen ez már kész, valakit annyira lelkesített egy ponton, hogy meg is írta.

P.M.: Ehelyett el kell kezdeni fölfejteni azt, hogy mi is ez az anyag. Kik vannak, mit csinálnak, mi történik velük. És aztán álmodozni arról lehet, hogy ha már van egy Kopjás Pista, ha már van egy sertéstelep-panama, ha már a Kopjásnak van két fia, akkor ebből kiindulva mi a legizgalmasabb, milyen verziója ezeknek a motívumoknak, eseményeknek és figuráknak az, ami számunkra a legviccesebb és legérdekesebb. 

Z.Zs.: Én magamtól soha nem írtam volna ehhez hasonló történetet. Alapvetően azért is lettem volna képtelen Miklós nélkül megírni, mert olyan mélyen tehetségtelen és ostoba vagyok ahhoz a fajta dologhoz, ami például a panamázás. Kitervelni, hogy egy pénz, ami valamire van, hogyan legyen inkább az enyém…? Már abból is látszik, hogy mennyire nem vagyok e tekintetben furmányos, hogy mennyire nincs pénzem.  Még nekem jogosan járó pénzeket sem tudok emberekkel kifizettetni. A „ravasz” ellentéte vagyok. (Ami valószínűleg a „balfasz”.)

Kell „belenyúlni” az alapműbe ahhoz, hogy az 1930-as évek Magyarországának kórképe ma is érvényes legyen?

Z.Zs.: Nem. Érvényes.

P.M.: És Móricz is úgy ír erről a problémáról, mint olyasvalamiről, ami mindig is így volt.

Z.Zs.: Vannak bajok ezzel a művel, de az, hogy érvényét veszítette volna az, amiről szól, az nincs a bajok között.

P.M.: Nem ezért kellett belenyúlni. Magyarországnak van egyfajta változatlansága. Családok, barátok, hol ide, hol oda osztott lapok… Néha átfestjük a kerítést, kicseréljük a címereket, meg ilyesmi, de ez valószínűleg évszázadok óta így van.

Z.Zs.: A 30-as évekről például azt gondolnánk, hogy tök rég volt. És még aztán jött a szocializmus, ami egy teljesen másik rendszer, és aztán rendszerváltás a kilencvenes években, és már az is nagyon rég volt – de a Rokonokat olvasva úgy éreztem, hogy mindez valóban csak a kerítés átfestése. Ez egy nagyon-nagyon pici ország, ahol gyakorlatilag mind családtagok vagyunk, vagy ha nem családtagok, akkor legalábbis összeköt minket valamilyen ismerősi szál. Például harminc éves voltam, mikor Miklóssal megismerkedtem, és kiderült, hogy az anyám legjobb barátnőjének a húga volt Miklós főnöke több mint tíz éven át az iskolában, ahol tanított. De valószínűleg bármelyik két magyar között meg lehet találni valamilyen szálat. Úgy viselkedünk, mint két, vagy két és fél család, akik bár egymásnak is valószínűleg rokonai, nem annyira szeretik egymást. Van ez a belterjeskedő libsi család, akik körbenyalizzák egymást, és ezért ellenszenvesek, meg az arrogáns, cinikus maffiacsalád, akik azért ellenszenvesek, de igazából, ami ellenszenves az egészben, az ez a leosztás.

P.M.: Van egy fogalomkör, amivel nemrég ismerkedtünk meg, a „high context culture” és a „low context culture”. Azok a fajta kultúrák, amelyek megértéséhez sok közös ismeret, és a kontextus részletes ismerete szükséges, és azok, amelyek úgy kommunikálnak, hogy minél kevesebb kontextus ismeretében is érthetőek legyenek.

