Fodor Tamással a főszerepben mutatta be 2016-ban a tatabányai társulat Spiró György Az imposztor c. darabját. A Jászai Mari-díjas színész-rendezővel, a Stúdió K alapítójával. Ennek kapcsán pályájáról, bátorságról és arról is beszélgettünk, mi a közös benne és Boguslawski, a színészkirály figurájában.
Ajánló a darab elé:
Az imposztorban a konfliktus csak késleltetve világosodik meg. A mélyben az elnyomó, manipulációra mindig kész hatalom áll szemben a személyiségükben, egzisztenciájukban kiszolgáltatottakkal. Ők azok, akiknek most már illúzióik sincsenek. Az eszméket, az erkölcsi normákat fölfalta a fölkelés, a megtorlás,az emigráció, a háború, a megszállás, a vereség – és a változatlan, csak rafináltságában változó hatalom. Ezt az állapotot zavarja meg Boguslawski, a Mester.
180 perc, egy szünettel — Nagyszínpad
Hol lesz látható? Március 24-én este 20.30-kor, az M5 csatornán.
Interjú Fodor Tamással:
Saját bevallásod szerint, van néhány olyan társulat, amelyikhez szívesen mész dolgozni, mint egy jazz-zenész egy másik formációhoz, ha értik mit tud játszani a hangszerén. Ilyen csapat a Vádli Alkalmi Színház társulás és most a tatabányai, hiszen két produkcióban is vendégszerepelsz náluk…
A Vádlival és a tatabányaiakkal való találkozás lehetőségét is Szikszai Rémusznak köszönhetem. Én rendre hozzá „szerződök” – úgy tűnik, állandó színésze lettem, amit persze egyáltalán nem bánok. Azt hiszem, ő is érzi, hogy sok közös van bennünk, hogy hozzá hasonló, szenvedélyes érdeklődéssel viseltetek a darabok iránt, amiket választ, újabban az Imposztor iránt, ami nagy sikerű Tartuffe-rendezésének folytatása.
Akárcsak Rémusz Rosencrantz és Guildenstern halott c. előadásában, az Imposztorban is a színészkirályt játszod…
Úgy látszik, ez a mániája, hogy én egy mester vagyok… (Nevet.) Az Imposztor egyébként mindkettőnk életére rímel egy kicsit.
Miként?
A darab története arról szól, hogy Lengyelország nagynevű színésze, Boguslawski a Tartuffe címszerepére érkezik a cári Oroszországhoz tartozó, litvánok lakta Vilna lengyel, tehát kisebbségi színházába, amelyet a csőd szélére sodort a sors. A kétségbeesett társulat mindenáron hinni akarja, hogy munkájával képes táplálni az elnyomott kultúrát, a megváltót várja személyében. De sokáig úgy fest, a mester nem ér fel egykori önmagához és egyébként is elég kiábrándult. Nagyon ismerősek számunkra azok a belső és külső konfliktusok, amelyeket ez az alaphelyzet magában hordoz, és a dilemmák, amelyek az Imposztor premierre készülő társulatát foglalkoztatják. Rémusz Marosvásárhelyről, egyfajta kisebbségi létből érkezett Magyarországra, tehát van tudása arról, milyen az, amikor az ember idegennek, bizonyos rendszereken kívül állónak érzi magát, miközben alkotni vágyik, pláne, ha egy szabad gondolkodású, határozott értékrenddel bíró valaki. Bár soha nem az volt a célom, hogy státusszá tegyem, az én életemben is alapvető tapasztalat a kívülállás, ami vele jár a függetlenséggel. Akárcsak az Imposztor színészei, mi is elgondolkodunk azon, hogy mi a csudát tehet az értelmiség, azon belül a művész, egy olyan helyzetben, amelyben az állampárti politika az úr. Vajon a reménytelenség okán bele kell temetkeznünk egyfajta színházi perfekcionizmusba? Vagy nem kell lemondanunk arról a törekvésről, hogy egy előadás közvetlen cselekedetként hasson azzal szemben, ami helytelen? Boguslawski és én is már elég szkeptikusak vagyunk ez ügyben. Ő úgy fogalmaz: „már rég nem vagyok a Nagy Boguslawski, csak egy árny vagyok, egy kísértet”. Bevallja, hogy Varsóban fél éves lakbérhátraléka van, a társulat előtt, még a próba előtt számolgatja a nagy névért kikövetelt fellépti díját, semmi mást nem akar, csak kisebb-nagyobb megalkuvásokkal, a saját elefántcsonttornyába bezárva életben maradni. De egy olyan társulattal találkozik, amelyet érdemes felrázni és egy olyan helyzettel, ami felébreszti a benne szunnyadó, alvó oroszlánt. Ezért újra az a ravasz fickó lesz belőle, aki cinizmusát félretéve, a művészet segítségével képes változásokat hozni egy kis közösség életébe úgy, hogy annak közéleti jelentősége legyen. Ő lesz ebben a folyamatban a katalizátor. Vajon nekünk még van lehetőségünk ilyen szerepet betölteni? A darab kapcsán engem ez érdekel a legjobban.
Van-e erre válaszod? Mennyire érzed azt a kiábrándutságot, amit kezdetben Boguslawski?
Nem biztos, hogy a kiábrándultság a legjobb szó. Én inkább azt a József Attilai sort élem, hogy „okos fejével biccent, nem remél”. De a magyar irodalomnak van egy híres toposza, ami szintén dolgozik bennem, az „az nem lehet hogy…”. És hiszek a Boguslawski-féle ars poeticában is, miszerint az őszinteség mindig képes hatni az emberekre. Se a szép hang, se a jó megjelenés, se a szakmai tudás, se a színházi rutin nem ér semmit, ha azokban a viszonyokban, amelyeket a színész megél a színpadon, nem próbál meg mélyen kitárulkozni és új eszközöket keresni a belső tartalmak tolmácsolására. Ezért bennem egy állandó, élő konfliktust okoz a kérdés, hogy tudok-e még adni valamit a közönségnek és azoknak a kollégáknak, akikkel egy vendégjáték két hónapja alatt összehoz a sors. És vajon felelőtlenség-e belemenni egy ilyen gyors szakmai viszonyba, ami rövidségénél és intimitásánál fogva nagyon emlékeztet egy fellángoló szerelemre? Tehát még mindig az foglalkoztat, hogy milyen színháznak van értelme, egyáltalán van-e értelme bármiféle színháznak. A válaszom valahogy úgy hangzik, hogy ha a partnereimmel elgondolkodtatjuk egymást és a közönséget is, akkor nem éri meg feladni a mesterséget.
Te sose adtad fel…
Legalábbis ezt a mítoszt táplálom a közönségben.
Nemcsak a magad művészi fejlődéséért, egy egész csapat életéért vállaltad évtizedeken át a felelősséget az általad alapított Stúdió K-ban. Miért volna mítosz, hogy nem adtad fel?
A színész folyamatosan maszkokat vesz fel, mindig szerepet játszik, mindig valamilyen álruhában mutatkozik. Ezt Boguslawski úgy fogalmazza meg: „én az életben mélyen őszintétlen vagyok, hogy a színpadon adhassam ki azt – és itt megáll egy pillanatra –, amitől az életben talán meg is halnék”. Időről időre minden kor művészét elfogja a kétség, vajon tud-e még őszintén szólni, cselekedni, vajon nem csapja-e be szüntelen a közönséget, akkor is, amikor őszintének hiszi magát. Ez bennem is felmerül. Nem vitatom, hogy sokmindent elértem és teremtettem a pályám során, de nem lehetek biztos abban, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett. Bizonyos dolgokat pedig tényleg feladtam, például a rendezést.
Azt mondtad, azért se rendezel már, mert nem vagy olyan erős, hogy mernél a képzeletben továbblépni. „Annyira nehéz a valóság, hogy inkább játszom, és figurákban próbálom a képzeletet és a valóságot költészetté varázsolni” – nyilatkoztad. Mi változott benned?
Már nem akarok több emeletet répíteni arra az épületre, amin korábban dolgoztam. Azt gondolom, hogy egy rendezésnek csak akkor van értelme, ha megelőlegez más munkákat. Brecht egyik kis történetére utalnék: „ – Min dolgozik? – kérdezték K. úrtól. Sok gondom-bajom van – felelte K. úr. – A következő tévedésemre készülök.” . Én viszont már nem nagyon készülök a holnaputánra, csak a holnapra. Hajlott koromra beláttam, hogy az ember nem tud az örökkévalóságnak dolgozni. Arra is ráébredtem, nem biztos, hogy tudok újat hozni, olyasmit, amire ez a kényes színházi szakma és az avantgard nézők rácsodálkozhatnak. És mivel továbbra is perfekcionista vagyok, nem engedem meg magamnak, hogy olyasmit tegyek le az asztalra, amiben nem hiszek egészen. Szeretem a fiatalokat nézni, és egy kicsit irigykedem is, hogy milyen célratörően és merészen nyúlnak különböző témákhoz. De én nem tudnám úgy harapni a világot, mint ők. Egyrészt gyávaságból tettem le a lantot, másrészt felismertem, hogy az én intuitív, de bonyolult, szöszmötölős munkamódszerem felett eljárt az idő. Most az a dolgom, hogy például Rémusszal dolgozzak, aki egy rendezői eszményt testesít meg számomra. Nála minden egyes mozdulatnak illetve hangsúlynak értelme van, és képes a kevésbé jó darabokból is remeket kreálni.