Z.Zs: Erre a két legjobb példa Japán és az USA. Japán egy sziget, ahol sokszáz éve japánok élnek, akik japánul beszélnek, egy olyan nyelven, amit még mindig elsősorban csak a japánok bírnak. Itt a kultúra épít arra, hogy egy nagy közös kontextuson belül kommunikálnak egymással a résztvevői, hivatkoznak azokra a dolgokra, amelyeket mind közösen ismernek. Ez a „high context culture”.  Ezzel szemben az USA arra épült, hogy az őslakosok kisöprésével leürítjük ezt a hatalmas területet, és a világ minden pontjáról idetelepülünk, mind más nyelveket beszélünk, és más kultúrákból jövünk, de megtanulunk egy nyelvet, amit a gyarmatosítás miatt mindenhol jó eséllyel beszélnek, és úgy fogunk kommunikálni egymással, hogy a lehető legkevésbé építünk arra, hogy bármilyen közös ismeretanyagunk van, mindent ki fogunk fejteni egymásnak. Ez a „low context culture”. Magyarország ebben egy fura hibrid. Nyilvánvalóan mivel a magyar nyelvet a magyarokon kívül nem nagyon beszéli senki, ezért köztünk a kommunikáció nem tud nem belterjes lenni – minden szó jelentése fel van töltve azzal, hogy ki használta, mikor használta, milyen kontextusban és milyen ízzel használta. Minden belsős poén.

P.M.: De ugyanakkor részesei vagyunk egy nagy európai közösségnek, amelynek a jogszabályai elméletileg hatnak ránk. Ami ugye egy kimondottan „low-context” világ.

Z.Zs.: De mi a lehető leg-„high-context”-esebb módon értelmezzük ezeket a szabályokat.

P.M.: Mi ezt így egymás közt majd tudjuk. Összekacsintgatva, okosba’…

Z.Zs.: És az látszik, hogy ez a fajta együttműködés, ami befelé „high-context” kifelé pedig megpróbál „low-context”-nek tűnni… Még ha nem is sok energiát feccol abba, hogy ez sikerüljön… Ez… Nem megy jól.

Móricz nyelvi kifejezésmódja elég markáns. Igyekeztek megtartani ezt a stílust vagy nyelviségében közelítitek a történetet a mához?

Z.Zs: Azt találtuk ki, hogy ez a történet ne a ’30-as években, és ne is ma játszódjon, hanem legyen annyira eklektikus, és anakronisztikus mind a tárgyi világ, mind a nyelvhasználat szempontjából, hogy ezáltal az időtlenségben helyezze el magát. 

P.M.: Elsősorban nem Móricz stílusához igazodtunk, hanem a TÁP Színház jellegzetes saját történetmesélési stílusához, hiszen nem ez az első alkalom, hogy a TÁP Színház egy klasszikust adaptál. 

Z.Zs.: Volt a Jövedelmező állás, a Lúd Zsolt, a Lö Csibészek, ami a Zárt tárgyalás feldolgozása…

P.M.: De számomra nemcsak a feldolgozások, hanem például A csatorna is jellegzetes abban, ahogy a TÁP történetet mesél. Nyilván ezt erősen meghatározza Laboda Kornél és Fekete Ádám írói stílusa. Zsófinak van egy saját, jellegzetes szerzői hangja, nekem is van egy sajátos kifejezésmódom, és ezekből szőttük össze ennek a darabnak a hangvételét.

Egyébként ti mit értetek adaptáció alatt? Hol az a határ, ahonnan az adaptáció már önálló mű?

P.M.: Általános érvénnyel erről, hogy hol végződik az adaptáció, és hol kezdődik az alanyi mű, nehéz beszélni, mert ingoványos talaj. De mi itt Móricz figuráit, helyszíneit, történeti szálait használjuk, ha nem is pont úgy, ahogyan ő. De hogyha fölmerülhetne az, hogy mi nem írjuk ki Móricz Zsigmond nevét, és Móricz Zsigmond megjelenne, majd plágiumért perbe fogna minket, akkor egyértelmű, hogy megnyerné a pert. Ez nyilvánvalóan egy adaptáció, és nem egy alanyi mű.

Z.Zs: Ez jó distinkció. Addig adaptáció, amíg az eredeti szerző megnyerné a plágiumpert.