Egyszer úgy fogalmaztál, egy igazi művész fütyül a közönségre, szabad és szemtelen, te pedig nem igazán tudsz ilyen lenni. „Én úgy szeretnék igazat mondani, érdekeset csinálni, hogy ez mások számára is elérhető legyen. Ezért nem is vagyok a színházművészet élvonalában. Bizonyos dolgaimban ugyan van már őrület, de valahogy mindig győz bennem valamifajta józanság, a tisztelet a közönség nagy része iránt” – tetted hozzá. Miért hiányoltad magadból a szemtelenséget?
Furcsa tollazattal vagyok felruházva, gyakran emlékeztetek egy ésszel működő állatra, de nem vagyok madár. És irigylem a madarakat, akik képesek szárnyalni. El-elrugaszkodtam a talajtól, de talán rendezőként hiányzott belőlem a bátorság a röpüléshez.
Ahhoz is sok bátorság kell, hogy az ember egy autonóm közösséget hozzon létre és működtessen.
Az más kérdés! Mindig hittem a függetlenségben, abban, hogy az integritásunk megőrzése a legfontosabb. És innentől kezdve az összes lépés ki volt jelölve számomra: csak arra mentem, amerre megalkuvás nélkül tudtam haladni. Ráadásul egy olyan közeg vett körül, ami nem hagyta, hogy eltunyuljak. A mindenkori társaim, barátaim támogatása volt a hajtóerő. Most se vonultam vissza, csak…
…sokadik színészvirágzásodat éled.
(Nevet.) Mindenesetre nagyon élvezem azt, ami velem történik, mert a mai napig rettenetesen izgat a színészi behaviorizmus, az, hogy milyen eszközök mozgatnak egy alakítást, és hogy miként tud kapcsolatba lépni két ember a színpadon. Örökké babrálós voltam, azt vallottam, hogy muszáj pontosan dolgozni, elgondolkodni a szavak és gesztusok ritmusán, sorrendjén – de most észrevettem, hogy az otthoni szövegtanulásnál egyre több kifejezésmódot és hangot fedezek fel. Még az utcán is foglalkoztat, hogy milyen viselkedésformák vesznek körül. Úgy érzem, anélkül, hogy különösebben figyelném őket, mély benyomást tesznek rám az emberek a villamoson, a boltban, az utcán. Az engem ért hatásokat próbálom feldolgozni, és ha lehet, beépíteni a munkámba. Néha pedig, amikor már túl sok a képből, szóból és szagból, igyekszem egy kicsit bezárkózni. Sajnos az agyam ilyenkor sem tud pihenni, még alvás közben is zakatol, az egyik álomnovella követi a másikat.
Mivel szoktál álmodni?
Mindig színházzal. Élő és halott kollegákkal, komplett monológokkal, nagyszerű dialógusokkal. Mindig azt kívánom, bárcsak meg tudnám jegyezni őket! Álmomban is arra gondolok, hogy ezt vagy azt meg kéne csinálni valahol. Ébredéskor aztán rájövök, hogy elillant a szöveg, a helyzet, és akkor elkezdek reménykedni, hogy az álombéli élmények beköltöznek majd a következő színészi alkotási folyamatba.
Az érdeklődésed alkotóként változott azért, mert több színészi feladatot vállalsz?
Igen. Amióta a játékra való felkészülés, a saját szerepem logikájának megértése tölti ki az időmet és elsősorban befelé kell figyelnem, mélyebben érintenek azok a felvetések, amelyekkel egy-egy darab kapcsán találkozom. Boguslawski esetében azt fejtegettem, hogy jön létre az a folyamat, ami a színház illetve az emberek iránti közönytől az empátiáig, a találékonyságig vezeti.
Mire jutottál?
Nagyon sokszínű társaság jelenik meg az Imposztorban és ez megadja Boguslawskinak és ezáltal nekem a felfedezés lehetőségét, örömét, tehát azt, ami tulajdonképpen mindenben érdekli az embert. Miért indít meg minket egy hegycsúcs megmászásának terve? Csakis azért, mert szeretnénk meghódítani az ismeretlent. Nem az emel fel, ha különböző hatalmi eszközökkel legyőzünk egy másik embert, hanem az, ha a saját erőfeszítéseink árán, önmagunkon kerekedünk felül. Az a legjobb dolog a világon! És ezt Boguslawski is tudja, csak olyan, mint én: már nem megy ki a nagyon hidegbe, se a nagyon meredekre.
Rád nézve ez mit jelent?
Azt, hogy legszívesebben minden felkérést lemondanék. Szeretnék már egy kicsit élni vagy legalább kimenni a kertbe. Ugyanakkor, ha valaki felveti, nem akarok-e például utazgatni, rávágom, hogy nem! Régen minden egyes előadásom előtt elmentem külföldre, hogy szívjak egy kis inspiráló levegőt. Ha Gorkijt rendeztem, Moszkvában sétáltam a boulevardon – szerettem azt várost a pufajkával, az olcsó fúrógéppel együtt, amit ott vásároltam. Képes voltam egy hétig sátrazni a tenger partján, hogy megtudjam, mit jelent az, amikor nincs szél és nem lehet Trójába elindulni. Talán a Catullus idején jutottam ki Rómába, ahol senki nem kérdezi, a kora keresztény bazilika miért épül rá az antik romra, annyira természetes a kultúrák keveredése. Jártam Dél-Amerikában, ahol a legnagyobb élményt az a sokféleség jelentette, ami az ott élő embereket jellemezte. Szóval ezek a csodák, amelyek megtermelik az ember személyiségét, már megtörténtek velem. Most annak is örülnék, ha nemet tudnék mondani valamire. De jobbnál jobb felkérésekkel találnak meg, és egyfolytában azt kérdezik tőlem: „pont ezt nem vállalod el?!” És akkor azt válaszolom, hogy „de, persze”. Legutóbb például felhívott Gothár Péter, hogy olvassak el egy darabot. „Minek, Péter – kérdezem -, úgyse vállalok el semmit”. Azt mondja: „Olvasd el!” Rendben. Ez egy kétszereplős darab. „Kivel fogom játszani?” Azt mondja: „Velem”. „Komolyan beszélsz? És ki rendezi?” – kérdezem. Azt mondja: „Te, meg én!” Nem hittem a fülemnek – és ez az ötlet azóta sem hagy nyugodni. Egy rádió, egy felolvasás, egy íróval való találkozás újabb és újabb felejthetetlen pillanatokat ad, ezeket spejzolom. Bár azt nem tudom, hogy minek… (Mosolyog.) Minek a hozzávaló, ha már nem főzök?
De hát főzöl!
Nem, nem… Én most már nem szakács, hanem zöldpaprika vagyok. De annak jó! És nem panaszkodom, mert tényleg élvezem, hogy erős vagyok, húsos vagyok, no meg egy kicsit csípős.
Szerinted, ha ma indulna a pályád, végigjárnád azt az utat, amit eddig megtettél? Alapítanál társulatot?
Nem vagyok benne biztos, mert az én életemben minden a véletlennek köszönhető: a bölcsészkar, az, hogy ott működött az Egyetemi Színpad, az, hogy onnan vezetett út a szinkronba, a József Attila Színházba, a rendezéshez, az Irodalmi Színpadhoz, az, hogy olyan emberekkel hozott össze az élet, akikkel érdemes volt megalapítani az Orfeo Stúdiót, az, hogy végül ebből lett a Stúdió K és még sorolhatnám. Filozófiai értelemben persze nincs véletlen, hiszen minden következik valamiből. Egy biztos, a körülmények nem sokkal rosszabbak ma, mint a mi indulásunkkor. Akkor se volt világos, hogy mit hoz a holnap, ma sem egyértelmű.
Sokan emlegetik, hogy megváltozott a színház társadalmi jelentősége. Te ezt hogy látod?
Azt hiszem, amikor a színház társadalmi jelentőségéről, mint valami soha vissza nem térő tradícióról beszélünk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a tényeket, azt, hogy alapvetően színházszerető országban élünk. Rengeteg előadásból választhatunk egy nap, mégis mindenhol, még a legeldugottabb pincében is ül közönség. Az Egyetemi Színpadra, amit oly sokan a lelkünkben hordozunk, amit nagyszerű műhelyként emlegetünk, csupán két-háromezer ember emlékezhet, ugyanis a pályafutása alatt összesen ennyi nézőt tudott befogadni. Ma is elérhető az a párezer érdeklődő, sőt, bőven akad, aki meghallja, ha szólunk. Persze ma már nem élünk néma társadalomban, mindenki talál magának olyan fórumot, ahol közölhet valamit, ezért alkotóként is azzal szembesülünk, hogy felerősödtek körülöttünk a hangok és nehezebb kihallani a zajból a sajátunkat. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes megszólalni! Sőt! Most is van miért kiáltani.
Szerző: Tóth Berta / Színház Online