Hogyan alakult a személyes viszonyotok az alapműhöz az első olvasástól a mostani, intenzív írói munkáig?

Z.Zs: Amikor először elolvastam a Rokonokat – most, nem gimiben, mert arra már nem emlékeztem eléggé (plusz azt hiszem, akkor kicsit megúszósan, átlapozósan olvastam) –, az volt az élményem, hogy ez egy tökjó könyv. Tetszett, élveztem, és jó olvasmány volt, de amikor nekiültünk adaptálni, meglepetésemre csomó mindennel találkoztunk, amivel kapcsolatban azt éreztük, hogy hiányos, kitalálatlan, vagy maszatos. Szóval Miklóssal úgy ültünk neki, hogy megpróbáltuk visszabontani alapjaira. Ha mindent, de mindent leszedünk róla, akkor végül is mit mond el ez az egész? Azt mondja el, hogy ez az ember… – aki milyen ember is? Önérzetes ember? Buta ember? Okos ember? Naiv ember? Cinikus? 

P.M.: …ez az ember jót akar, tényleg?

Z.Zs.: Ezeket eldöntetlennek éreztük, tehát ezekben a kérdésekben döntést kellett hozni. Van ez az ember, pozícióba kerül, és korrumpálódik? Ez a vége? Mert Móricznál azt éreztem, hogy ez sem teljesen eldöntött, hiszen Kopjás keveset változik, eleve be akarja nyomni a testvéreit a városházára különböző pozíciókba, majd végül nem lesz egészen korrupt, hanem inkább öngyilkos lesz, amikor úgy érzi, hogy a világ szemében ő korrupt lett. Ezekben is kellett hoznunk egy-egy döntést. A regény alapján mindez lehetséges, de nálunk mi legyen? Mi azt akartuk, hogy korrumpálódjon, és szóljon a darab erről.

P.M.: Prózában sokkal könnyebb maszatolni úgy, hogy a megengedhető határon belül maradjon az ember. Mi azt találtuk ki Zsófival, hogy legyenek világos döntési helyzetek, ahol a főhős karaktere találkozik szituációkkal, ahonnan aztán már másként megy tovább.

Z.Zs.: És a karaktereket is olyan erővonalak mentén akartuk felépíteni, hogy világos reprezentációi legyenek Kopjás belső hangjainak és különböző ösztöneinek. Azaz, hogy a benne dúló konfliktusok dialógusokban kifejthetőek legyenek, és ne esszéként hassanak. Emellett azt is szerettük volna, hogy tudjunk menni a döntéseivel. Hogy a néző sose érezze azt Kopjás egyik vagy másik döntésénél, hogy „ó, eddig azt hittem, hogy jófej, de most kiderült, hogy rosszfej”. Ahhoz, hogy érzelmileg le tudjuk követni az ő ívét, az kellett, hogy mindig csak egy kicsivel jobban húzzon az egyik irányba, mint előzőleg. Azt éreztük, hogy fontos, hogy a nézők azonosuljanak vele, nehogy bárki azt érezze, hogy az ő személyiségét ezek a veszélyek nem fenyegetik. Az lenne a legjobb, ha senki nem érezné magát teljesen ártatlannak, vagy teljesen biztonságban, amikor feláll a nézőtérről.

Szerző: Dézsi Fruzsina

Az előadás létrejöttéhez a Táplálék Színház a közönség támogatását kéri:

„Ha szeretnéd, hogy létrejöjjön ez az előadás, segíts Zsófinak, hogy ne (vagy csak az adaptálás befejezése után) pusztuljon éhen!Cserébe minden támogató hétről-hétre folytatásokban olvashatja a születő first draft-ot. „Éhenhalt drámaíró nem adaptál irodalmi klasszikust.” – Móricz Zsigmond (állítólag)”

Adományozás a RokonokPatreon-oldalán lehetséges, ahol a megfelelő rokoni státusz kiválasztásával a támogatók hozzáférhetnek az előadás készülő szövegkönyvéhez.